Ha maradnék

Kezdőlap > Könyvek /pdf/ > Ha maradnék

Nicknek

Végre… most és mindörökké.

7 ÓRA 9 PERC

Mindenki a havazást okolja. Ha úgy nézzük, teljesen

igazuk is van.

Ma reggel már vékony fehér takaró födte az előkertet,

mikor fölébredtem. Alig volt másfél centi az egész, de

Oregonnak ezen a részén már pár kóbor hópihe elegendő

hozzá, hogy egészen addig megálljon a világ, amíg a

megye egyetlen hókotrója le nem takarítja az utakat.

Errefelé csak az eső szokott esni, a fagyott változat

szenzációszámba megy.

Ennyi hó már ahhoz is elég, hogy bezárják az

iskolákat. Mikor a rádióban, a reggeli hírekben

bemondják, hogy nem lesz ma tanítás, az öcsém, Teddy

örömében indiánüvöltést hallat.

– Hószünet van! – kurjongat. – Gyere, apu, építs velem

hóembert!

Apukánk szótlanul megkocogtatja a pipáját, mosolyog.

Nemrégiben kapott rá a dohányzásra, amióta kitört

rajta az ötvenes évekbeli tévésorozatokra jellemző apuka

identitás. Azóta hord csokornyakkendőt is. Nem tudnám

megmondani, pusztán öltözködési hóbortról van-e nála

szó vagy társadalomkritikát gyakorol: talán így fejezi ki,

hogy egykor punk volt, de mára általános iskolai

irodalomtanárrá szelídült, ahogy meglehet az is, hogy

valóban megváltozott a tanítástól. Bármi legyen is az

igazság, szeretem a pipadohány illatát. édeskék és füstös,

olyasmi, mint egy jól megrakott kandallóé a tél közepén.

– Ha teljesen biztos vagy a dolgodban, ne fogd vissza

magad – fordul Teddy felé –, de ez a hó nem tapad, még

az úthoz se. Legfeljebb hó-papucsállatkával próbálkoznék

a helyedben.

Apu szemmel láthatóan boldog. A pár centis hó miatt

a környéken valamennyi iskolában szünetet rendeltek el,

beleértve a gimnáziumot, ahova én járok, és az általános

iskolát is, ahol apu tanít. Az időjárás neki is szabadnapot

hozott. Anyu kikapcsolja a rádiót, és még egy csésze

kávét tölt magának.

– Ha mind a hárman blicceltek ma, én se megyek be.

nem lustálkodhattok nélkülem. Nem volna tisztességes. –

Betelefonál a városba, az utazási irodába, ahol dolgozik.

Amint leteszi, újra felénk fordul. – Kértek reggelit?

Apuval egy emberként kacagunk fel. Anyu szakácsművészete

a pirítósig terjed, és ha nagyon igyekszik, le

tudja önteni tejjel a zabpelyhe. Apu a konyhafőnök a

családban. Anyu, mintha meg se hallana bennünket,

zavartalanul kutat a konyhaszekrényben.

– Ugyan már, annyira azért nem nagy ügy! Palacsintát

valaki?

– Én! Én kérek! – jelentkezik Teddy. – De csak akkor,

ha kaphatok csokisat!

– Semmi akadálya – hagyja rá anyu.

Teddy ujjong és a feje fölött kalimpál.

– Túlságosan is élénk vagy, ahhoz képest, hogy menynyi

az idő – szólok rá viccelődve. – Anyu, a helyedbe

nem engedném, hogy ennyi kávét igyon!

– Csak koffeinmentest kap – veszi anyu a lapot –, de

hiába. Így is szétveti az energia.

– Mindenesetre az én koffeinemet ne vond meg, ha

lehet – mondom én.

– Ahhoz a gyermek- és ifjúságvédelemnek is lenne

egy-két szava – somolyog apu.

Elveszem anyutól a gőzölgő kávésbögrémet és a

reggeli újságot.

– Van benne egy klassz kép a lovagodról – mondja.

– Komolyan? Fénykép?

– Bizony. Nyár óta most láttam először.

Felemelt szemöldöke alól óvatosan, oldalvást pillant

rám, ez az anyuféle gondolatolvasó nézés.

– Tudom – bólintok, és bár igyekszem megállni, mégis

felsóhajtok. Adam együttese, az Üstökös felszálló ágba ért,

ami igazán nagyszerű. Az esetek döntő többségében.

– Kár a hírnevet az ifjúságra pazarolni – mondja apu

fejcsóválva, de azért mosolyog. Tudom, hogy örül

Adamék sikerének. Talán még büszke is rájuk egy kicsit.

Éppen átfutom csak az újságot, a programajánlóan

megtalálom az együttes nevét és egy icipici képet

négyükről, közvetlenül a Bikini együttesről szóló hosszú

cikk alatt. A Bikini szólóénekese, Brooke Vega, a punkrock

királynője hatalmas fotón virít a lap közepén. A

bandáról csak annyi szó esik, hogy egy helyi együttes, az

Üstökös lesz az országos Bikini-turné ma esti, portlandi

állomásán az előzenekar. Arról bezzeg szót sem ejtenek,

bár szerintem sokkal nagyobb szenzáció, hogy tegnap

este önállóan léptek fel egy seattle-i klubban, és Adam

éjfél körül érkezett üzenete szerint telt ház volt.

– Ott leszel ma este? – kérdezte apu.

– Úgy tervezem, de most leginkább azon áll vagy

bukik, hogy nem zárják-e le az egész államot a havazás

miatt.

– Valóban, komoly hóvihar közeleg – mutat apu az

egyetlen eltévedt, föld felé szállingózó hópihére.

– És próbálnom is kellene valami egyetemista

zongoristával.

Christie professzor nyugdíjba vonulása előtt az

egyetemen tanított, az elmúlt években pedig az én

zenetanárom lett. Rendszeresen újabb és újabb áldozati

főiskolásokat hajt fel nekem, hogy legyen kivel

játszanom. Azt szokta mondani, hogy formában kell

maradnom, különben nem tudom majd megmutatni

azoknak a sznoboknak a Juilliardon1, hogyan is kell ezt

csinálni.

1 A világ egyik leghíresebb művészeti akadémiája. New Yorkban található.

Nem mintha bejutottam volna már, bár a felvételim

tényleg jól sikerült. A Bach-szvit és a Sosztakovics is

olyan magától értetődően röppent fel a csellómról, mint

még soha; mintha az ujjaim eggyé váltak volna a vonóval

és a húrokkal. Amikor a levegő után kapkodva

befejeztem, a lábam már remegett, mert annyira

szorítottam a hangszeremet a térdem közt. Az egyik

vizsgabiztos tapsolt egy kicsit, ami, azt hiszem, nem túl

gyakran fordul elő. Kifelé menet ugyanő szólított meg

azzal, hogy már jó ideje nem volt oregoni kislány az

akadémián. Christie professzor szemében ez egyenértékű

azzal, mintha már fel is vettek volna. Én ebben közel sem

vagyok biztos, ahogy abban sem, hogy tényleg ezt is

akarom. Csakúgy, mint az Üstökös felfelé ívelő karrierje,

az esetleges felvételem a zeneakadémiára bizonyos

nehézségekkel járna. Vagy, hogy még pontosabban

fejezzem ki magam, tovább súlyosbítaná azokat a

problémákat, amik már az elmúlt hónapokban felütötté a

fejüket.

– Kell még egy kis kávét innom, ti nem kértek? – kérdi

anyu, miközben tölt magának, aztán a fejem fölött lengeti

az ósdi kávéfőzőnket.

Beleszimatolok a kannába; erős, franciásan pörkölt,

sűrű feketekávé, az a típus, amit mindannyian szeretünk.

A puszta illata is elegendő, hogy kitisztuljon a fejem.

– Azon gondolkoztam, hogy ne bújjak-e vissza az ágyba

– mondom végül. – A csellóm az iskolában ma-radt,

úgyhogy még csak gyakorolni se tudok.

– Nem tudsz gyakorolni? Huszonnégy órán át? Megszakad

a szívem! – Anyu persze csak gúnyolódik. Az

évek során megkedvelte ugyan a kamarazenét (ahhoz

hasonlítja az élményt, mint mikor az ember meg tanulja

értékelni a büdös sajtokat), de nem különösebben lelkes

hallgatója és elszenvedője a sokszor maratonira nyúló

gyakorlásomnak.

Az emeletről csörömpölés és dübörgés hallatszik,

Teddy a dobfelszerelését kínozza, ami egyszer régen

apué volt. Akkoriban apu még a lemezboltban dolgozott,

és ami kisvárosunkban kétségkívül világhírű, de a

világon mindenhol másutt teljességgel ismeretlen

zenekarban játszott.

Apu széles vigyorgással nyugtázza a ricsajt, amitől,

mint mindig, most is kellemetlenül megmozdul a

bensőmben valami. Tudom, hogy butaság, de úgy

szeretném tudni, nem csalódott-e apu bennem, amiért

nem lettem én is rockzenész. Pedig úgy indultam, csak

aztán harmadik osztályban a zeneteremben megláttam a

csellót. Oda kellett mennem hozzá, meg kellett

érintenem, annyira emberinek tűnt. Úgy gondoltam, ha

játszanék rajta, elárulná nekem a titkait: muszáj volt

megpróbálnom. Ennek tíz éve, és még mindig nem

hagytam abba.

– Ennyit arról, hogy visszafeküdj aludni – próbálja

anyu túlkiabálni Teddy dobolását.

– Ahogy elnézem, már olvad is a hó – állapítja meg

apu pöfékelve. A hátsó ajtóhoz lépek, kinézek az

udvarra. Az első kósza napsugár már áttört a felhők

között, és hallani az olvadó jég sercegését.

– Talán kicsit elkiabálták a riasztást – nyugtázom.

– Könnyen meglehet, viszont már késő visszavonni az

iskolaszünetet. Nektek ma már nem lesz tanítás, és én is

szabadnapot vettem ki – mondja anyu.

– Ha már így alakult, akár ki is használhatnánk a

hirtelen jött szabadságot, és elmehetnénk valahova – szól

közbe apu. – Fel van tankolva a kocsi. Meglátogathatnánk

Henryéket.

Henry és Willow apu régi barátai még a zenekari

időkből. Nemrégiben családot alapítottak, és amióta

gyerekük született, igyekeznek úgy viselkedni, mintha

felnőttek volnának. megvásároltak egy lepusztult, régi

tanyát, Henry az istállóban irodát rendezett be magának,

onnan intézi az internetes ügyleteit, Willow pedig egy

közeli kórházban talált állást. Persze anyuék nem a régi

ismeretség okán akarják meglátogatni őket, hanem azért,

mert kisbabájuk van. Teddy nemrég töltötte be a nyolcat,

én pedig már elmúltam tizenhét, ami azt jelenti, hogy

már jó ideje nincs egyikünknek sem olyan kellemesen

savanykás tejszaga, amitől a felnőttek elolvadnak a

gyönyörűségtől.

– Hazafelé megállhatunk a Könyvbarlangban –

ajánlgatja anyu, csalogatásképp. A Könyvbarlang egy

hatalmas, porlepte, rozoga antikvárium, ahol a pult

mögött több láda klasszikus zenei lemezt is tartanak,

darabját huszonöt centért. Rajtam kívül senki sem

vásárolja őket. Az ágyam alatt tornyosul belőlük egy

nagy kupac. Egy klasszikus zenei lemezgyűjtemény nem

éppen olyasmi, amivel dicsekedni lehetne.

Adamnek megmutattam ugyan, amikor már öt

hónapja együtt voltunk, és még akkor is azt hittem, hogy

ki fog nevetni. Adam amolyan menő típus, szegecsekkel

kivert farmert hord és fekete bebújós cipőt, a

használatban elkopott együttes trikói vannak, meg még

néhány tetoválása is. Egyáltalán nem az a fajta srác,

amelyik a hozzám hasonló lányok mellett szokott kikötni.

Ezért is gondoltam, hogy csúfot akar űzni belőlem, mikor

évekkel ezelőtt először észrevettem, hogy figyel a zenei

szárnyban, amikor gyakorolok. Mindannyiszor igyekeztem

is kitérni az útjából, zeneóráról jövet-menet. Nos,

bármit gondoltam is akkor régen, most sem nevetett ki.

Megvallotta viszont, hogy az ő ágya alatt ősrégi punk- és

rocklemezek fogják a port.

– Estefelé beugorhatnánk nagyiékhoz egy korai

vacsorára – tervezget tovább apu, és már nyúl is a telefon

után. – Bőven lesz még időd odaérni Portlandbe estig –

teszi hozzá tárcsázás közben.

– Részemről mehet – mondom, nem mintha annyira

csábítana Könyvbarlang, de még csak nem is azért, mert

a csellóm az iskolában maradt, Adam turnézni ment, és

Kim, a legjobb barátnőm ki se látszik az évkönyv szerkesztéséből.

Otthon is maradhatnék tévézni vagy aludni,

de igazság szerint sokkal szívesebben töltöm a napot a

családommal. Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amikkel

jobb nem dicsekedni társaságban. Igaz, Adam ezt is

megérti.

– Teddy! – kiált fel apu az emeletre. – Öltözz, elmegyünk!

Teddy egy jól irányzott cintányérzörgetéssel befejezi a

dobszólóját. Egy pillanat múlva talpig felöltözve ront le a

lépcsőn, bár úgy fest, mintha menet közben rángatta

volna magára a ruhákat a zegzugos ház valamelyik

beugrójából.

– Egész nyáron nincs suli – énekli.

– Alice Cooper? – kérdi apu tettetett kétségbeeséssel. –

Hova lett a színvonal? Legalább énekelnél Ramonest!

– Soha többé nincs suli – énekli túl Teddy apu sirámait.

– Szólj, ha felébredtél – próbálom én is leinteni.

Anyu nevetése hallatszik a konyhából. Félrelöki az

újságot, és egy tányér kissé megszenesedett palacsintát

tesz az asztal közepére.

– Asztalhoz, emberek!– mondja.

8 ÓRA 17 PERC

Bemászunk az ősrégi, rozsdafoltos Buickba, ami már

akkor is jócskán kiszolgálta a maga idejét, mikor nagyi

apunak ajándékozta Teddy születésekor. A szüleim

felajánlják, hogy vezessek, de nem élek vele. Apu ül a

volánhoz. Mostanra megszerette a vezetést, noha sok

évig makacsul ellenállt, mondván, éppen olyan jól tud

közlekedni biciklivel is. Mikor még együtt volt a

punkzenekar, apu ellenállása miatt valamennyi turnén

valaki más kényszerült a kormánykerék mögé. A társai

pofákat vágtak rá, anyu pedig komolyabb hadműveletbe

fogott. Állandóan piszkálta, fűt-fát ígérgetett neki, és

néha még ordítozott is vele, de apu mégis erősködött,

hogy neki megfelel a biciklipedál.

– Akkor itt az ideje, hogy olyan kerékpárt építs nekünk,

amelyik gond nélkül el tud szállítani egy háromtagú

családot, és esőben is szárazon tart bennünket –

követelte.

Apu ezen mindannyiszor nevetett, és azt mondta,

amint lesz egy kis ideje, nekilát a feladatnak.

Aztán, mikor anyu teherbe esett Teddyvel, a sarkára

állt. Eddig tűrt, de egy perccel sem fog tovább, mondta,

és apu mintha belátta volna, hogy valami megváltozott.

Felhagyott a vitatkozással, és engedelmesen megszerezte

a jogosítványt. Újra beiratkozott a főiskolára, hogy

befejezze a tanulmányait is és megkapja a tanári diplomáját.

Azt hiszem, egy gyerekkel még többé-kevésbé

elfogadható, ha valaki megrekedt a kamaszéveknél a

személyiségfejlődésben. A második gyereknél ellenben

ideje felnőni. Eljött az idő megkötni a csokornyakkendőt.

Apu ma is nyakkendőt visel meg pettyezett tweedzakót

és régi vonalas félcipőt.

– Ideális öltözet havazás idejére – cukkolom.

– Olyan vagyok, mint a postahivatalnokok – mondja

apu. – Nincs az a havas eső vagy eső, vagy akár fél centi

hó, ami rávehetne, hogy favágónak öltözzek.

– Régi jó favágócsaládból származom – figyelmezteti

anyu. – Csak óvatosan a rosszízű megjegyzésekkel!

– Eszembe sem jutna sértegetni őket – siet megnyugtatni

apu. – Csupán próbáltam megvilágítani a stiláris

kontrasztot.

Apunak jó néhány alkalommal kell elfordítani a

slusszkulcsot, mire a kocsi életre köhögi magát. Mint

mindig, most is összeveszünk a rádión. Anyu híreket

akar hallgatni, apu Frank Sinatrát, Teddy SpongyaBob

Kockanadrágért rimánkodik. Én leginkább a komolyzenei

adót szeretném, de mivel pontosan tudom, hogy a

családban én vagyok az egyetlen, aki értékeli a klasszikus

zenét, hajlandó vagyok engedményeket tenni és

kiegyezni az Üstökösben.

Apu tesz végül igazságot.

– Mivel ma nem mentünk iskolába, egy ideig a híradót

fogjuk hallgatni, hogy ne maradjunk tudatlanak.

– Szerintem azt úgy mondják, hogy tudatlanok –

igazítja ki anyu.

Apu az égre emeli a tekintetét, és anyu kezére

kulcsolja a magáét. Aztán tanáros modorát elővéve

megköszörüli a torkát.

– Mont mondottam volt, először a közszolgálati rádió

következik, a hírek után pedig átkapcsolunk a komolyzenére.

Teddy, téged ennek nem teszünk ki, odaadom a

CD-lejátszót – mondja apu, és lekapcsolja a hordozható

lejátszót az autórádióról –, de ez nem jelenti azt, hogy

szabad Alice Coopert hallgatnod a kocsimban. Azt

határozottan megtiltom. – Apu a kesztyűtartóban

kotorászik, nézegeti, mi van odabenn. – Mit szólnál

Jonathan Richmanhez?

– De én a SpongyaBobot akarom! – méltatlankodik

Teddy, és fel-alá ugrándozik a magasított autósülésen. A

juharszirupos-csokoládés palacsinta, úgy tűnik, csak

emelte amúgy is felfokozott hangulatát.

– Kisfiam, összetöröd a szívemet – sóhajt apu

hatalmasat.

Teddy és én Jonathan Richman idétlen dalait hallgatva

nőttünk fel. Ő a szüleink zenei védőszentje.

Miután nagy nehezen megszületik az egyezség a

rádióról, elindulunk. Az úton még néhány apró folton

megmaradt a hó, de az aszfalt leginkább csak nedves.

Oregonban ez a természetes. Az utak errefelé mindig

nedvesek. Anyu azzal szokott viccelődni, hogy a bajok

olyankor kezdődnek, amikor épp száraz az idő.

– Megvadulnak az emberek, kivágják az ablakon az

elővigyázatosságot, úgy vezetnek, mint a vadbarmok. A

rendőrök már csak ezért is napimádók; ha jó az idő,

egész nap kedvükre bírságolhatnak gyorshajtásért.

A kocsi ablakának támasztom a homlokomat, figyelem

az elsuhanó tájat, a hó pettyezte sötétzöld fenyők

csoportjait, a helyenként sűrűn megülő ködfoltokat, a

súlyosan függeszkedő szürke felhőket a fejünk fölött.

Olyan meleg van az autóban, hogy bepárásodik az ablak.

Ujjammal kacskaringókat rajzolok rá.

Mikor a híradónak vége, átkapcsolunk a komolyzenei

adóra. Beethoven gordonkára és zongorára írt A-dúr

szonátájának első hangjai csendülnek fel, pontosan azé a

darabé, amit ma délután próbálnom kellene. Mintha a

világ titkos erői összefogtak volna a kedvemért. minden

egyes hangra odafigyelek, elképzelem magam, amint

játszom, hálás vagyok a sorsnak a váratlan gyakorlási

lehetőségért, és elönt a boldogság, ahogy ott ülök a fűtött

kocsiban a muzsikámmal és a családommal. Lehunyom a

szemem.

Nem hittem volna, hogy a rádió kibírja, de bírja; még

nagyon sokáig nem hallgat el.

Az autó ellenben felkoncolódik. Az utasoldali ajtóba

száz kilométeres sebességgel becsapódó kisteherautó egy

atombomba energiájával szaggatja szét. Letépi az ajtókat,

az anyósülést a vezetőoldali ablakon röpíti ki. Az alváz

szaltót vet a levegőben, és a motor egyszerűen darabjaira

hullik, mintha nem volna erősebb egy pókhálónál. A

kerekek és a dísztárcsák begurulnak az erdőbe. Az

ütközés energiájától meggyullad a szétspriccelt olaj: apró

lángocskák lobbannak fel a nedves aszfalton.

Hatalmas a zaj, csikorgó szimfóniák, pukkadozó

kórusok, robbanó áriák után bánatos tapsviharként

vágnak a fák puha törzsébe a röpülő fémszilánkok.

Legvégül minden elcsendesül, egyetlen apróságtól

eltekintve: még mindig szól Beethoven A-dúr szonátája

gordonkára és zongorára. A rádió és az akkumulátor

közt csodálatos módon megmaradt az összeköttetés, így

zavartalan a közvetítés az újfent elcsöndesült februári

reggelen.

Ekkor még azt hiszem, minden a legnagyobb rendben

van. Először is, még mindig hallom Beethovent. Az út

menti árokban állok, és ahogy végignézek magamon, a

farmerszoknyám, a puha kardigánom és a fekete

csizmám érintetlen, éppen úgy, mint reggel, mikor

felvettem őket. Felmászom a töltésre, hogy alaposabban

szemügyre vehessem a kocsit. Nem is hasonlít már az

utóra, csak karosszériájának acél csontváza maradt meg.

Nincsenek benne se ülések, se utasok. A családom

minden bizonnyal éppen úgy kirepült belőle, mint én. A

szoknyámba törlöm a tenyeremet, és visszamegyek az

útra, hogy megkeressem őket.

Aput látom meg először. bár méterekre állok tőle,

tisztán ki tudom venni a mellényzsebében dudorodó

pipáját.

– Apu! – szólongatom, de ahogy közelebb érek hozzá,

egyre síkosabb a talpam alatt az út, és apró, karfiolhoz

hasonlatos, szürke darabkák borítanak mindent. Azonnal

tudom, mit látok, mégsem vagyok képes rögtön apuhoz

kapcsolni. Eszembe jutnak a híradások, mikor egy

tornádó vagy tűzvész porig rombol egy házat, de a

szomszédos épületet érintetlenül hagyja. Az apám agya

szétszóródott a betonon, de a pipája még mindig a

zsebében lapul.

Aztán anyut találom meg. Szinte nem is látszik rajta

vér, de az ajkai elkékültek, és a szeme fehérje vörösbe

fordult. Úgy fest, mint a szörnyeteg egy kis költségvetésű

horrorfilmben. Mintha nem is volna igazi. Anyukám

zombiszerű látványa indítja el bennem lavinaként a

pánikot.

Meg kell találnom Teddyt! Hova tűnhetett? Őrülten

rohangászni kezdek körbe-körbe, mint mikor egyszer a

közértben szem elől tévesztettem néhány percre, és

biztosra vettem, hogy elrabolták. Természetesen csak

elkószált, és az édességeket vizsgálta, mikor megtaláltam.

Akkor aztán nem tudtam, hogy megöleljem

vagy ordítozzak-e vele inkább.

Visszarohanok az árokhoz, oda, ahonnan indultam, és

megpillantok egy kinyúló kezet a növények között.

– Tedd, itt vagyok! – kiáltom. – Nyújtózkodj egy kicsit,

és kihúzlak!

Amikor kicsit közelebb érek, látom, ahogy a fény

megcsillan egy ezüst karláncon. Aprócska cselló és gitár

medalion csüng róla. Adam adta ajándékba a tizenhetedik

születésnapomra. Ez az én karkötőm. Ma reggel

is rajtam volt. A csuklómra pillantok. Még most is rajtam

van.

Még közelebb lépek, és már látom, hogy nem Teddy

fekszik az árokban, hanem én. A vérem átáztatta a

felsőmet, a szoknyámat, a kardigánomat, és most

cseppenként festi vörösre a szűz havat körülöttem. Az

egyik lábam természetellenes szögben csavarodik alám, a

megpörkölt bőr és az izmok mögött megpillantottam

tulajdon kivillanó csontomat. A szemem csukva,

sötétbarna hajam nedves, és rozsdásnak tűnik a vértől.

El kell fordulnom onnét. Nem tudom elhinni. Ilyesmi

nem történik olyan hétköznapi családokkal, mint a

miénk. Csak elmentünk autózni egyet. Ez az egész nem

történt meg. Biztos csak elaludtam a kocsiban. Most már

elég! Hagyd abba! Ébredj fel! Sikítok. Hideg van, a

leheletemnek meg kellene látszódnia. Nem látszik. A

csuklómra pillantok, arra, amelyiket nem mocskolta még

be a vér, és belemarok, olyan erősen, ahogy csak tudok.

Semmis sem érzek.

Ismerem a rémálmokat. Álmodtam már, hogy zuhanok

vagy, hogy csellóvizsgám van, és még csak nem is

ismerem a darabot, amit játszanom kéne vagy, hogy

Adam szakít velem. Mindannyiszor megálljt tudtam

parancsolni a lidércnyomásnak. Kényszeríthettem

magam, hogy kinyissam a szemem, felemeljem a fejem a

párnáról és megszakítsam a csukott szemhéjaim mögött

zajló horrorfilmet. Megpróbálom még egyszer. Ébredj fel,

sikoltok. Ébredj fel! Ébredj-ébredj-ébredj-ébredj-fel! Semmi

sem történik. Nincs kiút.

Akkor üti meg a zene újra a fülemet. Még mindig szól.

Megpróbálok minden erőmmel arra figyelni. Az

ujjaimmal követem a levegőben Beethoven A-dúr

szonátáját. Elég gyakran szoktam így játszani,

valahányszor olyan darabot hallok, amit akkor tanulok

éppen. Adam légcsellónak nevezi. Azt mondta, egyszer

majd játszhatunk duettet, én a légcsellómon, ő meg

léggitáron.

– A koncert végén pedig összetörhetjük a léghangszereinket.

Tudom, hogy te is ki akarod próbálni egyszer

– mondta, és nevettünk.

Csak játszom, koncentrálok, egészen addig, amíg az

utolsó csepp élet is el nem távozik az autóból, és magával

nem viszi a zenét.

Nem sokkal később meghallom a szirénákat.

9 ÓRA 23 PERC

Meghaltam volna?

Hihetetlen, hogy fel kell tennem magamnak ezt a kérdést.

Halott vagyok?

Elsőre egyértelműnek tűnik, hogy a válasz igen. A még

itt vagyok, és kívülről nézem magam csak röpke közjáték,

mielőtt meglátom majd a fényt, lepereg előttem az életem

filmje, és eljutok oda, ahova ezek után kerülök, bárhol

legyen is az.

Csakhogy időközben megérkeztek a mentősök meg a

tűzöltők, meg a rendőrség. Valaki letakarta apu testét, és

egy tűzoltó műanyag zsákba csomagolja anyut. Egy

kollégájának magyaráz közben, aki ránézésre alig

tölthette be a tizennyolcat. A tapasztaltabbik szerint

valószínűleg anyut érte elsőnek az ütközés, és azonnal

meg is halt, ami megmagyarázza, hogy kevés körülötte a

vér.

– Azonnali szívmegállás – okítja az újoncot. – Mikor a

szív nem pumpál tovább, nincs sebesülés, nincs hol

vérezni. Egyszerűen elszivárog az élet meg a vér.

Képtelen vagyok arra gondolni, hogy anyuból

elszivárog az élet. Azon töröm inkább a fejem, hogy

mennyire jellemző rá ez: hogy ő volt legközelebb a

balesethez, ő állt közénk és a baj közé. Nyilván nem

tudatosan tette, de anyu világéletében ilyen volt.

De velem mi van? Meghaltam volna? A másik ént, aki

az őt szélén fekszik kitekeredett lábával a vízmosásban,

alig látni, annyian nyüzsögnek körülötte. Észveszetten

kapkodnak fölöttem, ki tudja, mivel tömködik az ereimet.

Félig meztelen vagyok, a mentősök leszakították rólam a

blúzomat. Az egyik mellem egészen fedetlen. Zavarba

jövök, elfordulok onnét.

A rendőrök lezárták az utat, jelzőfényeket állítottak a

baleseti helyszín köré, és mindkét irányból elterelik a

forgalmat. Egyikük udvariasan kerülő útvonalakat

javasol, amerre mindenki eljuthat oda, ahova igyekszik.

A sok embernek, akiknek mind erre vezet ma reggel

az útja, biztosan lenne hová mennie, a legtöbben mégsem

fordulnak meg. Kiszállnak az autókból, dideregve

átkarolják magukat a hidegben, és felmérik a terepet.

Hamar másfelé néznek, néhány el is sírják magukat. Egy

nő az útszéli páfrányok közé hajol hányni. Fogalmuk

sincs róla, hogy kik vagyunk, vagy, hogy mi történt,

mégis imádkoznak értünk. Érzem az imáikat.

Ezért is gondolom, hogy meghaltam. Ezért, meg mert

a testem teljességgel érzéketlen. Pedig elég rápillantanom

a lábamra, amit a százzal száguldó aszfalt csontig

leradírozott, hogy tudja, kimondhatatlan fájdalmaim kell,

hogy legyenek. És még csak nem is sírok, pedig pontosan

tudom, hogy valami szörnyűség történt a családommal.

Olyanok vagyunk, mint Tojás Tóbiás: hiába száz ló, száz

katona, nem raknak bennünket össze soha2.

Amíg ezen tűnődöm, a vörös hajú, szeplős mentősnő,

aki dolgozik rajtam, egyszer csak megválaszolja a

kérdésemet.

– Nyolc pontos a Glasgow kómaskálán. Vihetjük!

A szögletes állú kollégájával közösen gyorsan még egy

csövet lenyomnak a torkomon, ballont kapcsolnak hozzá,

és pumpálni kezdnek.

– Mikor érkezik a légi mentő?

– Tíz percen belül – válaszol a másik. – Húsz, amíg

beérünk a városba.

– Tizenöt percet kapsz, és kurvára nem érdekel, hogy

mennyivel kell hajtanod, megértetted?

A mentőtiszt arcáról le tudom olvasni a gondolatait.

Tudja, hogy semmire se lenne jó, ha még egyet karamboloznának,

és ebben osztom is az álláspontját. Mégsem

ellenkezik. Befektetnek a mentőbe. A vörös hajú nő

bemászik mellém, fél kézzel folyamatosan nyomkodja a

ballonomat, a másikkal megigazítja az infúziót, utána

összekapcsol a monitorokkal. Aztán kisimít egy hajfürtöt

az arcomból.

– Ki kell bírnod, ezt, remélem, magadtól is tudod –

parancsol rám ellentmondást nem tűrőn, éppen úgy,

mint az előbb a medikusfiúra.

2 Angol eredetű mondóka kicsiknek. (Tótfalusi István ford. alapján.)

Tízéves voltam, amikor először játszottam közönség

előtt. Alig két évvel korábban kezdtem csellózni, akkor

még csak az iskolai zeneoktatás keretein belül –

szerencsés véletlennek bizonyult már az is, hogy volt

egyáltalán csellónk; nagyon drága és érzékeny hangszer

ugyanis. Az egyetem egy öreg irodalomprofesszora

jobblétre szenderült és az iskolára hagyományozta

kiszolgált gordonkáját. Szegénykém, többnyire egy

sarokban fogta csak a port. A legtöbb gyerek inkább

gitározni szeretett volna vagy szaxofonozni.

Mikor bejelentettem a szüleimnek, hogy csellón fogok

játszani, vad röhögésben törtek ki. Később megkövettek,

mondván, csak az a gondolat nevettette meg őket, hogy

elképzelték az aprócska lányukat egy ekkora nagy

hangszerrel a pálcika lábai között. Amint árjöttek, hogy

komolyan beszélek, azonnal lenyelték a vihogást és

felöltötték a legbátorítóbb arckifejezésüket.

Mégis, az első reakciójuk mélyen megbántott – sokkal

jobban, mint ahogy valaha is megvallottam volna nekik.

Lehet, hogy meg sem értették volna. Apu időnként

viccelt velem, azt mondta, biztos elcseréltek a kórházban,

mikor születtem. Még csak nem is hasonlítottam a

családomra. Mindannyian fehér bőrűek és szőkék, én

meg mintha az ellentétük volnék a barna hajammal és

sötét szememmel. Aztán, ahogy egyre idősebb lettem,

apu kórházas poénja mélyebb értelmet nyert, mint amit

szerintem valaha is szánt volna neki. Néha magam is úgy

éreztem, hogy teljesen máshonnan származom. Távolról

sem emlékeztettem apura, aki mindig a társalgás lelke

volt a humorával, vagy anyura, aki a legkeményebb csaj,

akit valaha ismertem. Az már csak a hab volt a tortán,

hogy mikor a zenére került a sor, elektromos gitár helyett

a gordonkára esett a választásom.

De a családomban, azt hiszem, mégis fontosabb volt

az, hogy zenélj, mint az, hogy miféle zenét játszol, így aztán,

mikor pár hónap elteltével egyértelművé vált, hogy a

csellózás nem pusztán múló hóbort volt a részemről, a

szüleim béreltek nekem egy csellót, és végre otthon is

gyakorolhattam. Reszketeg skálák és megbicsakló

hármashangzatok után következtek az első, bátortalan

próbálkozásaim, és idővel a Hull a pelyhes fehér hó

lassacskán átengedte a terepet az etűdöknek és nagy

sokára az első búbánatos Mozart-szonátáknak, hosszúhosszú

idő múltán pedig a Back-szviteknek is. Felső

tagozatban nem igazán volt zeneoktatás, így anyu

magántanárt szerzett nekem. Főiskolás volt, hetente

egyszer jött hozzám. Az évek során aztán újabb és újabb

diákok cserélődtek mellettem, és mikor túlhaladtam a

képességeiket, az ő tanáraik foglalkoztak velem.

Egészen gimnazista koromig ment ez így, amikor apu

megkérdezte Christie professzorasszonyt, hogy nem

vállal-e magántanítványokat. A zeneboltból ismerték

egymást, és, mint később Christie professzor elmondta

nekem, csak szívességből ajánlotta fel, hogy meghallgatja

a játékomat, és nem számított semmi érdemlegesre. Apu

és az ő földszinten hallgatták, ahogy az emeleten egy

Vivaldi-szonátát gyakoroltam. Mikor lementem

vacsorázni, a tanárnő felajánlotta, hogy kézbe veszi a

tanításomat.

Ez az első fellépésem persze sok évvel azelőtt volt,

hogy találkoztunk volna. A művelődési ház nagytermében

tartották a zeneiskolai vizsgát, ahol általában

helyi rockbandák léptek fel, és az akusztika egyáltalán

nem kedvezett az erősítetlen komolyzenének.

Csajkovszkij Diótörőjében játszottam a Cukorkatündér

táncából csellószólót.

A kulisszák mögött vártam a soromra, és hallgattam a

többi gyereket. A nyikorgó hegedű- és reszketeg zongoradarabok

hallatán nem sok választott el tőle, hogy

megfutamodjak. Kiszöktem a hátsó ajtó, lerogytam a

lépcsőre, és tenyerembe temetett arccal kapkodtam

levegő után. A tanárom pánikba esett, hogy eltűntem, és

kutatócsoportot szervezett a keresésemre.

Apu talált rám. Akkoriban félúton járt a zabolátlan

punk és a hétköznapi felnőtt között, kezdeti szakaszában

a nagy átalakulásának. Ódivatú öltönyt viselt, hozzá

szöges bőrövet és fekete bokacsizmát.

– Minden oké, Mia-Mia? – kérdezte, és leült mellém a

lépcsőre.

Megráztam a fejem; még ahhoz is túlontúl szégyelltem

magam, hogy meg merjek szólalni.

– Mi a helyzet?

– Nem tudom végigcsinálni – fakadtam ki.

Apu felvonta az egyik bozontos szemöldökét, és úgy

méregetett szürkéskék szemével. Úgy éreztem magam,

mintha valami különös, földönkívüli faj képviselője

volnék, akit apunak alaposan tanulmányoznia kell, hátha

akkor megértheti. Világéletében zenekarokban játszott.

Nyilván soha nem kellett olyan ostobasággal küszködnie,

mint, mondjuk, a lámpaláz.

– Nagy kár volna – mondta apu. – Nem semmi ajándékom

van a számodra. Sokkal jobb, mint egy egyszerű

virágcsokor.

– Add valaki másnak. Én nem állok ki a színpadra!

Egyáltalán nem vagyok olyan, mint te vagy anyu, vagy

Teddy. – Teddy akkoriban még csak hat hónapos volt, de

máris világossá tette, hogy sokkal nagyobb személyiség,

mint én, és több lendület van benne, mint bennem valaha

is lesz. Ráadásul szőke volt és kék szemű, de ha mégsem

az lett volna, sem merülhetett fel, hogy elcserélték, mert

nem kórházban született, hanem bábánál.

– Az igaz, gondolkodott el apu. – Teddy már a legelső

hárfakoncertjén is halálosan nyugodt volt. Igazi csodagyerek.

Nevetnem kellett, könnyek ide vagy oda. Apu átkarolta

a vállamat.

– Jobb, ha tudod, hogy én például minden egyes fellépésem

előtt kegyetlenül be voltam tojva.

Apu mindig olyan magabiztosnak tűnt. Mindig,

mindenben.

– Ezt csak úgy mondod.

– Nem én! Istentelenül szörnyű volt. Pedig csak a

dobos voltam, én ültem leghátul, és az égvilágos senki

sem foglalkozott velem.

– És mit csináltál?

– Irgalmatlanul berúgott – szólt közbe anyu, aki közben

csatlakozott hozzánk és kidugta a fejét az ajtón.

Fekete műbőr miniszoknya volt rajta, piros ujjatlan póló

és az elégedetten nyáladzó Teddy, kenguruban. –

Bedobott egy-két felest minden koncert előtt, de neked

ezt nem ajánlom.

– Anyádnak igaza van – erősítette meg apu. – A

gyámügyesek nincsenek oda a részeg tízévesektől. Arról

nem is beszélve, hogy amikor eldobtam az ütőimet és

összehánytam a színpadot, az ízig-vérig punk volt. Te,

viszont ha úgy bűzlesz, mint egy szeszfőzde és elejted a

vonódat, az egyszerűen tapintatlanság. A komolyzenészek

sok szempontból elég sznobok.

Akkor már nevettem. Még mindig rettegtem, de

megnyugvással töltött el a gondolat, hogy a lámpaláz

olyasmi, amit aputól örököltem; mégis az ő gyerekük

vagyok.

– Mi van, ha elbénázom? Ha szörnyűséges lesz?

– Az a helyzet, Mia, hogy már annyi szörnyűséges

bénázás hangzott el odabenn, hogy senkinek sem fog

feltűnni, ha te se lógsz ki a sorból – mondta anyu. Teddy

egyetértése jeléül sikongatott kicsit.

– De most komolyan, hogy teszed túl magad a

pánikon?

Apu még mindig mosolygott, de tudtam, hogy belül

komoly, mert nagyon lassan beszélt:

– Sehogy. Megpróbálod túlélni. Összeszorítod a fogad,

és valahogy majd csak kibírod.

Úgyhogy visszamentem. Nem mondhatnám, hogy

könnyedén játszottam volna. Nem kiáltottak ki zseninek,

nem tapsolt felállva a közönség. De nem is toltam el

teljesen. És az előadás után megkaptam az ajándékomat.

Az anyósülésen terpeszkedett a kocsiban, és éppen olyan

emberinek tűnt, mint az a cselló, amelyikbe két évvel

korábban beleszerettem. Ezúttal nem bérlemény volt,

hanem a sajátom.

10 ÓRA 12 PERC

Amint megérkezünk a kórházba – nem a nagy kórházba,

a mi városunkban, hanem egy egészen kicsibe, ami inkább

hasonlít idősek otthonára –, a mentősök végigrohannak

velem az épületen.

– Azt hiszem, légmelle van! Azonnal mellkasi szívócsövet

kell bekötni neki, aztán mehet tovább a balesetire!

– ordítja a vörös hajú mentősnő, akit mostanra egész

megszerettem. Mire a mondta végére ér, már át is adott

egy csapat orvosnak.

– A többiek? – kérdezi egy szakállas, műtősruhás

fickó.

– A másik sofőr enyhe agyrázkódást szenvedett,

ellátják a helyszínen. A szülők már nem éltek, mire

kiértünk. Hat év körüli kisfiú érkezik a következő

kocsiban.

Fellélegzek, mintha az elmúlt húsz percben nem is

vettem volna a levegőt. Miután megláttam magam abban

az árokban, képtelen voltam Teddy keresésére indulni.

Ha olyan állapotban találom, mint anyut vagy aput, vagy

épp magamat… erre még gondolni sem akartam. De ő

nyilván jobban van. Életben van.

Fényesen kivilágított kezelőbe visznek. Narancssárga

kulimásszal kenik be az oldalamat, és egy vékony

műanyag csövet döfnek belém. Egy orvos közben

zseblámpával a szemembe villant.

– Nem reagál – mondja a mellette álló nővérnek.

– Itt a helikopter, indulás!

Kiszáguldanak velem a kezelőből, végig a folyosón, be

a liftbe. Szaladnom kell, ha tartani akarom a lépést.

Közvetlenül mielőtt becsukódna az ajtó, megakad a szemem

Willow-n. Mit keres itt? Úgy volt, hogy hozzájuk

megyünk látogatóba, hozzá és Henryhez, megnézni a

kisbabát. Behívták volna a havazás miatt? Talán pont

miattunk? A bejárat körül szaladgál, az arcán még nem

látszik rémület, csak a koncentráció. Nem hiszem, hogy

tudná már, hogy mi vagyunk azok. Talán még fel is

hívott bennünket indulás előtt, üzenetet hagyott anyu

rögzítőjén, hogy baleset történt, be kellett jönnie, és nem

lesz otthon, mire odaérünk.

A lift közvetlenül a tetőre nyílik. A helikopter óriási

vörös kör közepén terpeszkedik, rotorjai indulásra

készen kalimpálnak a levegőben.

Sose repültem még helikopterrel. Kim, a legjobb

barátnőm már próbálta egyszer. Az egyik nagybátyja

elég nagynevű fényképész, a National Greographic-nak

dolgozik, ő vitte magával a Mount St. Helens fölé.

– Csak mondta a magáét a vulkanikus eredetű

talajokon őshonos növényvilágról, én meg lerókáztam őt

is, meg a gépeit is – panaszolta másnap reggel az

iskolában. Még mindig elég zöldes színű volt az arca.

Kim az iskolai évkönyv szerkesztőségében ténykedik,

és arról álmodozik, hogy fotóművész lesz. A nagybátyja

ezért is engedte meg, hogy elkísérje, hátha ez lesz az

alkalom, amikor ki tudja bontakoztatni a bimbózó

tehetségét.

– Még a gépei is olyanok lettek – búsult Kim. – Soha

nem lesz belőlem jó fotós.

– Annyiféle fotós van a világon! – ellenkeztem. – Legfeljebb

majd olyan fajta leszel, aki nem röpköd helikopteren.

Kim nevetett.

– Az, mondjuk, biztos. Ugyanis soha, de soha még

egyszer fel nem szállok rá. És neked se jusson eszedbe,

megértetted?

Úgy szeretném, ha megmondhatnám Kimnek, hogy

van, amikor az ilyesmit mások döntik el helyettem, és

nekem nincs beleszólásom.

Felnyitják a tolóajtót, és az egész hordágyamat,

minden csővel és vezetékkel egyetemben beemelik.

Sietve bemászom magam után én is, a nyomomban egy

mentőssel, aki még mindig a ballonomat nyomogatja,

ami, most már tudom, lélegzik helyettem.

Amint felemelkedünk, azonnal rájövök, mitől lett Kim

olyan rosszul. A helikopter még csak nem is hasonlít a

repülőre. Az puskagolyóként hasít az égben. Ez olyan

inkább, mint egy pattogó légi teniszlabda, csapódik föl és

le, jobbra és balra. El sem tudom képzelni, hogy képesek

dolgozni rajtam, leolvasni az aprócska jelzőket a

gépeimen, miközben a helikopter csattog, zörög, teszi

körülöttünk a dolgát.

Amikor elkapunk egy légörvényt, azt hiszem, minden

okom meglenne, hogy hányingerem legyen, mégsem

émelygek. Pontosítok: a láthatatlan szemlélődő énem mit

sem érez, de úgy tűnik, a hordágyon fekvő másik énem

sem. Újra mérlegelem, hogy nem haltam-e meg, de rá kell

jöjjek, hogy még nem. Ha halott volnék, nem tettek volna

mentőbe, nem röpködnének velem a burjánzó erdőségek

fölött.

Szeretném hinni, hogy ha meghaltam volna, anyu és

apa már itt lenne értem.

A műszerfal órája 10:37-et mutat. Jó volna tudni, mi

történik odalenn. Rájött már Willow, hogy velünk történt

a baleset? Értesítette már valaki a nagyszüleimet? A

szomszéd városban élnek, és már egészen beleéltem

magam, és házilag füstöli a lazacot meg az osztrigát.

Valószínűleg kenyerét. Vacsora után nagyi elvitte volna

Teddyt a szelektív hulladékgyűjtőhöz, és az öcsém

válogathatott volna a kidobásra ítélt újságok között.

Mostanában rákapott a Readerʼs Digest-re, ki szokta

vagdosni a rajzokat, és képregényt ragaszt belőlük.

Eszembe jut Kim. Ma nincs iskola, és bár holnap lesz,

én biztos nem leszek ott. Azt hiheti majd, hogy túl későn

értem haza Portlandből, Adam és az Üstökös koncertjéről,

és nem tudtam felkelni.

Portland. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy oda

tartunk. A pilóta folyamatosan az Egyes Számú Baleseti

Sebészettel beszél. Amikor kinézek az ablakon, a távolban

megpillantom a Mt. Hood csúcsát. Portland nem

lehet már messze.

Vajon Adam ott van már? Tegnap este Seattle-ben

léptek fel. Minden koncert után teljesen fel van pörögve,

és a vezetés egyike a kevés dolognak, ami meg tudja

nyugtatni. A többiek meg örülnek, ha van, aki vezessen,

amíg ők alszanak a kocsiban. Ha már megérkeztek a

városba, Adam valószínűleg nincs még ébren. Felkel

majd, talán elmegy és iszik egy kávét a Hawthorne

sugárúton. Talán kiül a Japánkertbe egy könyvvel. Mikor

legutóbb Portlandben voltunk, ez volt a program, igaz,

akkor jobb volt az idő. Később, majd valamikor a délután

során kipróbálják a hangosítást a helyszínen, utána

Adam a csarnok előtt vár rám. Azt fogja hinni, hogy

kések. Honnan fogja megtudni, hogy igazából nagyon is

korán érkeztem? Már délelőtt Portlandbe értem, amikor

még megvolt a hó.

– Hallottál már erről a Yo-Yo Ma nevű ipséről? –

kérdezte Adam egy tavaszi napon.

Én második voltam, ő harmadikba járt, és már jó pár

hónapja figyelte, hogyan gyakorlok. Állami iskolába

jártunk ugyan, de az a fajta, haladó szellemű intézmény

volt a miénk, ahol nagyon nagy hangsúlyt fektettek a

művészeti oktatásra, ezért sokat írtak rólunk az országos

lapok. Mindenkinek voltak lyukas órái, amikor a rajzstúdióba

mehetett festeni vagy elfoglalhatta a

hangszigetelt zenetermek valamelyikét, ahogyan én is

tettem. Adam is gyakran időzött ott, gitározott. Nem az

elektromos gitárját hordta magával, amelyiken az

együttesben játszott, hanem akusztikuson pengetett.

– Mindenki tudja, kicsoda Yo-Yo Ma – mondtam, és

nem tudtam elnyomni egy grimaszt.

Adam vigyorgott. Akkor vettem először észre, hogy

kissé féloldalas a mosolya: a szája egyik sarkát

magasabbra húzza a másiknál. A felgyűrűzött

hüvelykujjával az iskolaudvar felé bökött.

– Fogadni mernék, hogy nem találsz odakinn öt olyan

embert, aki tudná. Egyébként is, micsoda név ez?

Tisztára, mint a gettóarcok, Yo Mama!

– Kínai.

Adam a fejét rázta és nevetett.

Nem kevés időbe került, hogy Adam nem szórakozik

velem. Azóta időnként szóba álltunk a folyosón, bár a

kitüntető figyelme még mindig zavarba hozott. Nem

mintha Adam lett volna a legmenőbb srác az iskolában.

Nem sportolt, nem volt stréber, senki sem zengett ódákat

a kilátásairól. De azért elég menő volt. Egyetemistákkal

játszott az együttesben, egyéni stílusa volt, nem

méregdrága retróutánzatokat hordott, hanem egyesével

vásárolta össze a ruháit turkálókból, meg, ha valaki

lesöpörte a padlást és eladta a régi vackait. Boldogan

elüldögélt a menzán egymagában egy jó könyvvel, és

nem csak tettette az olvasást, mint azok, akiknek nincs

kihez csapódniuk – máskor, ha társaságra vágyott, ott

volt elérhető távolságra jó néhány közeli barátja és

számtalan csodálója.

És én sem álltam éppen a szociális ranglétra alján.

Voltak barátaim az iskolában, köztük egy legjobb

barátnőm, akivel állandóan együtt lehettem. Voltak jó

barátaim a zenei táborba is, ahova nyaranta jártam. Azt

hiszem, még kedveltek is a többiek, de nem ismertek

igazán. Csöndben voltam az órákon, nem jelentkeztem,

nem cikiztem a tanárokat. Soha nem volt időm

unatkozni, nem voltak üresjáratok. Szabadidőmben

gyakoroltam inkább vagy a vonósnégyessel játszottam,

vagy zeneelmélet-órákra jártam a közeli főiskolára.

Rendesek voltak velem az iskolatársai, de úgy kezeltek,

mintha felnőtt lennék. Egy másik tanár. Senki sem kezd

ki egy tanárral.

– Mit szólnál, ha azt mondanám, van két jegyem a

mester koncertjére? – kérdezte Adam csillogó szemmel.

– Ugyan már! Nincs jegyed – mondtam, és kicsit meg

is löktem, talán erősebben, mint szerettem volna.

Adam eljátszotta, hogy nekivágódott az üvegnek és

rémesen megütötte magát, aztán leporolta a ruháit, és

zavartalanul folytatta.

– De van. Abban a Schnitzle-teremben lesz, vagy hol.

– Arlene Schnitzer hangversenyterem. A Filharmóniában

van.

– Az lesz az. Van két jegyem. Érdekel?

– Komolyan mondod? Persze! Iszonyúan el akartam

menni, de vagy nyolcvan dollárba került volna. Na, várj

csak, honnan szereztél jegyet?

– A szüleim kapták ajándékba, és nem tudnak elmenni.

Nem nagy ügy – hárított azonnal Adam. – Péntek

este lesz. Ha úgy jó, fél hatra érted megyek, és irány

Portland.

– Jó – mondtam, mintha a világ legtermészetesebb

dolga lett volna. De péntek délután már idegesebb

voltam, mint előző télen, amikor a félévi vizsgák előtt

megittam egy egész kannával apu méregerős kávéjából.

Nem Adamtől tartottam, az ő társaságát jól

megszoktam már, inkább a tisztázatlan körülmények

zavartak. Szerettem volna tudni, hogy egészen pontosan

milyenkategóriába esik a találkánk. Randi? Baráti

szívességtétel? Jótékony cselekedet? Semmivel sem

szerettem jobban a bizonytalan dolgokat, mint

átevickélni egy ismeretlen csellódarabon. Ez volt a fő oka,

hogy ennyire sokat gyakoroltam. Hamar megismertem a

hangokat, és az apró részleteket már úgy dolgozhattam

ki, hogy szilárd talajt tudtam a lábam alatt.

Nagyjából hatszor öltöztem át. Teddy, aki akkoriban

óvodás volt, a szobám közepén ült a szőnyegen, és a

Kázmér és Huba képregényeimet szedegette le a polcról.

Úgy tett, mintha olvasná őket, jókat nevetgélt, bár nem

tudtam volna megmondani, hogy Kázmér nyűgözte-e le

vagy rajtam szórakozott. Anyu benézett a szobámba,

hogy lássa történt-e előrelépés.

– Csak egy egyszerű fiú, Mia – mondta, látva, hogy

mennyire széthullottam. – Nem éri meg a felhajtást.

– Tudom. De ő az első fiú, akivel talán randizni megyek

– mondtam. – És most nem tudom, hogy randevúra

öltözzek-e vagy inkább a koncertre. Egyáltalán ki szoktak

öltözni az emberek, ha a Filharmóniába mennek? Vagy

inkább vegyek fel valami egyszerűt, hátha esetleg

mégsem randi?

– Vegyél föl valamit, amiben jól érzed magad – javasolta

anyu. – Akkor nagy baj nem lehet.

Biztos voltam benne, hogy ő az én helyemben tudta

volna, mint vegyen fel. Anyu soha semmitől se riadt

vissza. A régi fényképeiken apu mellett úgy festett,

mintha egy harmincas évekbeli bárpultosnőt kereszteztek

volna egy vadmotorossal. A frizurája rövidre volt

tépve, a hatalmas, kék szemeit feketével mázolta közbe,

és a pálcika-vékony testét hihetetlenül szexis szerkóba

tudta belegyömöszölni. Például csipkeszegélyes kombinét

vett fel meg tapadós bőrnacit, meg ilyeneket.

Lemondóan sóhajtottam. Jó lett volna néha, ha csak

feleannyira vagány vagyok, mint ő. Legvégül hosszú

fekete szoknyát választottam meg rövid ujjú, barnásvörös

fölsőt. Egyszerű öltözet volt és nem valami érdekes.

Éppen olyan, mint én.

Amikor Adam vastag, matt fényű műselyem öltönyben

és magas talpú cipőben megérkezett (apu teljesen le

volt nyűgözve), azonnal tudtam, hogy ez bizony randevú

lesz. Egy koncertre persze mindenképp illendő kiöltözni,

és Adam szerelése lehetett volna az ő lazán vett felfogása

az eleganciáról, de láttam rajta, többről van szó. Ideges

volt, mikor kezet rázott apuval, és bevallotta, hogy

megvannak neki otthon az együttesük régi lemezei.

– Remélem, csak poháralátétnek használod őket –

mondta apu. Adamnek leesett az álla, gondolom, nem

látott még olyat, hogy egy szülőnek jobb humora legyen,

mint a gyerekének.

– Csak semmi őrültség! – szólt utánunk anyu, amikor

már kifelé tartottunk. – A legutóbbi Yo-Yo Ma koncerten

többen is csúnyán megsérültek a küzdőtéren.

– Nagyon jó fej szüleid vannak – állapította meg

Adam, amíg kinyitotta nekem a kocsiajtót.

– Tudom – bólintottam.

Egész úton Portland felé beszélgettünk. Adam

megmutatta pár kedvenc együttesét. Volt egy svéd trió,

akik elég unalmasak voltak, de aztán hallgattunk egy

izlandi művészegyüttest is, és azt gyönyörűségesnek

találtam. Kicsit elkeveredtünk a belvárosban, és már nem

volt sok időnk, mire megtaláltuk a koncerttermet.

Az erélyre szólt a jegyünk, a legfölső sorba, de az

ember amúgy sem látni akarja Yo-Yo Mát, hanem hallani,

és a hangzás egyszerűen leírhatatlan volt. Az ő kezei

között cselló az egyik percben érett asszonyként sír, a

következőben meg úgy kacag, mint egy kisgyerek.

Ahogy hallgattam, másra se tudtam gondolni, mint hogy

pontosan ezért kezdtem én is játszani, mert a cselló

annyira emberi, és a világon minden kifejezhető vele.

A koncert elején még Adamet méregettem a szemem

sarkából. Elég tisztességesen viselkedett, ami azt illeti, de

folyamatosan a programfüzetet olvasgatta, valószínűleg

azt számolta, mikor lesz már szünet. Aggódtam, hogy

unatkozni fog, de egy idő után annyira magával ragadott

a zene, hogy már nem értem rá őt figyelni.

Amikor Yo-Yo Ma belekezdett Piazzola Le Grand

Tangójába, Adam a kezem után nyúlt, és megszorította.

Bármilyen más esetben idétlen lett volna az egész,

amikor a fiú csak az alkalmat lesi, hogy mikor érhez

végre a lányhoz. De Adam még csak rám se nézett. A

szeme csukva volt, finoman rángatózott a székén. Őt is

elvarázsolta a zene. Úgyhogy viszontszorítottam a kezét,

és így is maradtunk a koncert fennmaradó részében.

Amikor vége lett, fánkot vettünk meg kávé, és sétára

indultunk a folyó partján. Szitált az eső, Adam levetette a

zakóját, és a vállamra borította.

– Nem a szüleid kapták ajándékba a jegyeket, ugye? –

kérdeztem.

Azt hittem, nevetni fog vagy megadóan égnek emeli a

kezét, ahogy szokta néha, amikor én kerültem ki

győztesen egy vitából. Nem nevetett, csak mélyen a

szemembe nézett, és nem láttam mást, csak a zöldben,

barnában, szürkében játszó íriszét. Megrázta a fejét.

– Egészen pontosan kétheti borravalómat költöttem rá

– ismerte be. – Alkalmi pizzafutár voltam.

Meg kellett állnom. Hallottuk a víz csobogását a part

alatt.

– Miért? – kérdeztem. – Miért pont én?

– Senkit sem láttam még, aki ennyire feloldódik a

zenében. Ezért is szeretem nézni, ahogy gyakorolsz. A

homlokodon megjelenik a világ legédesebb kis ránca,

pontosan itt – mondta, és megérintett egy pontot az orrnyergem

fölött. – Nekem az életem a zene, de még én

sem tudom ennyire beleélni magam.

– És? Én vagyok a legújabb társadalomtudományi

kísérleted? – kérdeztem. Viccesnek szántam, de sértődöttre

sikerült.

– Nem tekintelek kísérletnek – mondta Adam. A

hanga kicsit rekedtes volt.

Éreztem, hogy elönti a vér a nyakamat, és éreztem azt

is, hogy elvörösödöm. A cipőm orrát bámultam. Tudtam,

hogy Adam engem néz, és abban is biztos voltam, hogy

ha most felnézek, meg fog csókolni. Magam is meglepődtem,

mikor rájöttem, hogy mennyire szeretném, ha

így lenne – annyiszor képzeltem már el, hogy csókolózunk,

hogy pontosan fel tudtam idézni az ajkai

formáját, gondolatban megannyiszor végigsimítottam

már az arcélét az ujjaimmal.

Óvatosan felpillantottam. Adam még mindig rám várt.

Valahogy így kezdődött.

12 ÓRA 19 PERC

Elég sok baj van velem.

Már biztos, hogy légmellem van, attól pedig összeesett a

tüdőm. A lépem megrepedt. Ismeretlen eredetű belső

vérzés lépett fel. Zúzódások keletkeztek az agyamban is,

ez talán a legkomolyabb baj. Eltört néhány bordám. A

lábszáramon bőrátültetésre lesz szükség, az arcomat

pedig csak plasztikai sebész tudja majd helyretenni. De

mindez, mint az orvosok siettek megjegyezni, csak akkor

számít, ha nagyon szerencsés vagyok és életben

maradok.

Most is a műtőben vagyok, egy sereg orvos dolgozik

rajtam, el kell távolítaniuk a lépemet, új csövet vezetnek a

mellhártyám alá, hogy csökkentség a tüdőmre nehezedő

nyomást, és megpróbálják elállítani a belső vérzést. Az

agyammal nem nagyon tudnak mit kezdeni.

– Várni kell, és idővel minden kiderül – tárja szét a

karját az egyik sebész a koponyaűri CT-leleltem fölött. –

Addig is szóljatok le a vérellátóba, hogy kérünk még két

csomag 0 negatívot, és készítsenek elő még kettőt, hátha

szükség lesz rá.

0 negatív. Ez a vércsoportom. Fogalmam sem volt róla.

Soha nem kellett még foglalkoznom vele. Kórházban se

voltam még, ha csak azt az egy esetet nem számítjuk,

amikor elvágtam a bokámat egy eltévedt üvegcseréppel.

Még csak össze se kellett varrni, kaptam egy tetanuszoltást,

és már ki is dobtak.

A műtőben éppen úgy vitatkoznak, hogy milyen zenét

hallgassanak, mint mi, reggel, a kocsiban. Az egyik

szerint legyen jazz, egy másik szerint a rock sokkal jobb

lenne. A fejemnél álló altatóorvos klasszikust javasol. Én

neki drukkolok, és talán ez is számít valamit, mert végül

egy Wagner-CD-t tesznek fel. Igaz, nem egészen a

mindenkit feltüzelő Valkűrök lovaglása járt az eszemben,

jobb szerettem volna valami kicsit könnyedebbet. Vivaldi

Négy évszakát, például.

A műtő kicsi és zsúfolt, telis-tele vakító fényű

lámpákkal, amiktől még feltűnőbb, hogy mennyire

viharvert a helyiség. Nem is hasonlít a tévében látott

makulátlan, hatalmas terekhez, ahova egy operaénekes és

a komplett közönség is beférne. A padló, bár fényesre

suvickolták, foltokban lekopott, és rozsdás csíkok

húzódnak a fugákon; gondolom, régi vérfoltok.

A vér. Mindent ellep és beborít. Az orvosokat nem

látszik zavarni. Éppúgy vágnak, fűrészelnek,

szivattyúznak a vértengerben, ahogy mások mosogatnak

a habzó vízben. És ha ez nem volna elég, az ereimet

folyamatosan utántöltik, mintha kifogyhatatlan források

állnának rendelkezésre.

Az a sebész, amelyik rockzenét akart hallgatni, nagyon

sokat izzad. Az egyik nővér időről időre letörli a

homlokát egy csipeszbe szorított gézdarabbal. Eljön az

idő, amikor a maszkján is átizzad, és újra kell cserélnie.

Az aneszteziológus doktornőnek finom kis ujjai

vannak. Közvetlenül a fejemnél ül, figyeli az életjeleimet

és folyamatosan állítgat a belém ömlesztett folyadékok,

gázok és gyógyszerek mennyiségén. Minden bizonnyal

jól teszi a dolgát, mert nem látszik rajtam, hogy bármit is

éreznék, pedig emberesen rángatják a belsőségeimet.

Durva és piszkos munka ez a sebészet, egyáltalán nem

hasonlít arra a játékra kiskoromból, amelyikben halálos

óvatossággal kellett kivenni a csontokat, hogy hozzá ne

érj a doboz oldalához, különben megszólalt a riasztó, és

kiestél.

A doktornő talán észre se veszi, hogy a halántékomat

masszírozza a gumikesztyűjén keresztül. Ha rám tört az

a fajta gyötrelmes fejfájás, amikor legszívesebben léket

vágtam volna a koponyámba, csak hogy kiengedhessem

a túlnyomást, anyu is mindig ezt csinálta.

Már másodjára indul újra a Wagner-lemez, mire az

orvosok megelégelik. Jazz következik. Valamiért az

emberek azt hiszik, mert szeretem a komolyzenét, jazzrajongó

is vagyok, pedig nem. Apu viszont valódi

ínyenc. Imádja, főként John Coltrane kései munkáit. Azt

szokta mondani, a jazz a kiöregedett punkok zenéje. Ez,

azt hiszem, megmagyarázza, miért nem tudom élvezni: a

punk zenét se szeretem.

A műtét még mindig tart, és csak nem akar vége

szakadni. Teljesen kimerültem már attól is, hogy nézem.

Elképzelni sem tudom, az orvosok hogy bírják. Bár egy

helyben állnak, de komolyabb erőfeszítésnek tűnik, mint

lefutni egy maratont.

Kezdenek elkalandozni a gondolataim. Azon töprengek,

hogy miféle állapotban is vagyok. ha nem haltam

meg – márpedig a szívmonitor folyamatosan pityeg,

tehát valószínűleg nem –, de mégsem vagyok a testembe

zárva, akkor akár el is mehetek? Olyan lehetek, mint a

kísértetek.

Talán elvarázsolhatom magam egy hawaii tengerpartra.

Vagy elugorhatnék New Yorkba, a Carnegie

Hallba. Elmehetnék Teddyhez is.

Csak a kísérlet kedvéért összeráncolom az orromat,

ahogy Samantha szokta a Földre szállt boszorkányban.

Nem történik semmi. Csettintek. Összeütöm a sarkamat.

Még mindig ugyanott vagyok.

Megpróbálkozom egy sokkal egyszerűbb megoldással

is. Elindulok a fal felé, abban a hiszemben, hogy csak

átsuhanok rajta és nyomban a túloldalon találom magam.

Csak éppen mikor nekimegyek a falnak, teljes erőből

nekiütközök.

Egy nővér érkezik egy újabb zacskó vérrel, és még

mielőtt becsukódna mögötte az ajtó, kislisszolok rajta. A

kórház folyosóján kék és zöld ruhás nővérek és orvosok

nyüzsögnek. Egy idősebb nő betegszállító kocsin fekszik

infúzióra kötve, kitartóan szólongat egy William nevű

illetőt, aki egész biztosan nincs itt. Továbbmegyek.

Egymást érik a kisműtők, mindegyikben altatásban lévő

emberek. Ha mindegyikük éppen olyan állapotban van,

mint én, miért nem látok senki mást magán kívül

flangálni? Szeretnék összefutni valakivel, aki megválaszolni

a kérdéseimet. Jó volna tudni, mi is történt

velem, miért szakadtam ki a testemből és hogyan

kerülhetek újra vissza a helyemre. Lehet, hogy meg kell

várnom, míg az orvosok felébresztenek? A baj az, hogy

én vagyok az egyetlen testetlen lélek. Talán a többiek már

rájöttek, melyik út vezet Hawaiira.

Követek egy nővért a folyosó végéig, át a fotocellás

ajtón. Aprócska váróterembe jutok, ahol a nagyszüleimmel,

de az is lehet, hogy csak magában. Így

próbál erőt venni az érzelmein. Egyszer már láttam

ilyennek, amikor nagypapinak szívrohama volt.

Gumicsizma van rajta és sárfoltos köténye, amelyikben

kertészkedni szokott. Minden bizonnyal az üvegházban

dolgozott, amikor értesítették őket. Nagyi haja göndör és

rövidre van vágva; apu azt mondja, már a hetvenes évek

óta a tartós hullám híve.

– Így a legegyszerűbb – szokta mondogatni nagyi. –

Nem kell vele vacakolni.

Ez is teljesen jellemző rá. Annyira végletesen gyakorlatias

nő, hogy a legtöbben soha ki nem találnák,

mennyire rá van kattanva az angyalokra. Komoly

gyűjteménye is van: angyalok porcelánból, textilből,

fonalból, fúvott üvegből meg mindenféle más anyagból

is, ami csak el lehet képzelni. Egy egész vitrin tele van

velük, abban a kis szobában tartja őket, ahol a varrógépe

is áll. De nem egyszerű gyűjtőszenvedély ez nála, hanem

hisz is bennük. Úgy gondolja, mindenütt angyalok

vesznek körül bennünket. Amikor egy búbosvöcsök-pár

fészket rakott a ház mögötti kis tónál, a nagyi biztos volt

benne, hogy a megboldogult szülei azok, akik azért

jöttek, hogy vigyázzanak rá.

Egy másik alkalommal, amikor a teraszon ültünk a

házuk előtt, megláttam egy kis vörös madarat.

– Nem keresztcsőrű pinty az ott? – kérdeztem

nagyitól.

– Biztos nem – rázta a fejét. – Gloria húgom

keresztcsőrű, és ő ide nem dugná az orrát.

Glo nénikém nem sokkal korábban halt meg. Soha

nem jöttek ki jól egymással, nagyi meg ő.

Nagypapi a hungarocell pohara aljára leülepedett

kávét bámulja. Morzsolgatja a tetejét, és az ölében kis

kupacban hullnak a picike fehér golyócskák. Látatlanban

is meg merem , hogy az a fajta szörnyűséges kávé volt

benne, ami mintha 1997-ben főztek volna, és azóta

egyfolytában melegen próbálnák tartani. Még ebből a

szörnyűségből is jólesne most egy csészével.

Nagypapi, apu és Teddy teljesen egyformák, ugyanaz

a típus. Igaz, nagypapi haja most már inkább szürke,

mint szőke, és zömökebb is náluk kicsit. Teddy

gyakorlatilag nem több egy fogpiszkálónál. Aput inkább

izmosnak mondanám, délutánonként rendszeresen lejárt

a YMCA3 edzőtermében. De a szemük teljesen egyforma,

mindhármuké ugyanaz az óceánszínű, vizes szürkéskék

árnyalat. Talán ezért esik most nehezemre nagypapira

nézni.

Eredendően nagyi ötlete volt, hogy jelentkezzek a

Juilliardra. Nagyi Massachusettsből származik, és 1995-

ben, egymagában költözött Oregonba. Ma már ez nem

volna valami eget rengető lépés, de ötvenkét évvel ezelőtt

nagyon is botrányosnak számított, hogy egy huszonkét

éves hajadon ilyesmire ragadtatta magát. Nagyi azt

állítja, hogy képtelen volt ellenálli a vadon csábításának,

még ha az évek során nem is találkozott Oregon végtelen

erdeinél és sziklás tengerpartjainál semmi vadabbal.

3 Young Menʼs Christian Association. Keresztény alapítvány fiataloknak,

diákszállókat és ifjúsági klubokat működtetnek.

Titkárnőként helyezkedett el az erdőmérnökségnél,

nagypapi ugyanott volt biológus.

Minden évben el szoktunk látogatni Massachusettsbe.

Az állam nyugati határának mentén van egy tágas

nyaraló, azt szokta nyár végén egy hétre kibérelni a

kiterjedt rokonság. Ilyenkor találkozom azokkal a másodunokatestvéreimmel

meg déd-nagynénikkel és dédnagybácsikkal,

akiknek minden alkalommal újra meg kell

tanulnom a nevét. Oregonban csak nagypapi ágán

vannak rokonaink.

Tavaly magammal vittem a csellómat a kis házba, mert

semmivel sem akartam a szükségesnél több gyakorlást

kihagyni. Kamarazenekari koncertre készültem. Mivel

nem volt tele a repülő, az utaskísérők nem bánták, ha a

mellettem üresen maradt ülésen szállítom a hangszeremet,

pont úgy, ahogy a profik szokták. Teddy ezt

végtelenül mulatságosnak találta, és megpróbálta

pereccel etetni a csellómat.

Egyik este aztán koncertet rögtönöztem a

nagyszobában a rokonoknak meg a falra kasírozott,

kitömött állatfejeknek. Akkor került szóba először a

Juilliard, és nagyi azonnal ráharapott. Első pillantásra a

valóságtól teljességgel elrugaszkodott ötletnek tűnt.

Nagyon jó zenei programja van a városi egyetemnek is.

Ha igazán nagyot akartam álmodni, akkor is ott a

zeneakadémia Seattle-ben, alig néhány óra autókázásra

tőlünk. A Juilliard az ország túlsó végében van, és

meglehetősen drága. A vak is láthatta, hogy a szüleimet

is felcsigázta az ötlet. De azt is tudtam, hogy nem

szívesen engednének el otthonról, pláne nem New

Yorkba, és nem akarták azt se, hogy esetleg teljesen

eladósodjak, és emiatt ne tudjam befejezni a tanulmányaimat,

aztán egy másodosztályú kisvárosi

zenekarban kössek ki. Azt sem tudták, vagyok-e elég jó,

hogy felvegyenek. Ami azt illeti, én se tudtam. Christie

professzor mondogatta ugyan, hogy én vagyok az egyik

legígéretesebb tanítványa, de még ő se hozta szóba, hogy

jelentkeznem kellene. A Juilliard a legnagyobb virtuózok

iskolája volt, és az önteltség csúcsa lett volna feltételezni,

hogy egyáltalán egy pillantásra is méltatnának.

Csakhogy a nyaralás után egy keleti partról érkezett

elfogulatlan hallgató is azt mondta, meg kellene

próbálkoznom a Juilliard felvételijével, és nagyi ezek

után tántoríthatatlan volt. Beszélt Christie professzorral,

aki egyenesen el volt ragadtatva, és hat lóval sem lehetett

volna már visszatartani.

Így aztán kitöltöttem a jelentkezési lapot, összegyűjtöttem

néhány ajánlólevelet, hozzácsaptam egy

hangfelvételt, és elküldtem az egész paksamétát.

Adamnek egy szót sem szóltam róla. Meg tudtam volna

éppen magyarázni: semmi értelme sincs reklámozni,

hogy mibe vágtam a fejszémet, mikor az sem biztos, hogy

egyáltalán behívnak próbajátékra. Persze pontosan

tudtam, hogy ez önbecsapás, ha nem egyenesen

hazugság. A lényem egy része azt is árulásként értékelte,

hogy egyáltalán jelentkeztem. A Juilliard New Yorkban

van, Adam pedig idehaza.

Igaz, már nem járunk egy iskolába. Adam egy évvel

idősebb nálam, és az idén, amikor az utolsó évemet

végzem, ő már az egyetemen elsőéves, bár csak félgőzzel

végzi. Kevesebb órát vett fel, mert az Üstökös egyre

népszerűbb, és egy seattle-i lemezcég szerződést ajánlott

nekik. És a lemezfelvétellel karöltve járt persze a sok

utazás a különféle fellépésekre. Így adódott, hogy csak

akkor ültem le beszélni vele, miután a krémszínű,

dombornyomott boríték érkezett a nevemre a Juilliardról.

Behívtak próbajátékra. Megvallottam Adamnek, hogy

jelentkeztem és, hogy hajlandóan meghallgatni. Elmagyaráztam

neki, hogy ez már önmagában is hatalmas

fegyvertény, a legtöbben idáig sem jutnak el. Először csak

tágra nyílt szemmel meredt rám, mintha hinné is, meg

nem is. Aztán kierőltetett egy szomorkás mosolyt, és azt

mondta:

– Yo-Yo Ma jobb, ha vigyáz a pozíciójára. Nincs már

messze a következő nemzedék.

A próbajáték helyszínéül San Fransiscót jelölték meg.

Apu nem tudott elszabadulni az iskolából, értekezletek

voltak azon a héten, anyu pedig csak akkor kezdett az

utazási irodában dolgozni, és nem mert szabadságot

kérni, így nagyi ajánlotta fel végül, hogy elkísér.

– Csapunk egy csajos hétvégét. Meghívlak egy flancos

uzsonnapartira a Fairmont szállóba. Megnézzük a kirakatokat

az Union Square-en. Átkompozunk Alcatrazra.

pont, mint a turisták.

De egy héttel azelőtt, hogy indulnunk kellett volna,

nagyi megbotlott egy kiálló gyökérben, és kificamította a

bokáját. Sínbe tették a lábát, és nem volt szabad rálépnie.

Kisebbfajta vészhelyzet lépett fel. Mondtam, hogy el

tudok éppen menni egyedül is, akár kocsival, akár

vonattal, és amint végeztem, vissza is jövök.

Nagypapi erősködött, hogy elvisz. Kettesben mentünk

a furgonjával. Nem beszéltünk valami sokat, de ezt nem

is nagyon bántam, szörnyen ideges voltam ugyanis. Csak

a kabalámat szorongattam, amit Teddy készített nekem

előző nap jégkrém-pálcikából.

– Kéz- és lábtörést – mondta, mikor odaadta.

Egész úton klasszikus zenét hallgattunk meg agrárhíradót,

feltéve, hogy egyáltalán be tudtunk fogni

valamilyen rádiót. Ha nem, akkor csendben ültünk. Nem

volt zavaró, inkább kellemes, megnyugtató csend volt,

lecsillapodtam tőle, és sokkal közelebb éreztem magam

nagypapihoz, mint ha a lelkemre beszélt volna.

Nagyi egy csili-vili panzióban foglalt szállást, és

nagyon vicces volt látni nagypapám munkáscsizmáját és

kockás flanelingét a sok csipketerítő meg pot pourri

között. Nagypapit egyáltalán nem zavarta a helyzet: igazi

férfiként állta a megpróbáltatásokat.

A próbajátékba bele tudtam volna halni, annyira

kimerítő volt. öt darabot játszottam: egy Sosztakovicsgordonkaversenyt,

két Back-szvitet, Csajkovszkij teljes

Pezzo Capriciosóját, ami annyira nehéz, hogy csaknem

lehetetlen, és egy részletet a Misszió filmzenéjéből. Ez

utóbbi könnyed, de kockázatos választás volt: Yo-Yo Ma

is játszotta már, és elkerülhetetlen volt, hogy összehasonlítsanak

vele. A lábam remegett és izzadságban

úsztam, mikor kijöttem a meghallgatásról. Ám

hamarosan elöntött a boldogság és a megkönnyebbülés

hulláma, és ettől hirtelen remekül éreztem magam.

– Nézzünk körül a városban? – kérdezte nagypapi

kicsit később, s a szája szegletében mosoly bujkált.

– Még szép!

És mindent megnéztünk kettesben, amit nagyi

eltervezett. Voltunk uzsonnázni és vásárolni is, bár a

vacsorát a halászkikötő melletti előkelő étteremben

kihagytuk. Helyette a kínai negyedben tekeregtünk,

megnéztük, hogy melyik étterem előtt áll a leghosszabb

sor, és ott ettünk inkább.

Amikor hazaértünk, nagypapi szótlanul kitett a

kapunk előtt, és szorosan átölelt. Többnyire inkább

kézfogós típusú ember, nagyon különleges esetekben

még meg is veregeti valakinek a vállát, de ez minden. Az

ölelése erős volt és szoros, és tudtam, hogy az ő nyelvén

ez azt jelenti, hogy nagyon jól érezte magát.

– Én is, nagypapi – súgtam a fülébe válaszul.

15 ÓRA 47 PERC

Miután kihoztak a műtőből, átvittek az intenzívre Az

egész osztály egyetlen, patkó alakú terem, tucatnyi ágy

van benne és seregnyi sürgölődő nővér. Állandóan a

gépeinkből kígyózó papírszalagokat olvasgatják, ellenőrzik

az életjeleinket. A tér kellős közepén még több

számítógép terpeszkedik, és előttünk még egy nővér ül.

A számtalan orvos mellett az ápolók közül ketten is

foglalkoznak velem. Egyikük egy szótlan, tésztaképű

férfi, szőke a haja, és bajuszt visel. Nem különösebben

szimpatikus nekem. a másik középkor nő, a bőre olyan

sötétbarna, hogy csaknem kéknek tűnik, és dallamosan

beszél. Kis drágámnak szólít, és folyton-folyvást a

takarómat igazgatja, nem mintha olyan állapotban

volnék, hogy lerúgnám magamról.

Megszámlálhatatlanul sok cső és vezeték csatlakozik a

testemhez: van egy a torkomban, az lélegzik helyettem,

egy másik az orromban, az tartja üresen a gyomromat,

egy a vénámban, az gondoskodik róla, hogy ki ne

száradjak, egy másik pedig a hólyagomból vezet ki, pisil

helyettem. A mellkasomból még több mered kifelé, az

egyik a szívverésemet méri, az ujjamra pulzusszámlálót

kötöttek. A lélegeztető-gép ventilátora megnyugtató

állandósággal tartja a ritmust, ki és be, ki és be: épp, mint

a metronóm odahaza, a komód tetején.

Az orvosokon és a nővéreken kívül csak egy szociális

munkás volt nálam. Ő keresi meg a nagyszüleimet is a

váróteremben, fojtott hangon beszél velük, próbál együtt

érezni. Hallottam, hogy azt mondja nekik, az állapotom

„életveszélyes”. Nem tudnám pontosan megmondani,

mit jelent a kifejezés. A tévében a betegek vagy kritikus,

vagy stabil állapotban vannak. Az életveszélyes nem úgy

hangzik, mintha már a sírásók készenlétben állnának arra

az esetre, ha nem szedem sürgősen össze magamat.

– Bárcsak tehetnénk valamit – sóhajt nagyi. – Annyira

haszontalannak érzem magam, hogy csak ülök itt és

várok.

– Kiderítem, hogy bemehetnek-e hozzá – ajánlja a

szociális munkás. Borzas, göndör, ősz haja van, és

kávéfoltos a blúza, de az arca nagyon kedves. – Még nem

ébredt fel a műtéti altatásból, és pillanatnyilag a légzését

géppel segítjük, hogy a teste zavartalanul gyógyulhasson.

De a kómában fekvő betegeknek is jót tesz, ha

hallják a szeretteik hangját.

Nagypapi morgolódik kicsit az orra alatt.

– Nem szeretnének értesíteni valakit? – kérdi a segítő.

– Rokonokat vagy bárki mást, aki jó volna, ha itt lenne

önökkel? Tudom, hogy ez borzasztó nehéz most, de

minél erősebbek tudnak maradni, annál többet segítenek

Miának.

Meghökkenek, amikor kimondja a nevemet. Újra

tudatosítja bennem, hogy most rólam van szó, én

fekszem odabenn élet és halál között. Nagyi hosszasan

sorolja, ki mindenki van már úton a kórház felé:

nagynénik, nagybácsik. Nagyon hegyezem a fülem, de

Adam nevét senki sem említi.

Pedig őt szeretném a leginkább látni. Ha tudnám, hol

van most, legalább megpróbálhatnék odamenni. A

nagyszüleim nem tudják a telefonszámát, és nincs

mobiljuk, hogy Adam elérhesse őket. Persze amúgy se

jutna eszébe telefonálni nekik. Csak éppen azok az

emberek, akik bármikor máskor szólnának neki, hogy baj

van velem, már soha többet nem szólnak senkinek.

Megállok a bekábelezett, sípoló, élettelentestem fölött.

A bőröm szürke, a szememet leragasztották. Szeretném,

ha valaki leszedné róla a leukoplasztot, idegesít, hogy ott

látom, úgy néz ki, mintha nagyon viszketne alatta. A

kedvesebbik nővér épp ügyködik épp körülöttem. A

köpenyére nyalókák vannak hímezve, pedig nem is a

gyerekosztályon vagyunk.

– Hogy vagy, kis drágám? – kérdi, mintha csak a

közértben futottunk volna össze.

Az elején nem mentek túl simán a dolgok Adam és

köztem. Volt egy naiv elképzelésem a mindent elsöprő

szerelemről. Úgy gondolom, hogy már mikor hazaértünk

a Yo-Yo Ma koncertről, mind a ketten sejtettük, hogy

elindultunk a lejtőn. Akkor még azt hittem, ez volt a

neheze: eljutni a pontig, hogy két ember megszeresse

egymást. A regényekben és a filmekben mindig ott ér

véget a történet, amikor elcsattan végre az első csók.

Utána már egyértelműen következik, hogy boldogan

éltek, amíg meg nem haltak, ezt mindenki tudja.

Hamarosan megtudtam, hogy nem egészen így

történik. Hogy a társadalom két, ennyire különböző

végéről érkeztünk, annak megvoltak a maga egyértelmű

hátrányai. Továbbra is találkozgattunk a zenetermeknél,

de mindannyiszor megmaradtunk a plátói kapcsolat

mezején. Kicsit mintha egyikünk se akarta volna

elrontani azt, ami már olyan jól működött egy ideje. De

ha az iskola egy másik részén futottunk össze, együtt

ültünk a menzán vagy egymás mellett tanultunk az

iskolaudvaron, egy napos délutánon, az valahogy más

volt. Kínosan éreztük magunkat, döcögősen tudtunk csak

beszélgetni. Egyikünk kinyitotta a száját, hogy mondjon

valamit, és a másik ugyanabban a pillanatban szólalt

meg.

– Mondd csak – biztattam ilyenkor.

– Nem, nem, te mondd – udvariaskodott Adam.

Fájdalmasan udvariasak voltunk egymással. Valahogy

túl akartam lépni ezen a fázison, hogy újra olyanok

legyünk, mint a koncert estéjén, de fogalmam sem volt

róla, hogyan érhetném ezt el.

Aztán Adam meghívott az egyik fellépésükre, és ez

végeredményben még rosszabb volt, mint bármi az

iskolában. A családomban is sokszor partra vetett halnak

éreztem magam, de Adam köreiben annyira rémes volt,

mintha egyenesen a Marsra vetődtem volna. Vagány,

életvidám emberek vették körül, helyes lányok bizarr

színűre festett hajjal és sok-sok átszúrt testrésszel,

tartózkodó fiúk, akik mindig felélénkültek, mikor Adam

szóba állt velük. Nem volt nekem való ez az életforma:

rockzenészek körül legyeskedni, beszélgetni. Még a

nyelvet sem értettem, ami beszéltek. Pedig értenem

kellett volna, apu miatt, meg azért is, mert zenész

vagyok, de nem ment. Olyasmi volt ez, hogy a mandarin

kínaiak is megértik többé-kevésbé a kantoni dialektusban

beszélőket és viszont, de nem teljesen. Mégis mindenki

más azt hiszi, hogy az összes kínai egy nyelvet beszél,

bármennyire különbözik is a két nyelvjárás egymástól.

Rettegtem, ahányszor csak el kellett kísérnem Adamet

egy koncertre. Nem mintha féltékeny lettem volna vagy

ne jött volna be a zenéjük. Imádtam nézni, ahogy játszik.

A színpadon a gitár mintha csak a testrésze lett volna, az

ötödik végtagja – szervesen hozzátartozott. És minden

fellépés végén odajött hozzám, verejtékben úszó arccal.

Olyan gusztusos verejtékcseppek borították, hogy

kedvem támadt megnyalni az arcát, mintha csak nyalóka

volna. Persze sosem próbáltam meg.

Amint megérkeztek a rajongók, azonnal szedtem a

sátorfámat és csak messziről figyeltem őket. Adam megpróbált

visszahúzni maga mellé, átkarolta a derekamat,

de mindig kiszabadítottam magam és visszamentem a

sarokba.

– Már nem is szeretsz? – korholt egy ilyen alkalommal

Adam. Tudom, hogy csak viccelt, de éreztem a könynyednek

szánt kérdés mögött is, hogy megbántódott.

– Nem tartom jó ötletnek, hogy eljárok a koncertjeidre

– mondtam.

– Miért is nem? – tudakolta, ezúttal meg se próbálva

leplezni csalódottságát.

– Úgy érzem, visszafoglak, és nem tudod teljesen

kiélvezni a dolgot. Jobb lenne, ha sütkérezhetnél az

együttes fényében, és nem kellene miattam aggódnod.

Adam azt mondta, hogy nem bánja, nagyon is

szívesen aggódik miattam, de kihallottam a hangjából,

hogy egy kicsit azért igenis bánta.

Ha nem lelünk menedékre nálunk, odahaza, több mint

valószínű, hogy már az első hetekben szétmentünk

volna. Otthon, a családommal valahogy mégis megtaláltuk

a közös hangot. Nagyjából egy hónapja jártunk,

amikor első alkalommal hívtam meg Adamet vacsorázni

hozzánk. leültek apuval a konyhaasztalhoz, és ugyanazon

a rock-nyelven beszéltek, mint amelyiken a

koncertek után a rajongókkal szokott. Figyeltem őket, és

még most es értettem a felét annak, amit mondanak, de

legalább egyáltalán nem éreztem magam kirekesztettnek.

– Tudsz kosarazni? – kérdezte apu. A tévében csak

baseballt volt hajlandó néni, azt tartotta a sportok

királyának, de amikor játszani támadt kedve, sokkal

szívesebben dobált kosárra.

– Persze – bólintott Adam. – Mármint nem tudok jól…

– Nem is kell. Csak az elkötelezettség számít. Nem

volna kedved dobálni kicsit? Úgyis ahhoz öltöztél – hívta

apu, fél szemmel Adam magas szárú Converse cipőjét

méregetve. – Már persze ha Mia nem bánja.

– Dehogy – mosolyogtam rájuk. – Majd gyakorlok,

amíg ti játszotok.

Így aztán kimentek a közeli általános iskola mögötti

pályára. Háromnegyed óra múlva kerültek csak elő.

Adam csaknem csillogott, annyira átizzadt minden

ruhája. Kábultnak tűnt.

– Mi történt? – kérdeztem. – Elpáholt az öregem?

– Adam egyszerre bólogatott és rázta a fejét.

– Igen, persze. De nem erről van szó. Kinn, a pályán

megcsípett egy méh, itt, a tenyerem közepén. A papád

meg rácuppant a kezemre, és kiszívta a mérget.

Bólintottam. Apu ezt a trükköt nagyitól tanulta, és bár

csörgőkígyómarásra nem jó a méhcsípésnél működik. Ki

lehet szívni a mérget meg a fullánkot, és akkor egy kis

viszkető heggel meg lehet úszni az egészet.

Adam elvigyorodott. Egészen közel hajolt hozzám és a

fülembe súgta:

– Lehet, hogy csak az zavarta meg a fejem, hogy intimebb

kapcsolatba kerültem a papáddal, mint veled.

Ezen nevetnem kellett, még ha egy kicsit igaz is volt.

Ezekben az első hetekben nem merészkedtünk a

csókolózásnál merészebb területekre. Nem voltam éppen

prűd: szűz voltam még, de nem szerepelt a terveim

között, hogy sokáig az maradjak. Adam pedig már régesrégen

túl volt az első alkalmon. A baj inkább az volt,

hogy a csókjaink is éppen olyan kínosan udvariasak

voltak, mint a beszélgetéseink.

– Nos, ezt minél előbb orvosolnunk kellene – javasoltam

félhangosan.

Adam felhúzta a szemöldökét, mintha kérdezne

valamit, én pedig elvörösödtem válasz gyanánt. Vacsora

közben állandóan egymást bámultuk és vigyorogtunk,

mint a vadalma. Teddy közben a dinoszaurusz

csontvázáról magyarázott, amire a kert végében bukkant.

Apu a világ legjobb vadas marháját készítette, ami

egyébként a kedvenc ételem, de aznap nem volt

étvágyam. Csak tologattam a húst a tányéromon, és

drukkoltam, hogy senkinek se szúrjon szemet. Egész idő

alatt fokozódott bennem a feszültség. A hangvillámra

gondoltam, amit a csellóm hangolásához használok.

amikor megütöm, megszólal a zenei A hang – egyre

erősebben rezeg végig a szobámon, amíg ki nem tölti a

teret. Adam vigyorgása a vacsoraasztalnál pontosan ezt

tette velem.

Evés után Adam megnézte Teddy őskori leleteit, aztán

kettesben visszavonultunk a szobámba. Még az ajtót is

magunkra csuktuk. Kim szülei egyértelműen megtiltották,

hogy felügyelet nélkül találkozzon fiúkkal

odahaza, nem mintha valaha is felmerült volna a

lehetősége. Az én szüleim nem kötöttek ki szabályokat.

Úgy sejtem, pontosan tudták, mi történik Adam és

köztem. igaz, apu nagyon élvezte az erkölcsrendész

tévéapuka szerepét, de igazság szerint ő is és anyu is

azonnal olvadozni kezdtek, amint szóba került a

szerelem.

Adam eldobta magát az ágyamon és kinyújtózott.

Egész arcával vigyorgott: a szemével és az orrával is,

nemcsak a szájával.

– Játssz rajtam – mondta.

– Tessék?

– Azt akarom, hogy úgy játssz rajtam, mint a csellódon.

Tiltakozni próbáltam, hogy ennek semmi értelme

nincs. Aztán egy pillanat alatt rádöbbentem, hogy

nagyon is van értelme. Kivettem a szekrényemből egy

régi vonómat.

– Dobd le a pólódat – mondtam, és a hangom csak

egész kicsit remegett meg.

És Adam ledobta. Amilyen sovány volt, egészen

meglepődtem, milyen kidolgozott a felsőteste: csupa

forma, csupa izom, dombok és völgyek tengere. Húsz

percig is el tudtam volna nézni. De tudtam, hogy

szeretné, ha közelednék hozzá. Én is közeledni akartam.

Leültem mellé az ágyra, és néztem, ahogy elnyújtózik

előttem. Megremegett a vonó a kezemben, amikor

letettem magam mellé. A balommal Adam feje után

nyúltam, mintha a cselló csigája volna. Rám villantott egy

ragyogó mosolyt, mielőtt becsukta volna a szemét. Ettől

kicsit én is ellazultam. Aztán a füleit morzsolgattam,

mintha csak hangolnék, és a kulcsokat igazítanám.

Játékosan megcsiklandoztam, ettől finoman felnevetett.

Két ujjamat az ádámcsutkáján nyugtattam. Aztán nagy

levegőt vettem, hogy össze tudja szedni minden

bátorságomat, és továbbléptem a mellkasához. Végigtapogattam

a törzsét; az izmokat és inakat kerestem, s

amikor megtaláltam, egyesével végigkövettem az

ujjaimmal a húrokat: C, G, D, A, megvolt mind a négy.

Adam elcsöndesedett, láthatóan ő is nagyon koncentrált.

A vonóm után nyúltam, és áthúztam a csípőjén, ahova

a cselló lábát képzeltem. Eleinte nagyon óvatos voltam,

aztán ahogy a dallam egyre hangosabbá és gyorsabbá

vált a fejemben, én is egyre erősebben és intenzívebben

húztam. Adam mozdulatlanul feküdt, csak néha hagyta

el egy-egy csöndes nyögés az ajkát. Megbabonázva

meredtem a vonómra, onnan a kezemre, onnan Adam

arcára, és elöntött a szerelem, sőt a vágy érezte, de ez

nem volt minden. Megcsapott az erő szokatlan szele.

Sosem hittem volna, hogy hatalmamban áll, hogy valaki

így érezze magát attól, amit teszek vele.

Mikor befejeztem, felkelt és megcsókolt, sokkal hoszszabban

és mélyebben, mint általában.

– Most én jövök – mondta.

Talpra segített, s azzal kezdte, hogy lehúzta rólam a

pólót és letolta a nadrágomat. Leült az ágyra, és az ölébe

fektetett. Eleinte hozzám sem ért, csak az ölében tartott.

Lehunytam a szemem és megpróbáltam magamon érezni

a pillantását; úgy látni önmagamat, ahogy még soha

senki nem látott.

És aztán játszani kezdett rajtam.

Akkordfogásokat próbált ki a melleimen, ami kissé

csiklandott, és nevetnem kellett. Finoman megsimogatott,

a keze lejjebb kalandozott. Már nem nevettem. A hangvilla

megszólalt, és egyre erősebben rezgett bennem,

ahányszor Adam ujjai korábban fel nem derített

területekre tévedtek.

Kis idő múltán flamencóra váltott, és minden ujjával

külön pengetett. A felsőtestem lett a gitár nyaka: a

hajamat, az arcomat, a nyakamat kényeztette. Meg70

érintette a mellemet és a hasamat is, és olyan helyek is

éreztem az ujjait, ahol addig még sohasem járt.

Elektromos feszültség volt a szobámban, és a hangvilla a

bensőmben már eszeveszetten ordított, az egész testem

vele dúdolta a hangot, már levegőt sem kaptam. Amikor

úgy éreztem, egy perccel sem bírom tovább, az érzékek

forgataga szédítő crescendóba csapott, minden egyes

idegvégződésemet felfokozott állapotba hajszolva.

Azután újra kinyitottam a szemem, és átadtam magam

a rám törő langymeleg nyugalomnak. Végül kitört

belőlem a nevetés, és Adam velem nevetett. Még nagyon

sokáig csókolóztunk utána, amíg csak el nem jött az ideje,

hogy hazamenjen.

Amikor kikísértem a kocsijához, meg akartam

mondani neki, hogy mennyire szeretem. De annyira

nevetségesnek tűnt mindazok után, amit délután

csináltunk, hogy inkább vártam vele, és csak másnap

mondtam meg neki.

– Micsoda megkönnyebbülés – viccelődött. – Már azt

hittem, hogy csak szexuális játékszer vagyok neked.

Ettől kezdve, bár megvoltak a magunk problémái,

soha többé nem fakadtak abból, hogy túl udvariasak

akartunk volna lenni egymáshoz.

16 ÓRA 39 PERC

Mostanra majdhogynem tömeg gyűlt össze. A nagyszülőimen

kívül itt van már Grog bácsikám, Diane és

Kate nénikéim és az unokatestvéreim közül hárman,

Heather, John és Dávid. Apunak négy testvére van,

úgyhogy ez messze nem a teljes rokonság. Teddyről

senki sem ejt szór, így biztosan tudom, hogy ö viszont

nincs itt. Nyilván meg mindig a másik kórházban

ápolják, és Willow van mellette.

A rokonaim már nem abban az egészen kicsi váróteremben

gyülekeznek, a sebészet mellett, ahol nagyiék

voltak, amíg tartott a műtét, hanem egy nagyobb,

ízlésesen berendezett, halványlilára festett helyiségbe

telepedtek át a földszinten. Puha székek és kanapék

sorakoznak a falak mentén, és egészen frissek a

dohányzóasztalon tornyosuló magazinok is. Halkan

beszélnek egymás közt, mintha csak arra ügyelnének,

hogy meg ne zavarják a többieket, pedig senki sincs ott

rajtuk kívül. Egy idő után baljóslatú csönd telepszik

rájuk. Inkább visszavonulok a folyosóra, csak hogy ne

kelljen tovább néznem őket.

Boldog megkönnyebbüléssel tök el, amikor Kim

megérkezik. Már attól sokkal jobban érzem magam, hogy

megpillantom az ismerős, hosszú, fekete copfját. Minden

áldott reggel szigorúan befonja a haját, és mindennap

ebédidőre már legalább a fele kiszabadul a szoros

fonatból, s göndör fürtjei elvadultan röpködnek az arca

körül. Mégsem adja fel: nem hagyja, hogy a haja

legyőzhesse, így aztán minden reggel újra meg újra

felveszi vele a harcot.

Az édesanyja is vele van. Nem is csodálom. Mrs.

Schein amúgy sem engedi Kimet egyedül vezetni a

városhatáron kívül, és annak fényében, ami reggel

velünk történt, nem sok értelme lett volna, ha pont ma

tesz kivételt. Kim anyukájának kivörösödött és foltos az

arca, mintha már kisírta volna a lelkét, vagy ha még nem,

akkor már csak másodpercek választanák el tőle. Ezt

onnan tudom, mert számtalanszor tanúja voltam már a

sírásának. Nagyon könnyen elragadják az érzelmei. Kim

nemes egyszerűséggel hisztérikának titulálja.

– A zsidó anyák hordozzák a sírógörcsre hajlamosító

gént. Erre vannak programozva. Anyám se tehet róla.

Egy szép napon majd engem is utolér a végzet, és éppen

olyan teszek, mint ő – mondta egy alkalommal.

Pedig Kim éppen az ellentéte ennek a sztereotípiának:

nagyon mókás tud lenni, de annyira fura módon, hogy

gyakran kínos csönd támad körülötte, és olyankor

sietősen hozzáteszi, hogy „csak vicceltem”. A legtöbb

ember egyszerűen nem tudja értékelni a csöndesen

gúnyos humorát. Nehezen tudnám elhinni, hogy valaha

is olyan lesz, mint az édesanyja. Igaz, nincs is viszo73

nyítási alapom. Nem sok zsidó anyuka szaladgál a

városban, vagy éppen zsidó gyerekek az iskolánkban.

Még akik zsidónak vallják is magukat, többnyire csak

félig azok, és számukra a vallás nem jelent mást, csak

hogy a karácsonyfa mellett ott áll egy menóra is.

De Kim igazán zsidó. Néha náluk töltöm sábbát estéjét,

együtt vacsorázunk, gyertyákat gyújtanak, barheszt

esznek és bon isznak. Nem is tudnám elképzelni, hogy a

kissé ideges alkatú Mrs. Sebein bármilyen más

körülmények között megengedné a lányának, hogy

igyon. Kim csak zsidó fiúkkal járhatna, ami persze azt

jelenti, hogy senkivel sem randizik. Viccből azt szokta

mondani, hogy csak azért költöztek ide, nehogy

megismerkedhessen valakivel – valójában persze azért,

mert az édesapját kinevezték egy finommechanikai üzem

igazgatójának. Mikor betöltötte a tizenhármat, bat micvát

rendeztek neki Portland egyik zsinagógájában. A

ceremóniát követő fogadáson, a szeudán, a gyertyagyújtáskor

nekem kellett meggyújtanom az egyiket. Kim

minden nyáron táborba megy New Jerseybe. A hivatalos

neve HaBonim Tóra Tábor, de Kim csak Tóra-kurva

tábornak hívja, mert egész nyáron mást se csinálnak a

zsidó fiatalok, csak ismerkednek.

– Csakúgy, mint a ti zenésztáborotokban – viccelődött

velem, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a mi

konzervatóriumi táborunk egyáltalán nem hasonlít az

Amerikai Pite zenetáboros részéhez.

Azonnal látom Kimen, hogy borzasztóan elege van.

Sietősen szedi a lábát, igyekszik méterekkel az anyja előtt

haladni, ahogy végigvonulnak a folyosón. Aztán egy

pillanat alatt felhúzza a vállát, mint egy macska, amelyik

kiszúrta az utca végén a kutyát: megpördül, és

szembenéz az anyjával.

– Hagyd már abba! – követeli. – Ha még én sem sírok,

akkor neked aztán kibaszottul semmi jogod nincs hozzá!

Kim soha nem káromkodik, úgyhogy padlói fogok.

– De… – tiltakozik Mrs. Schein vérszegényen – hogy

tudsz te ennyire… – szipog egyet-kettőt – ennyire nyugodt

maradni, amikor…

– Fejezd be! – szakítja félbe Kim. – Mia még mindig itt

van, úgyhogy nem hagyom el magam. És ha én képes

vagyok erre, akkor neked is képesnek kell lenned rá!

Kim elviharzik a váróterem felé, az édesanyja sarka a

nyomában kopog. Mikor meglátják a családomat, Mrs.

Schein megint szipogni kezd. Kim most erőt vesz magán,

és nem káromkodik többet. De a füle elvörösödik,

úgyhogy nem titok előttem, hogy még mindig nagyon

dühös.

– Anyám, most itt hagylak. Jó kezekben vagy. Én

inkább sétálok kicsit. Nemsokára visszajövök.

Utánamegyek, követem a folyosón. A bejárat

környékén őgyeleg, megkerüli az ajándékboltot, benéz az

étkezőbe. Megkeresi a kórház térképét. Szerintem

hamarabb tudom, hová túrt, mint ő maga. Az alagsorban

apró kápolnát rendeztek be. Fojtottan csöndes, mint egy

könyvtár. Párnázott, plüsskárpitos székek sorakoznak

odabenn, mint a moziban. Halk, meditatív new age zene

szól.

Kim ledobja magát az egyik ülésre. Leveti a fekete

bársonykabátját, amit azóta irigylek tőle, hogy évekkel

ezelőtt megvette New Jerseyben, amikor a nagyszüleinél

volt látogatóban.

– Hát lehet nem szeretni Oregont? – kérdezi, és

nevetni próbál, de csak valami csuklásszerűséget tud

kierőltetni magából. A hangvételéből tudom, hogy hozzám

beszél, nem Istenhez. – A kórház szerint ilyen egy

vallásilag el nem kötelezett imahely. – Egyesével mutat

rá a tárgyakra. A falon kereszt van, az olvasópolc fölött a

Vatikán zászlaja függ, a szoba végében festmény: a

Madonna és a kisded. – A rend kedvéért kaptunk egy

Dávid-csillagot – int egy apró, hatágú csillag felé a falon.

– De mi a helyzet a muzulmánokkal? Sehol egy imaszőnyeg,

sehol nincs feltüntetve a keleti irány, hogy

merre van Mekka. Hát a buddhistákra gondolt valaki?

Nem kaphattak volna egy gongot? Most komolyan,

szerintem több buddhista él Portlandben, mint ahány

zsidó.

Leülök Kim mellé. Olyan természetes, ahogy beszél

hozzám: éppen úgy, mint bármikor máskor. A mentősnőtől

eltekintve, aki rám parancsolt, hogy bírjam ki, és a

nővértől, aki mindig megkérdezi, hogy vagyok, senki

sem szólt hozzám a baleset óta. Csak rólam beszélnek,

nem hozzám.

Soha nem láttam, Kimet imádkozni. Persze, a bat micvakor

imádkozott, és elmondja az áldásokat is sábbátkor

a vacsoraasztalnál, de az más, olyankor muszáj neki.

Többnyire igyekszik félvállról venni a hitet, vagy

legalább úgy tenni, mintha félvállról venné. De most, bár

egy darabig beszél még hozzám, idővel lehunyja a

szeméi. A szája tovább mozog, és olyan nyelven

mormog, amit már nem értek.

Amikor felnyitja a szemét, összedörzsöli a kezét,

mintha azt mondaná, most már elég ebből. Aztán újra

elgondolkozik, hogy ne tegyen-e még hozzá valamit.

– Kérlek szépen, ne halj meg! Értem én, hogy talán azt

akarod, de gondolj csak bele: ha meghalsz, valami gicscses,

Diana hercegnőét megszégyenítő búcsúszertartást

rendeznének neked az iskolában, és mindenki virágokat

meg gyertyákat, meg vallomásos leveleket vinne a

szekrényedhez. – A kézfejével letöröl egy könnycseppet,

ami valamiképp elszabadult, amíg kérlelt. – Tudom,

hogy az ilyesmit mindig is utáltad.

Talán azért indult olyan nehézkesen a barátságunk,

mert annyira hasonlítottunk egymásra. Amint Kim

feltűnt a színen, nyilvánvaló volt, hogy legjobb

barátoknak kell lennünk. Mindenki ezt várta tőlünk, meri

egyformán sötét hajunk volt, csöndesek voltunk,

készültünk az órákra, és, legalábbis a külvilág felé,

komoly arcunkat mutattuk. Igazság szerint egyikünk sem

volt kiemelkedő tanuló (mindketten négyes átlagot

produkáltunk), vagy, ami azt illeti, túl komoly se. És

persze, mindkettőnknek volt olyasmi az életében, amit a

legteljesebb mértékben komolyan vett: a zene az

enyémben, a képzőművészet és a fotózás az övében. A

felső tagozat végletesen leegyszerűsített világában ez már

elég volt ahhoz, hogy születésünkkor elválasztott ikertestvéreknek

tekintsenek bennünket.

Ahol csak lehetett, párba állítottak minket. Kim az

iskola harmadik napján önként jelentkezett tornaórán az

egyik focicsapat kapitányának, ami az én szememben

olyan nyalizás volt, amire még szavakat se találtam. Még

fel se húzta a piros kapitányi mezt, a tornatanár már a

másik csapat kapitányát kereste, és rajtam állapodott

meg a pillantása, pedig egyáltalán nem voltam valami

sportos. Amíg a mezemért mentem, nekiütköztem

Kimnek, és az orrom alatt rosszízűén odamormogtam

neki, hogy „nagyon köszi”.

Következő héten az irodalomtanár úgy döntött, hogy

előadást kell tartanunk a Ne bántsátok a feketerigót!-ról.

Gyilkos csöndben ültünk egymással szemben vagy tíz

percig. Végül én szólaltam meg.

– Gondolom, beszélnünk kéne a rasszizmusról és a

régi déli életről, vagy valami.

Kim felsőbbségesen forgatta a szemét, szívem szerint a

fejéhez vágtam volna egy vaskos szótárat. Engem is

meglepeti, hogy ilyen hamar ilyen heves gyűlöletre

lobbantam iránta.

– Olvastuk ezt a könyvet a régi iskolámban – mondta.

– A rasszizmus, mondjuk, elég evidens. Szerintem sokkal

fontosabb kérdés az emberek jósága. Hogy alapvetően

jók-e az emberek, és csak a rasszizmus meg ilyesmi tesz

bennünket gonosszá, vagy alapvetően mindenki gonosz,

és keményen dolgozni kell ellene.

– Felőlem – vetettem oda. – Amúgy is egy hülye

könyv. – Fogalmam sincs, miért mondtam ezt, ugyanis

imádtam, és apuval is hosszasan beszélgettünk róla; ő a

vizsgatanítását tartotta belőle. Külön utáltam Kimet,

amiért miatta elárultam egy kedves könyvemet.

– Nekem mindegy. Akkor a te ötleteddel megyünk

tovább – mondta Kim, és mikor négyes alá-t kaptunk,

szinte ragyogott az „én megmondtam” önelégültségtől.

Ettől a naptól kezdve nem szóltunk egymáshoz, de ez

sem tartotta vissza a tanárokat attól, hogy egy csoportba

osszanak bennünket, és az iskolában minden teremtett

lélek azt higgye, hogy barátok vagyunk. Minél jobban

erőltették, annál inkább nehezteltünk rájuk – és egymásra

is. Ha a világ egymás felé taszigált bennünket, mi még

erősebben lökdösődtünk vissza – vagy utasítottuk el

egymást. Igyekeztünk úgy lenni, mintha a másik nem

létezne, még ha mindketten hosszú órákat töltöttünk is

odahaza azzal, hogy az ősellenségünk járt az eszünkben.

Úgy éreztem, meg kell indokolnom, miért is utálom

Kimet. Javíthatatlanul jó kislány volt. Idegesítő. Dicsekvő.

Később megtudtam, hogy ő is kifogásokat gyárion,

legelőször is kurvának tartott. És egy szép napon már

nemcsak gondolta, hanem le is írta. Az egyik irodalomóránkon

egy kicsire összehajtott papír landolt a jobb

lábam mellett a padlón. Felemeltem és kihajtogattam.

Egy szó volt csak ráírva: Kurva!

Soha senki nem nevezett még így, és bár természetesen

rettenetesen zokon vettem és dühöngtem, a lelkem

mélyén egy kicsit még tetszeti is a dolog: örültem, hogy

valaki méltatott annyi figyelemre, hogy szitkokat szórjon

rám. Anyura elég gyakran mondták, gondolom, azén,

meri nehezen tudott féket tenni a nyelvére, és nagyon

durván oda tudott mondani, ha nem értett egyet

valamivel. Egyik pillanatban még tomboló égiháború

volt, aztán elcsöndesedett, mintha mi sem történt volna.

Nem érdekelte, ha lekurvázták. „Egyesek így nevezik a

feministákat”, mondogatta nekem büszkén. Néha még

apu is így nevezte, de mindig csak viccből, majdnem

bókként. Eszébe sem jutott volna egy veszekedéskor

anyu fejéhez vágni. Több esze volt annál.

Felpillantottam a szöveggyűjteményemből. Csak

egyvalaki volt az egész osztályban, akitől az üzenet

származhatott, de nehezemre esett elhinni. Végignéztem

az osztálytársaimon. Mindenki a könyvébe temette az

arcát, az egyetlen Kiin kivételével. A füle annyira

vöröslőit, hogy úgy tűnt, még a füle előtt növekvő

vékony hajszálai is elvörösödtek. Kihívóan méregetett.

Csak tizenegy éves voltam, és kicsit talán éretlen, de

azért felismertem egy kihívást párbajra. Nem is volt más

lehetőségem, mim felvenni a kesztyűt.

Még pár évvel később is viccelődtünk avval, milyen

szerencsénk volt akkor, hogy alaposan elpáholhattuk

egymást. Nem elég, hogy megalapozta a barátságunkat,

de megajándékozott életünk talán esetlen lehetőségével,

hogy bunyózzunk egy jót. Mikor máskor verekedhetne

két magunkfajta lány? Persze, birkóztam néha Teddyvel

a szőnyegen, néha még meg is csíptem, de megütni?

Hiszen olyan kicsi volt még! És ha idősebb is lett volna,

Teddy félig a kisöcsém volt, félig meg szinte az én

gyerekem. Alig volt pár hetes, mikor először vigyáztam

rá egymagam. Soha nem tudtam volna fájdalmat okozni

neki. Kimnek pedig még testvérei se voltak, soha nem

volt kinek behúznia. Talán a nyári táborban belekeveredhetett

volna egy-egy eldurvult verekedésbe, de az

rendszerint nagyon súlyos következményekkel járt:

órákat kellett eltölteni a táborvezető irodájában és a

rabbit hallgatni a konfliktuskezelés békés módozatairól.

– A mieink bárkivel képesek felvenni a harcot – mondta

egyszer Kim. – De a választott fegyvernemünk a szó,

sok-sok duma, azzal szeretünk csak háborúzni.

Ám azon az őszi napon az öklünkkel harcoltunk.

Mikor kicsöngettek az utolsó óráról, szó nélkül

vonultunk ki az udvarra. Ledobtuk a táskánkat az egész

napos szitálástól kissé nyirkos földre. Kim bika módjára

rontott rám, egy pillanatig még levegőt se kaptam. Én

ököllel vágtam a feje oldalába, ahogy a filmeken láttam.

Gyülekezni kezdtek körülöttünk a gyerekek, nem

akarták kihagyni ezt a látványosságot. Már a verekedés is

ritkaságszámba ment az iskolánkban, a verekedő lányok

pedig határozottan különlegességnek számítottak. És

hogy ráadásul két megrögzött jókislány essen egymásnak,

az körülbelül akkora szám volt, mint megnyerni a

jackpotot.

Mire o felnőtteknek sikerült szétválasztani bennünket,

a fél hatodik évfolyam körénk gyűlt. Könnyen lehet,

hogy az ügyeletes tanárok arra figyeltek csak fel,

mennyien lebzselnek az udvarnak abban a végében. Úgy

sejtem, döntetlennel zártuk a verekedést. Nekem felrepedt

az ajkam, és csúnya zúzódás volt a csuklómon,

bár ez utóbbit magamnak köszönhetem, ugyanis amikor

vállon akartam vágni Kimet, elhibáztam, és egyenest a

röplabdaháló tartóoszlopába csaptam. Kimnek feldagadt

az egyik szeme, és csúnyán felhorzsolta a combját,

amikor keresztülesett a hátizsákján, abbéli igyekezetében,

hogy megrúgjon.

Nem követkézen érzelmes kibékülési jelenet, soha nem

volt hivatalos kibékülés. Miután a tanárok szétválasztottak

bennünket. Kimmel egymásra néztünk és kitört

belőlünk a nevetés. Nagy nehezen kimagyaráztuk

magunkat, és megúsztuk, hogy az igazgatói irodába

kísérjenek bennünket, aztán hazasántikáltunk. Kim

elárulta nekem, hogy csak azért jelentkezett csapatkapitánynak

az első órán, mert a tornatanárok akkor a

tanév többi részében békén hagyják (a trükk hasznosságáról

később magam is megbizonyosodhattam). En

is bevallottam, hogy egyetértettem vele a könyvet

illetően, és egyébként is, a Ne bántsátok a feketerigót! az

egyik kedvencem. És ennyiben maradiunk. Ettől kezdve

barátok voltunk, éppen úgy, ahogy azt már az első

pillanattól kezdve mindenki felételezte. Soha többé nem

emeltünk kezet egymásra, és bár szóban időről időre

összecsaptunk, minden egyes szópárbaj úgy végződön,

mint a legelső ökölpárbajunk: nevetéssel.

A verekedést követően Mrs. Schein eleinte nem

engedte át Kimet hozzánk. Biztosra vette, hogy mankóval

sántikálna haza. Anyu felajánlotta, hogy átmegy hozzájuk

és elsimítja a nézeteltérést, de apu és én, ismerve a

vérmérsékletét, lebeszéltük róla. A békéltetése könnyen

lehet, hogy a családunk ellen szóló távoltartási végzéssel

zárult volna.

Az lett a vége, hogy apu meghívta az egész Schein

famíliát egy este süli csirkére. Mrs. Schein kis kétkedéssel

fogadta a szüléimét.

– Szóval egy lemezboltban dolgozik, és közben tanárnak

tanul? És ráadásul ön főz? Mélységesen szokatlan –

mondta apunak.

Viszont Mr. Schein tisztességesnek nyilvánított minket,

és nem észlelt erőszakos tendenciákat sem. Így aztán

megmondta Kim mamájának, hogy Kim akkor jön és

megy, amikor csak akar.

Hatodikban néhány hónapra megingott a reménytelen

„jó kislány” státuszunk. A verekedésünk híre messze

előttünk járt, a részletek pedig a szájhagyomány útján

egyre véresebbé váltak. Már töröli bordákról, leszakított

körmökről, harapásnyomokról szólt a történet. Aztán,

mire a téli szünet után visszatértünk az iskolába, minden

újra a régi volt. Megint mi voltunk a szótlan, rendes

ikerlányok. De akkor már ezt sem bántuk. Az évek során

sokszor jól is jött, hogy ilyennek láttak bennünket.

Például, ha mind a ketten egyszerre hiányoztunk,

mindenki úgy gondolta, hogy ugyanazt a vírust kaptuk

el, és fel sem merüli a gondolat, hogy iskola helyett egy

filmtörténeti kurzusra lógtunk be az egyetemen, hogy

művészfilmeket nézzünk. Vagy amikor meghirdették az

iskolát a helyi ingatlanügynökségen, sőt, még az e-Bayen

is, mindenki Nelson Baker és Jenna McLaughlin háza

táján kutakodott, nem nálunk. Még ha be is valljuk, hogy

mi voltunk – amit azonnal megtettünk volna, ha valaki

bajba kerül emiatt –, akkor se biztos, hogy hittek volna

nekünk.

Kim ezen is csak nevetet.

– Az emberek mindig csak azt hiszik el, amit el is

akarnak hinni – mondta.

16 ÓRA 47 PERC

Anyu egyszer becsempészett egy kaszinóba. A Krátertónál

nyaraltunk éppen, és az indiánrezervátum szélén

megálltunk egy üdülőben svédasztalos ebédre. Anyunak

kedve támadt próbára tenni a szerencséjét, én pedig

elkísértem. Apu maradi a babakocsijában szundikáló

Teddy mellett. Anyu az egydolláros tétekben játszó

huszonegyes asztalhoz ült le. Az osztó először rám

nézett, aztán anyura, aki a férfi gyanakodó pillantását

olyan kőkemény tekintettel viszonozta, ami még a

gyémántot is kettéhasította volna. Aztán rámosolygott,

éppen olyan ragyogón, mint az említett gyémánt. Az

osztó maflán visszavigyorgott, és egy szó sem esett többé

arról, hogy maradhatok-e. Csak bámultam, ahogy anyu

játszik; el voltam bűvölve. Úgy tűnt, mintha csak

negyedórát maradtunk volna, de mikor a keresésünkre

indult morcos fiúk megtalállak bennünket, kiderült, hogy

több mint egy órája hagytuk ott őket.

Az intenzív osztály is ilyen. Nem tudnám megmondani,

milyen napszak van vagy, hogy mennyi időt

töltöttem már itt. Nem jön be szemernyi természetes fény

sem. Folyamatos a zümmögés, csak éppen a pénzbedobós

automaták csilingelése és a kihulló negyeddollárosok

boldogító csörömpölése helyett az elektronikus gépek

zörögnek és berregnek egyfolytában, a főnővér asztalán

fojtottan zizegnek a papírok, és folyamatosan beszélnek a

nővérek is. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy

mióta is vagyok itt. Nemrég a kedvenc nővérem, akinek

éneklő hangja van, elköszönt tőlem; azt mondta, most

hazamegy, de holnap visszajön.

– Szeretnélek itt találni reggel, kis drágám – mondta.

Elsőre megütköztem kissé. Nem szeretné, ha otthon

lehetnék vagy a kórház egy másik részén? De hamar

rájöttem, hogy úgy gondolta, sokkal inkább látna az

intenzíven, mint holtan.

Jönnek-mennek az orvosok, felhúzzák a szemhéjamat,

és villogtatnak a kislámpáikkal. Durvák, sietősek. Mintha

nem tartanák a szemhéjat arra érdemesnek, hogy

óvatosan bánjanak vele. Egyszer csak eszembe jut, hogy

milyen ritkán érintjük meg valaki szemét. Talán a szüleid

segítenek nyitva tartani, hogy kiszedhess belőle egy

porszemet, vagy a kedvesed csókolja meg a szemhéjadat,

egészen finoman, közvetlenül mielőtt elnyomna az álom.

Akárhogy is nézzük, mégsem olyan testrész, mint a térd

vagy a váll vagy a könyök, amiknek azért volt alkalma

hozzászokni a rongáláshoz.

A szociális gondozó van most mellettem. A kórlapomat

nézegeti, és azzal a nővérrel beszél, aki

többnyire a szoba közepén ül egy hatalmas asztalnál.

Lenyűgöző, hogy menyire odafigyelnek itt az emberre.

Nemcsak a szemünkbe villogtatnak vagy elemzik a

jelentéseket, amik megállíthatatlanul ömlenek az ágyak

melletti nyomtatókból, hanem egy központi számítógép

képernyőjén követik az életjeleket is. Folyton-folyvást

megszólalnak a riasztók. Első alkalommal halálra rémültem,

de mostanra már megtanultam, hogy az esetek

leiében, amikor valami sípolni kezd, csak a gépek

hibásodtak meg, nem az emberek.

A gondozónő kimerültnek tűnik, mintha szíve szerint

bemászna az egyik gazdátlan ágyba. Közel sem én vagyok

az egyetlen betege. Egész délután fel-alá száguldozik.

Ő ver hidat az orvosok és a hétköznapi halandók

között, és nyomot hagy rajta a két világ közti folyamatos

egyensúlyozás.

Miután átnézte a kórlapomat és beszélt a nővérekkel,

kimegy a családomhoz. Mostanra már nem beszélnek

fojtott hangon, hanem mindegyikük igyekszik elfoglalni

magát valamivel. Nagyi elővette a kötését, nagypapi úgy

tesz, mintha szunyókálna. Diane nénikém a rejtvényújságjába

temetkezik; mostanában rákapott a szudokura.

Az unokatestvéreim felváltva játszanak a lenémított

Game Boyon. Kim már elment. Mire visszatért a kápolnából,

Mrs. Schein teljesen szétesett, és Kim ettől annyira

kellemetlenül érezte magát, hogy inkább kiterelte az

anyját. Igazság szerint talán jobb volt mindenkinek, amíg

itt voltak. Mrs. Schein vigasztalása lekötötte Őket. Most

újra haszontalannak érzik magukat, a várakozás pedig

végtelenül hosszúra nyúlik.

Amikor a szociális munkás beállít a váróterembe,

mindannyian felpattannak, mintha a királyi család egy

tagja érkezett volna. Halványan rájuk mosolyog; ma már

számtalanszor láttam, hogy ezt teszi. Így jelzi az aggódó

rokonoknak, hogy minden rendben van vagy legalábbis

változás nem történt; csak azért jött, hogy új híreket

hozzon, nem akar bombát robbantani.

– Mia még mindig eszméletlen, de javulnak az értékei

– mondja a körülötte összegyűlt családomnak. Az időhúzásra

használt tárgyak gazdátlanul hevernek a

székekre dobva. – A légzését próbálják éppen helyreállítani.

Azt vizsgálják, működőképes-e a tüdeje, és le

lehet-e kapcsolni a lélegeztetőgépről.

– Akkor ez jó hír, ugye? – kérdi óvatosan Diane nénikém.

– Ha már tud egyedül lélegezni, akkor akár hamarosan

tel is ébredhet, nem?

A gondozónő egy újabb jel begyakorolt mozdulatot

tesz: együtt érzőn bólint.

– Mindenképp jó jel, ha segítség nélkül lélegzik. Arra

enged következtetni, hogy a tüdeje javulóban van, és a

belső sérülései stabilizálódnak. A nagy kérdés továbbra is

az marad, hogy mennyire súlyosak az agysérülései.

– De miért? – vág közbe Heather, az unokahúgom.

– Nem tudni, mikor ébred fel magától, és azt sem

tudjuk biztosan, hogy milyen ménékben károsodott az

agya. Az első huszonnégy óra kritikus, de tudniuk kell,

hogy Mia n lehető legjobb kezekben van és a lehető

legjobb ellátásban részesül.

– Bemehetünk hozzá? – kérdezi nagypapi.

A szociális munkás bólint.

– Igazából ezért is jöttem. Azt hiszem, jót tenne Miának,

ha meglátogatnák. Egy, legfeljebb két emberre

gondoltam.

– Mi leszünk azok – lép előre nagyi. Nagypapi nem

tágít mellőle.

– Igen, én is így gondoltam – bólint a gondozónő. –

Nem leszünk távol sokáig – fordul a többiek felé.

Hármasban indulnak el szótlanul, végig a kórházon. A

liftben aztán a szociális munkás megpróbálja felkészíteni

a nagyszüleimet, hogy ne érje őket meglepetésként, hogy

nézek ki. Elmagyarázza, miféle külső sérüléseim vannak,

amik szörnyen rondák ugyan, de kezelhetők, és hogy

sokkal inkább a belső sérülések adnak okot aggodalomra.

Úgy viselkedik, mintha a nagyszüleim kisgyerekek

volnának, pedig keményebbek, mint amilyennek látszanak.

Nagypapi egészségügyi tiszt volt a koreai

háborúban, nagyi pedig állandóan állatokat ment meg a

biztos haláltól: törött szárnyú madarakat, beteg hódol

vagy éppen legutóbb egy elütött őzet. Az őz végül egy

vadasparkba került, ami csak azért vicces, mert amúgy

nagyi ki nem állhatja az őzeket. „Cuki kis patkányoknak”

titulálja őket, mert mindig megdézsmálják a veteményesét.

Nagypapi jobb szereli „fincsi kis patkányoknak”

nevezni Ókét, főleg olyankor, amikor vadhúst grillezünk

a teraszon. De ezzel az egy őzzel nagyi kivételt tett: nem

bírta elviselni, hogy szenved, és inkább ápolgatta. Arra

gyanakszom, hogy angyalt vélt felfedezni benne.

Mégis, amikor a fotocellás ajtó túloldalán az intenzív

osztály világába csöppennek, mindketten megtorpannak,

mintha láthatatlan akadály állná útjukat. Nagyi nagypapi

keze után nyúl, és megpróbálok visszaemlékezni,

láttam-e már őket valaha is kézen fogva. Nagyi az ágyakat

nézegeti, de nagypapi vesz észre előbb, és odalép

hozzám, még mielőtt a szociális munkás megmutathatná

nekik, hol fekszem.

– Szia, kiskacsám – mondja. Időtlen idők óta nem

nevezett már így, talán csak akkor, amikor még kisebb

voltam, mint Teddy most. Nagyi is közelebb óvakodik,

minden lépésnél újabb, apró lélegzetet véve. Talán

néhány sérült állat nem volt elég, hogy felkészítse a

látványomra.

A gondozónő közben előhúz két kihajtható széket, és

felállítja őket az ágy végénél.

– Mia, itt vannak a nagyszüleid. – Int nekik, hogy

foglaljanak helyet. – Itt hagyom őket veled.

– Hall bennünket? – kérdi nagyi. – Ha beszélünk hozzá,

megérti?

– Őszintén szólva, fogalmam sincs – érkezik a válasz. –

De a jelenlétük megnyugtatóig hat rá, már amennyiben

nyugalmas dolgokról beszélnek neki. – Szigorú pillantást

vet rájuk, azt üzenve, hogy eszükbe ne jusson semmi

rosszat mondani, amivel felzaklathatnának. Tudom,

hogy ez a munkája: figyelmeztetni kell a rokonokat ilyesmire

és, hogy kismillió dolga van, és nem lehet mindig

végtelenül együtt érző, de egy pillánál erejéig gyűlölöm

őt ezért.

Miután elmegy, a nagyszüleim pár percig csendben

ülnek mellettem. Aztán nagyi elkezd csacsogni az

üvegházáról meg az új orchideáiról. Most veszem csak

észre, hogy átöltözött: már nem a koszos köténye van

rajta, hanem kordnadrág és pulcsi. Valaki biztos beugrott

a házukba, és hozott neki egy váltás tiszta ruhát.

Nagypapi csöndben ül, csak a keze remeg. Nem

különösebben beszédes alkat; gondolom, nehezére esik,

hogy most mégis beszélnie kellene hozzám.

Egy nővér lép melléjük. Sötét haja és sötét szeme van,

ez utóbbit rengeteg csillogó festékkel ellensúlyozza.

Műkörmöket visel: mindegyiken apró, szív alakú

strasszkő. Biztos rengeteg energiájába kerül, hogy ilyen

szépek legyenek a körmei, és ha másért nem, már ezért is

muszáj felnéznem rá.

Engem nem ő ápol, mégis odajön nagyiékhoz.

– Egy pillanatig se kételkedjenek benne, hogy hallja

önöket – mondja. – Pontosan tudja, hogy mi történik

körülötte.

– Ahogy ott áll csípőre tett kézzel, még azon se lennék

meglepve, ha hirtelen csattogtatni kezdené a rágógumiját.

Nagyi és nagypapi csak bámulják, próbálják

felfogni, miről is beszél. – Azt hihetnék, hogy az orvosok

meg az ápolónők, meg ez a sok kütyü rendezi a műsort –

mutat körbe az egész falat elborító orvosi gépeken. – De

tévednének. Ő itt a főnök, az van, amit ő akar. Talán csak

időre van szüksége. Úgyhogy beszéljenek csak hozzá.

Mondják meg neki, hogy használja ki az időt, amennyire

csak szüksége van, de utána jöjjön vissza önökhöz. Ígérjék

meg neki, hogy itt lesznek és várni fognak rá.

Apu és anyu soha, de soha nem mondott volna olyasmit,

hogy csak azért születtünk, mert hiba csúszott a

számításba vagy, hogy apró baleset történt, vagy bármi

hasonló viccesnek szánt ostobaságot. Az viszont igaz,

hogy egyikünket sem tervezték, és ezt nem is igyekeztek

titkolni.

Anyu még nagyon fiatal volt, amikor terhes lett velem.

Nem volt éppen tini, de a barátai között igenis fiatalnak

számított. Huszonhárom éves volt, és apuval egy éve

házasodtak össze.

Ha úgy vesszük, apu a szíve mélyén egy kicsit mindig

is csokornyakkendőt viselt: alapjában véve konzervatívabb

volt, mint amilyennek kinézett. Hiába festette

kékre a haját, tetováltatta magát, járt tetőtől talpig bőrbe

öltözve és dolgozott lemezboltban, már akkor feleségül

akarta venni anyut, amikor a legtöbb barátjuk még

mindig alkoholmámorban úszó egy éjszakás kalandoknak

élt.

– Annyira rémes az a szó, hogy a csajom – magyarázta

apu. – Amint összeházasodunk, azonnal nevezhetem a

feleségemnek.

Ami anyut illeti, elég problémás családból származott.

Nem bocsátkoztunk igazán részletekbe, de azt azért

tudtam, hogy az apja réges-régen lelépett, és hogy elég

sokáig nem állt szóba az anyjával sem, bár mostanában

már évente néhány alkalommal találkozunk mamával és

Richard papával, aki anyu mostohaapja.

Így aztán anyu nemcsak apuval házasodott össze,

hanem egy füst alatt belecsöppent egy többé-kevésbé

sértetlen, hozzávetőleg normális családba is. Még csak

egy éve járlak 88 együtt, amikor igent mondott apunak.

Az esküvőt persze a maguk módján rendezték. Egy

leszbikus békebíró eskette őket, és a barátaik improvizatív

stílusban, gitáron játszották a Nászindulót. A meny94

asszony a húszas éveket idéző, rojtos szegélyű, rövid

fehér ruhát viselt és fekete, tűsarkú csizmát. A vőlegény

fekete bőrszerkót.

Valaki más esküvője miatt fogantam egyáltalán meg.

Apu egyik zenész haverja Seattle-be költözött, és első

dolga volt teherbe ejteni az aktuális barátnőjét. Lóhalálában

házasodtak össze. A szüleim elmentek az

esküvőre, kicsit becsíptek a lagziban, és utána a szállodában

nem voltak annyira óvatosak, mint egyébként.

Három hónappal később minden kétséget kizáróan

aprócska kék vonal rajzolódott ki a terhességi teszten.

Úgy mesélik, egyikük sem érezte még késznek magát

a gyerekvállalásra. Még nem nőitek fel igazán. De az,

hogy ne tartsanak meg, fel sem merült. Anyunak

fiatalabb korában volt egy abortusza, és akkor

megesküdött, hogy soha többet ilyesmire rá nem szánja

magát. Ettől eltekintve abortuszpárti volt, vagy

legalábbis úgy gondolta, meg kell adni a nőknek a

választás lehetőségét. Az autónkon volt is egy matrica,

azzal a felirattal, hogy „Ha nem hiszed, hogy rám lehet bízni

egy felelős döntési, hogy juthat eszedbe rám bízni egy kisbabát?”

De az ő felelős döntése az volt, hogy megtartanak.

Apu sokkalta bizonytalanabb volt. Úgy is mondhatnám,

hogy halálosan meg volt rettenve. Legalábbis

addig, amíg az orvos meg nem mutatott neki, mert akkor

elsírta magát.

– Marhaság – mondta, amikor anyu felemlegette a történteket.

– Semmi ilyesmi nem történt.

– Ó, szóval nem is sírtál? – kérdezte anyu csípősen.

– Elfutották a könnyek a szememet. De nem sírtam! –

Apu rám kacsintott, és mutatta, hogy úgy bömböl, mint

egy kisbaba.

Én voltam a szüleim társaságában az egyetlen gyerek,

így aztán kivételesnek számítottam. A zenei közösség

tucatnyi nagynénivel és nagybácsival ajándékozott meg,

akik egytől egyig kicsit a sajátjuknak tekintettek, még

akkor is, amikor precedens nélküli megmagyarázhatatlan

érdeklődést kezdtem mulatni a komolyzene iránt. De

nem hiányzott a családi háttér sem. Nagyi és nagypapi a

közelben éltek, és boldogan elvállaltak hétvégenként,

hogy a szüleim kedvükre vadulhassanak és kimaradhassanak

akár egész éjszaka apuék egy-egy koncertje

után.

Négyéves lehettem, amikor a szüleim egyszer csak

rájöttek, hogy tulajdonképpen gyereket nevelnek, még

akkor is, ha nincs valami sok pénzük vagy „igazi” és

„komoly” állásuk. Volt fedél a fejünk fölön, alacsony volt

a lakbér. Voltak ruháim, még ha az unokatestvéreim

levetett holmijai is, ráadásul épen, egészségesen és boldogan

növekedtem.

– Úgy tekintettünk, mint egy kísérletet – mondta apu.

– Mégpedig meglepően sikeres kísértet voltál. De attól

tartottunk, talán csak szerencsések voltunk. Kellett egy

másik gyerek is, hogy legyen kontrollcsoportunk.

Négy éven át próbálkoztak. Anyu kétszer is teherbe

esett, és mind a kétszer el is vetélt. Szomorúak voltak

miatta, de nem volt annyi pénzük, hogy nekivágjanak a

termékenységi kezeléseknek. Mire betöltöttem a kilencet,

úgy találták, hogy talán így lesz a legjobb. Kezdtem

önállósodni, Ők pedig nem erőltették tovább.

Mintha csak meg akarták volna győzni magukat, hogy

milyen jó is, ha nem köti le őket egy kisbaba, repülőjegyet

vettek New Yorkba. Egy hét nyaralási terveztünk,

amolyan zenei zarándoklatot. El akartunk menni a

hírhedt punk klubba, a CBGBʼs-be és a Carnegie Hallba

is. De aztán, nagy meglepetésre anyu észrevette, hogy

várandós, és még nagyobb meglepetésére a harmadik

hónap után is az maradt. Lemondtuk hát az utazást.

Anyu nagyon kimerült volt, folyton émelygett, és olyan

morcos képet vágott állandóan, hogy apu szerint még a

mindenre elszánt New Yorkiak is megijedtek volna tőle.

Amúgy meg a kisbabák tartása nagyon költséges dolog,

és spórolnunk kellett. En pedig tudtam, hogy a Carnegie

Hall nem megy sehova. Egy szép napon úgyis eljutok

oda.

17 ÓRA 40 PERC

Megvallom őszintén, pánikba estem. A nagyszülőim már

egy ideje odébbálltak, én inkább itt maradtam. Befészkeltem

magam az egyik székre, és gondolatban újra meg

újra végighallgatom az iménti beszélgetésüket. Egész

addig nagyon kellemes, teljességgé normális és a

legkevésbé sem felkavaró társalgás volt, amíg el nem

indultak kifelé. Ahogy végiglépkedtek a szobán a

nyomukban velem, nagypapi egyszer csak nagyihoz

fordult.

– Szerinted tényleg eldöntheti?

– Ki dönt el mit?

Nagypapiról lerítt, hogy kényelmetlenül érzi magát.

Tétován egyik lábáról a másikra állt.

– Tudod, hogy ez tényleg döntéshelyzet… – súgta.

– Most meg miről beszélsz? – Nagyi egyszerre hangzott

végtelenül kimerültnek és megértőnek.

– Mit tudom én, hogy miről beszélek! Te hiszel az

angyalokban meg az effélékben.

– És ennek mi köze van Miához? – kérdezte nagyi.

– Hát, hogy ha a szülei már elmentek, de mégis itt

vannak körülöttünk, hiszen te mondtad, hogy ezt hiszed,

akkor nem lehet, hogy jobb szeretnék, ha Mia is csatlakozna

hozzájuk? Nem lehet, hogy Mia is inkább velük

lenne?

– Ez nem így működik – csattant fel nagyi.

– Ó. – Nagypapi csak ennyit mondott. A kérdés túl

volt tárgyalva.

Amióta kimentek, azon gondolkozom, egy szép napon

talán megmondhatnám nagyinak, hogy sosem hittem

komolyan az elméletében, miszerint a madarak és más

állatok az emberek őrangyalai lehetnének. És most

biztosabban tudom, mint valaha, hogy nincsenek

őrangyalok.

A szüleim nincsenek mellettem. Nem fogják a kezemet,

nem drukkolnak nekem. Ismerem őket annyira,

hogy tudjam, ha nyílna rá lehetőségük, megtennék. Talán

nem lennének itt mindketten, lehet, hogy anyu Teddy

mellett maradna, apu pedig velem. De egyikük sincs itt.

Miközben ezen rágódom, egyszer csak eszembe villan,

mit mondott a nővér. Ő itt a főnök. És most már azt is

értem, mit kérdezett igazából nagypapi az imént. Ő is

odafigyelt a nővérre, és hamarabb meg is értette, mint én.

Arról van szó, hogy megmaradok-e. Hogy élek-e

tovább. Csak rajtam áll.

Az összes szövegelés a gyógyszerekkel fenntartott

kómáról csak az orvosoknak szól. Nem rajtuk múlik.

Még csak nem is a távolmaradó angyalokon. Még csak

nem is Istenen, aki, ha létezik is, nincs itt mellettem.

Semmi közük hozzá. Csak rajtam áll.

Hogyan hozhatnék meg egy ilyen súlyos döntést?

Hogy élhetnék tovább anyu és apu nélkül? De hogy

hagyhatnám magára Teddyt? Vagy Adamet? Túl nagy

teher ez nekem. Még csak azt sem értem, hogy működik

ez az egész, miért vagyok ilyen állapotban és hogyan

kerülhetnék ki belőle. Ha kimondom hangosan, hogy Fel

akarok ébredni, azon nyomban fel is ébrednék? Már

megpróbáltam összeütni a sarkamat, hogy megtaláljam

az öcsémet, és megpróbáltam a Hawaii-szigetekre

teleportálni, de egyik próbálkozásom se járt sikerrel.

Sokkal bonyolultabbnak tűnik a megoldás, mint ami

egyszerű kívángatással elérhető.

Bármilyen bonyolult legyen is, elhiszem, hogy igaz.

Újra hallom a nővér szavait. En vagyok a főnök. Az vun,

amit én akarok. Mindenki rám vár.

Nekem kell döntenem. Most már legalább ezt tudom.

Ezt a gondolatot furcsamód még félelmetesebbnek

találom, mim bármit, ami ma történi velem.

Hol a pokolban van ilyenkor Adam?!

Abban az évben, amikor tizenegyedikes voltam, halloween

előtt egy héttel Adam győzelemittasan jelent meg

az ajtóban. Jelmez volt nála átlátszatlan műanyag tasakan,

és az arcán fülig érő vigyor ült.

100

– Készülj fel, hogy felrengeni fogsz a féltékenységtől.

Megszereztem a világ legtutibb jelmezét – mondta. Kinyitotta

a villámzárat a táskán, és fodros fehér inget,

térdnadrágot meg hosszú, váll-lapokkal ékes gyapjúkabátot

húzott elő.

– Buggyos inges Jerry Seinfeldnek öltözöl? – kérdeztem.

– Pff! Még hogy Steinfeld! És még te merészeled zenésznek

nevezni magad! Mozart leszek. És a csukáimat

még nem is láttad! – Derékig visszabújt a táskába, és egy

pár behemót, fémcsatos fekete bőrcsizmát húzott elő

belőle.

– Gyönyörű – nyugtáztam. – Anyukámnak is van egy

pár ugyanebből a modellből.

– Csak irigykedsz, mén neked közel sincs ilyen király

jelmezed. Pedig én még harisnyát is fogok húzni. Ennyire

magabiztos vagyok ugyanis a férfiasságomban, hogy

meg merem kockáztatni. Ja, és parókám is van.

– Hol szerezted? – kérdeztem, amíg a parókát

fogdostam. Olyan tapintása volt, mintha nyers

zsákvászonból készült volna.

– A neten. Alig egy százasba fájt.

– Kiadtál egy halloween-jelmezre száz dollárt?

Elég volt kiejtenem, hogy halloween, Teddy nyomban

ledübörgött lépcsőn, és engem egy pillantásra se méltat101

va az Adam derekáról lógó láncot kezdte rángatni, amin

a tárcáját tartotta.

– Ne menj sehova! – parancsolt rá, és visszarohant az

emeletre, csak hogy néhány másodperc múltán visszaérkezzen

egy zacskóval. – Szerinted ez jó jelmez? Nem

leszek benne kisbabás? – kérdezte Teddy, és előhúzott a

csomagból egy vasvillát, fejpántra erősített ördögszarvakat,

egy piros farkat és a piros kezeslábas pizsamáját.

– Hűha! – Adam tágra nyílt szemmel hátrált pár

lépést. – Ez a jelmez már most halálra rémít, pedig még

fel se vetted.

– Biztos? Szerinted nem nagyon béna a pizsi sem?

Nem szeretném, ha kinevelnének – jelentene ki Teddy

halálos komolysággal. Meg a szemöldökét is összeráncolta,

Adamre vigyorogtam, aki erőnek erejével próbálta

visszafojtani a saját mosolyát.

– A piros pizsi ördögszarvakkal, vasvillával és tüskés

farokkal kiegészítve olyan mélységesen sátáni, hogy

senki sem merészelne nevetni rajta, hacsak nem akarja a

lelke elkárhozását kockáztatni – nyugtatta meg Adam.

Teddy arcán elömlött a mosoly, kivillantva az elöl

kiesen foga helyéi.

– Anyu is valami hasonlót mondott, de gondoltam,

kiderítem, nem csak azért mondja-e, hogy ne piszkáljam

102

többet a jelmezem miatt. Elviszel szomszédolni, ugye? –

fordult hirtelen felém.

– Mint minden évben – mondtam. – Különben honnan

szereznék édességet?

– Te is jössz? – kérdezte Adamet.

– Semmi pénzért ki nem hagynám.

Teddy sarkon fordult és visszarohant az emeletre.

Adam velem folytatta a beszélgetést.

– És te minek öltözöl?

– Jaj, ne már) Nem vagyok beöltözős típus.

Adam a szemét forgatta.

– Halloween van, úgyhogy jó lenne, ha most az egyzer

az lennél. Ez az első nagy közös bulink. Az Üstökössel

pedig fellépünk az este, mégpedig beöltözve. Ahova,

mellesleg, már megígérted, hogy eljössz.

Magamban nyögtem egy nagyot. így, hat hónap elteltével

éppen csak kezdtem hozzászokni, hogy mi vagyunk

az iskola furcsa párosa. Úgy neveztek bennünket, hogy a

Királycsávó meg a Kockalány. Mostanában már kicsit jobban

megtaláltam a hangot az együttes többi tagjával is.

Még egy-két szót a rockzenész nyelvjárásból is megtanultam,

amit egymás közt beszéltek. Ha Adam magával

vitt a Rock-tanyára, a főiskola mellett épült, bolondos,

összevissza toldozott-foldozott házba, ahol mindannyian

együtt éltek, egy darabig már egyedül is el tudtam társalogni

velük. Egyszeregyszer hivatalos voltam a punk103

rock smörgasbord4 partikra is, ahova minden meghívottnak

vinnie kellett valamit. Többnyire a szavatosság határán

egyensúlyozó ennivalót vette ki mindenki a hűtőből,

ezekből főztünk valamit közösen. Újraértelmeztük a

svédasztal fogalmát. Egészen jó érzékkel tudtam szójafasírt,

cékla, feta sajt és sárgabarack felhasználásával ehető

dolgokat készíteni.

Mégis, még mindig ki nem állhattam a koncertjeiket,

és utáltam magam érte. A klubokban és kocsmákban vágni

lehetett a füstöt, csípte a szememet, és mikor eljöttünk,

minden ruhám bűzlött. A hangerőt ütközésig feltekertek,

és a bömböléstől még órákon át csöngött a fülem, néha

annyira, hogy utána fél éjszaka nem tudtam elaludni a

zúgástól. Csak feküdtem az ágyamban, a fejemben újra

lejátszottam az egész kellemetlen estét, és minden egyes

végiggondolásnál egyre rosszabbul éreztem magam.

– Eszedbe ne jusson lemondani – fenyegetett meg az

ujjával Adam.

– De hál most ígértük meg Teddynek, hogy elvisszük.

– Igen, öt óra körül. A koncert meg csak tíz után kezdődik.

Szerintem még Ted mester sem képes öt teljes

órán keresztül cukorkát kéregetni. Úgyhogy kifogásnak

helye nincs, és muszáj szerezned valami menő cuccot,

mert, ami engem illet, ellenállhatatlan leszek. Olyan tizennyolcadik

századi módon dögös, de akkor is.

4 Svéd kifejezés

104

Mikor Adamnek közelgett a munkaideje és elment pizzákat

házhoz szállítani, kellemetlen űr támadt a gyomromban.

Felmentem a szobámba, és nekiláttam gyakorolni

a Dvořak-darabot, amit Chrislic professzor adott fel

erre a hétre. Közben igyekeztem helyretenni a fejemben,

hogy mi is a bajom igazából. Mién nem bírom Adam fellépéseit?

Talán azért, mert kezdenek komolyan sikeresek

lenni, és féltékeny vagyok az Üstökösre? Talán a rajongó

lányok növekvő tömege zavar? Mindkettő logikusan

hangzott, de egyik sem volt lényeges.

Már tíz perce játszottam, amikor egyszer csak rájöttem:

az idegenkedésemnek semmi köze nincs se a lányokhoz,

se az irigységhez. A kételyeim lehelnek róla.

Ugyanazok a kételyek nem hagytak nyugodni most sem,

amik a családommal kapcsolatban is felmerültek néha.

Úgy éreztem, nem tartozom közéjük, és úgy éreztem,

hogy nem tartozom Adam köreihez sem. Csak éppen a

családomnak nem volt választási lehetősége, engem

kaptak és kész, Adam viszont engem akart, és ezt voltam

képtelen felfogni. Miért pont én kellettem neki? Nem volt

értelme. Rendben, a zene hozott össze bennünket. Ha

nem ennyire fontos mindkettőnk életében, soha nem is

találkoztunk volna. Tudtam, Adam szereti, hogy ennyire

komolyan veszem a zenét, és bírja a humorérzékemet is.

Azt mondta, olyan fekete humor, hogy az ember sötétben

nem is veszi mindig észre. És ha már a sötét dolgoknál

105

tartunk, tudtam, hogy a sötét hajú lányokat szereti.

Minden korábbi barátnője is az volt. Pontosan tudtam,

hogy kettesben órákon át el tudunk beszélgetni, vagy

egymás mellett olvasunk hosszasan, mindketten a

magunk iPodját hallgatva, és közben is érezzük a teljes

összhangot. Fejben mindezt értettem, de a szívem nem

akarta elhinni. Valahányszor Adam közelében voltam,

kiválasztottnak éreztem magam, különlegesnek, és ettől

újra meg újra meg kellett kérdeznem: miért pont én?

Miért van az, hogy Adam bármikor hajlandó kitenni

magát a Schubert-szimfóniáknak, és minden alkalommal

ott van, ha játszom valahol, rózsaszín pettyes liliomokat

hoz nekem, mert tudja, hogy az a kedvenc virágom, én

pedig még mindig inkább mennék fogorvoshoz, mint az

ő koncertjeire. Ami meglehetős faragatlanság a részemről.

Anyu mondta egyszer-kétszer, mikor elhagyott az

önbizalmam, hogy csak meg kell játszani a dolgokat

addig, amíg nem mennek maguktól is. Mire harmadjára

is végére értem a darabnak, már tudtam, hogy nemcsak

elmegyek a jelmezes mindenszentek napi koncertre,

hanem azt is eldöntöttem, hogy ez egyszer legalább

akkora erővel próbálom megérteni Adam világát,

amekkorával ő próbálja az enyémet.

– Segítened kell – mondtam anyunak aznap este vacsora

után, amikor együtt álltunk a mosogató mellett.

106

– Azt hittem, már tisztáztuk, hogy nem erősségem a

trigonometria. Talán az interneten találsz valakit, aki

korrepetál.

– Nem a matekban kellene segítség. Valami más…

– Hz esetben megteszem, ami telik tőlem. Ki vele!

– A tanácsodat szeretném kérni. Ki a legmenőbb, legvagányabb,

legkeményebb, legdögösebb rockercsaj, akit

csak el tudsz képzelni?

– Debbie Harry – mondta anyu.

– Kö…

– Hé! Még nem fejeztem be! – szakított félbe anyu. –

Nem gondolhatod komolyan, hogy csak egyet mondok.

Az tisztára Sophie választása volna. Kathleen Hanna. Patti

Smith. Joan Jett. Courtney Love, a maga eszement, önpusztító

módján. Lucinda Williams, bár ő inkább country,

de még így is kőkemény. Kim Gordon a Sonic Youthból,

közel az ötvenhez, és még mindig teljes gőzzel

nyomja. Az a csaj a Cat Powerből. Joan Armatrading. Miért

kérded egyébként? Társadalomismeret házi?

– Mondjuk – feleltem, és eltöröltem egy csorba tányért

– Halloweenre gondoltam.

Anyu boldogan csapta össze a habzó tenyerét.

– Csak nem közülük akarsz beöltözni valakinek?

– De igen – vallottam be. – Tudsz segíteni?

Másnap anyu korán elkéredzkedett a munkahelyéről,

és együtt fésültük át a belvárosi turkálókat. Úgy gondol107

ta, jobb volna egyszerűen ötvözni a rockercsajokat és valamiféle

egyvelegüknek öltözni, mint egy bizonyos egyéniséget

másolni. Feszes, gyíkbőrmintás nadrágot vettünk

és egy bubifrizurára fazonírozott parókát, hihetetlen

frufruval. Kicsit hasonlított a nyolcvanas évekbeli Debbie

Harryre, főleg miután anyu csíkokban befújta lilára. Az

egyik kezemre fekete bőr karkötőszíjai kaptam, a másik

csuklómra pedig nagyjából két tucat csilingelős ezüstkarikát.

Anyu a saját régi cuccai közül halászon elő nekem

egy eredeti Sonic Youth-pólót, de a lelkemre kötötte,

hogy le ne vegyem, mert tuti, hogy valaki lenyúlja és eladja

az interneten pár száz dolcsiért. Mindennek a tetejébe

kölcsönadóit egy pár fekete, tűhegyes orrú, magas

sarkú, acéltüskékkel kivert csizmái is; azt, amelyiket az

esküvőjükön viselte.

Halloween délutánján pedig kezelésbe vette a sminkemet.

Fekete folyékony szemfestéket használt, amitől egész

félelmetes lett a tekintetem. Bepúderezte az arcomat,

hogy sápadtnak tűnjek, az ajkamra vérvörös sebhelyeket

pingált. Az összképet egy mágneszáras orrkarikával tette

teljessé. Mikor a tükörbe néztem, anyu arca nézett vissza

rám. Talán csak a szőke paróka tette, de életemben először

éreztem, hogy hasonlítok a rokonaimra.

A szüleim és Teddy a földszinten várták, hogy Adam

megérkezzen, én inkább a szobámban maradtam. Olyas108

mi érzés volt, mintha a végzős bálra készülnénk. Apunál

volt a fényképezőgép, anyu pedig gyakorlatilag táncolt

izgalmában. Amikor Adam beállított és nyakon öntötte

Teddyt egy tonnányi színes cukorkával, a szüleim felkiabáltak

nekem, hogy jöhetek.

A tőlem telhető legkihívóbb járásomat mutattam be, ahogy

leevickéltem a lépcsőn a tűsarkú cipőmben. Arra

számítottam, hogy Adam oda lesz meg vissza, amikor

meglátja a farmeres-pólós barátnőjét ennyire kicsípve. De

csak rám mosolygott köszönésképpen, éppen úgy, mint

bármikor máskor, és nevetgéli magában.

– Klassz jelmez – mondta.

– Quid pro quo. Valami: valamiért, másképp nem járja –

mondtam, és a Mozart-szerelése felé biccentettem.

– Szerintem kicsit ijesztő vagy, de csinos – állapította

meg Teddy. – Azt is mondanám, hogy szexi, de a nővérem

vagy, és ezért gusztustalan ilyesmit mondani.

– Tudod te egyáltalán, hogy milyen az a szexi? – kérdeztem

döbbenten. – Hatéves vagy!

– Mindenki tudja, hogy milyen a szexi – mondta.

Nos, rajtam kívül talán tényleg mindenki tudja. De

aznap este én is belekóstoltam kicsit. Mikor Teddyvel a

környéket jártuk, olyan szomszédok sem ismertek meg,

akik évek óta mindennap látnak. Olyan fiúk fordullak

meg utánam, akik még soha nem méltattak egy pillantásra

sem. És ahányszor valami ilyesmi történt, mindig

109

kicsivel közelebb éreztem magúm ahhoz a veszélyes,

szexi csajhoz, akinek öltöztem. Igaza volt anyunak: ha

elég ideig játszod meg magad, előbb-utóbb megy az

magától is.

A klubban, ahol az Üstökös játszott, mozdulni is alig

lehetett. Mindenki beöltözött: a legtöbb lány persze a

szokásos, pikáns modelleket választotta. Voltak mélyen

dekoltált francia szobalányok, ostorcsattogtató dominák

néhány Dorka az Ozból, feltűzött szoknyákkal, ami alól

kivillanthatták rubinvörös harisnyakötőjüket. Közöttük

rendszerint úgy éreztem volna magam, mint egy idétlen

troli, de nem aznap este. Igaz, gyakorlatilag senkiinek se

tűni fel, hogy jelmezben vagyok.

– Be kellett volna öltözni – förmedt rám fenyegetőn

egy csontvázfiú) mielőtt megkínált volna sörrel.

– Kurvára IMÁDOM a gatyádat – sikította a fülembe

egy lány, aki Poppynak öltözött a Csengetett, MyLord?-

ból. – Hol szerezted, Seattle-ben?

– Nem a Crack Home Quartetben játszol? – kérdezte egy

Hillary Clinton maszkos srác. A Crack House Quartet egy

hardcore punkegyüttes, akiket ki nem állhatok, de Adam

odavan értük.

Amikor az Üstökös színpadra lépett, kijöttem a színfalak

mögül, bár többnyire ott szoktam maradni. Ott nyugodtan

leülhetek egy székre, senki se zavarja a kilátást, és

nem kell senkivel sem beszéltem. De ezúttal inkább a

110

bárpult környékén cövekeltem le, és mikor Poppy megragadta

a karomat és magával ráncigált, bementem vele a

küzdőtérre. Soha nem merészkedtem még be korábban.

Semmi vonzói nem találtam benne, hogy hatalmas, talpig

bőrbe öltözött srácok tiporják laposra a lábujjaimat. Ott és

akkor viszont magával ragadott az élmény. Megértettem,

milyen az, amikor eggyé olvadsz a tömeggel, átadod

minden energiádat nekik, és ők is neked az övéket. A

küzdőtéren nem egyszerűen ugrándoztunk és

táncoltunk: magába szippantott bennünket egy hatalmas

érze-lemörvény.

Amikor Adam lejött a színpadról, éppen úgy pihegtem

és éppolyan izzadt voltam, mint ő. Nem rohantam hátra,

hogy mindenkit megelőzve gratulálhassak neki, hanem

megvártam, míg kijön a nézőtérre, hogy találkozzon a közönséggel,

ahogy mindig szokta. Mikor aztán megjelent,

törülközővel a nyakában, egy üveg vizet kortyolgatva, a

nyakába vetettem magam, és teli szájjal megcsókoltam

mindenki előtt, hogy csak úgy cuppant.

– Nocsak, úgy látszik, valakit megszállt Debbie Harry

szelleme – mondta, miközben rúzsfoltokat törölgetett az

álláról.

– Meglehet. És te, már nagyon Mozartnak érzed magad?

– Csak annyit tudok róla, amit a filmben láttam. Úgy

tűnt, hogy nagyon kanos fickó volt, és ez után a csók u111

tán egy kicsit valószínűleg én is – vigyorgott. – Elkészültél?

Összepakolok, és már itt se vagyunk.

– Nem én! Maradjunk még, hallgassuk meg a többieket

is.

– Komolyan? – Adam felvonta a szemöldökét.

– Teljesen. Még a küzdőtérre is bemegyek veled.

– Mit ittál? – cukkolt.

– Csak gyümölcslevet – mondtam.

Így aztán láncoltunk, és ott maradtunk egész éjjel,

amíg csak be nem zártak. Akkor aztán beszálltunk a

kocsiba, és elindultunk vissza, a városba.

Hazafele a kocsiban Adam időről időre felém fordult,

alaposan megnézett, és mosolyogva csóválta a fejét.

– Tetszem így neked? – kérdeztem.

– Hm?

– Ez most igen vagy nem?

– Persze hogy tetszel nekem.

– Nem így értem. Tetszem így neked, amilyen ma este

vagyok?

Adam kihúzta magát.

– Tetszett, hogy felvetted a ritmust és hogy nem sürgettél,

hogy mikor jövünk már el. Imádtam táncolni veled.

És nagyon örültem, hogy olyan oldottan viselkedtél a

társaságban.

– De szeretsz ilyennek? Jobban szeretsz így?

– Minél jobban? – Értetlenül méregetett.

112

– Jobban, mint egyébként. Mint normálisan. Mint bármikor

máskor.

Kezdtem ideges lenni. Annyira elengedtem magam aznap,

olyan fékevesztett voltam, mint még soha. Mintha

átitatódtam volna a jelmezemtől, új személyiséget kaptam

volna tőle. Mintha valaki olyanná lettem volna, aki

méltóbb Adam szerelmére, aki méltóbb a családom szellemiségéhez.

Megpróbáltam elmagyarázni neki, és rémületemre

hamarosan a sírás határán találtam magam.

Adam észrevette, hogy komolyan bánt ez az egész. Leállította

a kocsit az egyik földúton, és odafordult hozzám.

– Mia, Mia, Mia – simogatta a paróka alól kiszökött

hajamat. – Téged szeretlek. Egyértelműen szexisebb voltál

ma, és tudod, szóval szőke voltál, és ez is más. De ugyanaz

vagy ma, mint akit tegnap szerettem, és akit holnap

is szeretni fogok. Szeretem benned, hogy finom vagy

és törékeny, de mégis erős, csöndes is, de oda tudsz

mondani, ha kell. A fenébe is, te vagy a legkeményebb

punk csaj, akit csak ismerek, függetlenül attól, hogy mit

hallgatsz és mibe öltözöl!

Attól kezdve valahányszor kételkedni kezdtem Adam

érzéseiben, mindig emlékeztettem magam a szekrényem

mélyén porosodó parókára, és azon nyomban visszajöttek

annak az éjszakának az emlékei. És akkor már

egyáltalán nem voltam bizonytalan. Csak szerencsésnek

éreztem magam, semmi másnak.

113

19 ÓRA 13 PERC

Megérkezett végre.

A szülészeten bevettem magam egy üres kórterembe,

hogy minél távolabb lehessek a rokonaimtól és még

messzebb az intenzív osztálytól meg attól a bizonyos nővértől.

Leginkább pedig attól, amit az a bizonyos nővér

mondott, és amit mostanra sikerült felfognom. Szükségem

volt egy helyre, ahol nem szomorkodnak az emberek,

és ahol mindenki az élettel foglalkozik, nem a halállal.

Így aztán idejöttem, a bömbölő kisbabák világába.

Ami azt illeti, nyugalmat találok az újszülöttek sírásában.

Jó tudni, hogy ennyi küzdeni akarással jövünk a világra.

Ez a kórterem viszont üres és épp ezért csöndes. Az

ablakpárkányra kucorodva nézem a leszálló estét. Egy

fékező autó csikorog be a mélygarázsba. Odanézek, és

még pont elcsípem egy rózsaszín kocsi féklámpáinak

fényét. Sarah, az Üstökösben doboló Liz barátnője jár halvány

rózsaszín Dodge Darttal. Visszafojtott lélegzettel

várom, hogy Adam előbukkanjon mögüle. Nem is várok

hiába: már jön is, baktat felfelé a kerekesszékesek rámpáján

a főbejárathoz. Magához szorítja a bőrdzsekijét a téli

este hidegét kivédendő. A kocsi reflektorának fénye

megcsillan a tárcáját zsebéhez rögzítő vastag acélláncon.

Megáll, hátrafordul valakihez, és valóban, mögötte az

114

árnyékból előbukkan egy női alak. Először azt gondolom,

hogy Liz az. Aztán meglátom a copfot.

Szívem szerint megölelném! Meg szeretném köszönni

neki, hogy mindig egy lépéssel előttem jár.

Hát persze hogy Kim inkább elment érte, minthogy

telefonon közölje vele a hírt. Kimnek tudnia kellett, hogy

Adam a városban lép föl ma este. El sem tudom képzelni,

miféle ígéretekkel vehette rá az anyját, hogy bemenjenek

a belvárosba. Mrs. Schein távollétiből arra következtetek,

hogy hajlandó volt hazamenni nélküle. Úgy emlékszem,

két hónapba került Kimnek kiharcolni, hogy elmehessen

a nagybátyjával helikopterezni, így lenyűgöz, hogy alig

néhány óra alatt ilyen mértékű függetlenedést ért el.

Nyilván Kim szállt szembe a félelmetes, háromajtós

szekrény méretű biztonsági őrökkel, ő verekedte át magát

a rajongók tömegén, hogy megtalálja Adamet. És

Kimnek kellett minden bátorságát összeszedve megmondani

neki azt is, hogy mi történt. Tudom nevetségesen

hangzik, de örülök, hogy nem nekem kellett. Nem

hiszem, hogy elviseltem volna. Kimnek kellett elviselni.

És most, hála neki, Adam végre itt van.

Egész álló nap arról álmodoztam, hogy idejön. Képzeletben

odarohantam hozzá, még akkor is, ha nem is láthat.

Egyébként úgy veszem észre, hogy a valóság egyáltalán

nem olyan, mint az a Demi Moore-film, a Ghost, a115

miben, ha átsétálsz a szeretteiden, ekkor érzik a jelenlétedet.

De most, hogy Adam tényleg itt van, lebénultam. Félek

találkozni vele, megpillantani az arcát. Összesen kétszer

láttam csak sírni. Egyszer akkor, amikor együtt

néztük Az élei szépeit egyszer pedig akkor, amikor Seattleben

a vasútállomáson láttuk, hogy egy anyuka ütlegeli a

Down-kóros kisfiát és ordítozik vele. Eleinte egyszerűen

elcsendesedett, és amikor már kicsit messzebb voltunk,

vettem csak észre az arcán a könnyeket. Már akkor is azt

hittem, kiszakad a szívem a helyéről. Ha most is sir, bele

fogok pusztulni. El is felejthetjük ezt az egész nekem kell

döntenem dolgot. Ennyi elég hozzá, hogy feldobjam a

bakancsot.

Olyan beszari alak vagyok.

Az órára nézek. Elmúlt már este hét. Úgy tűnik, mégsem

lesz ma az Üstökös a Bikini előzenekara. Nagyon sajnálom,

hatalmas lehetőség volt ez nekik. Egy másodperc

töredékéig átfut a fejemen, hogy nem lépnek-e föl a

többiek Adam nélkül, de ez nem valószínű. Nemcsak azért,

mert ő az énekesük és a gitárosuk, hanem azért sem,

mert tartják magukat az erkölcsi kódexhez. A végletekig

hűségesek egymáshoz, és tiszteletben tartják egymás

érzelmeit. Tavaly nyáron, amikor Liz és Sarah szakítottak

(aztán egy hónap múlva újra összejöttek), Liz túlságosan

ki volt borulva ahhoz, hogy játszani tudjon, így aztán

116

lemondták az ötnapos turnéjukat. Pedig egy Gordon

nevű dobos egy baráti együttesből még fel is ajánlotta,

hogy beugrik helyette.

Figyelem, ahogy Adam egyre közelebb ér a bejárathoz,

Kim a nyomában baktat. Közvetlenül mielőtt belépne az

esőtető alá, felemeli az arcát Az eget nézi vagy talán csak

Kimre vár, de én szeretném azt hinni, hogy engem keres.

Az arcát elönti a fény. Kifejezéstelen, mintha valaki leporszívózta

volna róla az összes személyiséget, csak egy

gumimaszkot hagyott a helyén. Még csak nem is hasonlít

magára. De legalább nem sír.

Ezért, és csak ezért merek odamenni hozzá. Illetve,

magamhoz az intenzívre, mert tudom, hogy Adam is oda

igyekszik. Ismeri persze a nagyszüleimet meg az unokatestvéreimet

is, és, gondolom, idővel csatlakozik majd a

várótermi virrasztáshoz. De elsősorban hozzám jött,

engem akar látni.

Az intenzíven még mindig áll az idő. Az egyik sebész

épp nálam van, ellenőriz valamit. Láttam őt a műtőben

dolgozni rajtam: Ő az, akiről egyfolytában folyt a víz, és

aki Weesert bömböltetett, amikor zenét választhatott.

A lámpák mesterséges, kissé tompított fénnyel világítanak

egész nap egyenletesen, de az élet szokásos ritmusa

mégis felülemelkedik a folyamatos művi nappalon;

lassanként minden elcsendesül, és fokozatosan leszáll az

117

éj. Nem olyan eszeveszett a kapkodás, mint nappal volt;

mintha a nővérek és a gépek is elfáradtak volna a nyüzsgésben,

és visszaálltak energiatakarékos üzemmódba.

Aztán, amikor Adam hangja visszhangot ver a folyosón

az osztály előterében, varázsütésre visszatér az éberségük.

– Hogy érti, hogy nem mehetek be? – kiabál Adam.

Végigtrappolok az egész kórtermen, és megállok az

üvegajtó előtt, éppen szemben vele. A beteghordó, aki

megállította, türelmesen elmagyarázza neki, hogy kinn

kell maradnia.

– Baromság! – ordít Adam.

Idebenn az összes ápolónő egyszerre pillant az ajtó

felé, szemükbe aggodalmas pillantás költözik. Látom rajtuk,

mit gondolnak. Épp elég az, amivel idebenn meg kell

birkóznunk, már csak azt hiányzik, hogy a kinti őrülteket is

nekünk kelljen lecsillapítani. Úgy megmondanám nekik,

hogy Adam egyáltalán nem örült, és hogy szinte soha

nem szokott kiabálni, csak ha a helyzet nem hagy más

lehetőséget neki.

Az őszülő, középkorú nővér, aki nem ápolja a

betegeket, csak a számítógépeket figyeli, meg a telefont

kapkodja fel, kis biccentéssel feláll, mintha elfogadná,

hogy őt bízták meg a probléma megoldásával. Lesimítja

gyűrött, fehér nadrágját, és az ajtó felé indul. Nem neki

kéne beszélnie vele. Bárcsak figyelmeztethetnem Őket,

118

hogy küldjék Ramirez nővért; ő volt az, aki erőt öntött a

nagyszüleimbe (még ha engem ki is borított)! Ő meg tudná

nyugtatni Adamet is, ez a nővér ellenben csak tovább

fog rontani a helyzeten. Egészen az ajtóig követem, ahol

Adam és Kim veszekednek ugyanazzal a beteghordóval.

A férfi megkönnyebbülten pillant a felmentő seregre.

– Megmondtam nekik, hogy nincs bejárásuk a kórháznak

erre a részére – magyarázza. A nővér egyetlen kézmozdulatával

elhajtja onnét.

– Miben segíthetek, fiatalember? – kérdezi. Ideges és

türelmetlen a hangja: olyan, mint apu néhány kiszolgált

kollégájának az iskolában, akik már csak a nyugdíjig hátralevő

napokat számolják.

Adam a torkát köszörüli, megpróbálja összeszedni

magát.

– Meg szeretnem látogatni az egyik betegüket – mondja

és a kettős ajtó irányába biccent.

– Félek, hogy ez nem lehetséges – válaszol a nővér.

– De a barátnőmről van szó, Mia…

– A lehető legjobb ellátásban részesül – vág a nővér a

szavába. Hallani rajta, hogy kimerült. Túl fáradt már az

együttérzéshez vagy ahhoz, hogy megindítsa a fiatalok

szerelme.

– Ezt én is tudom. És nagyon hálás is vagyok érte –

mondja Adam. Nagyon keményen próbál alkalmazkodni

az itteni játékszabályokhoz. Igyekszik felnőttnek tűnni,

119

de kihallom a hangjából az erőlködést. – Mindenképp

látnom kell.

– Sajnálom, fiatalember, de csak a közvetlen hozzátartozói

látogathatják.

Adam torkán akad a szó. Közvetlen hozzátartozói. A nővér

nem akart kegyetlen lenni, egyszerűen csak fogalma

sem volt róla, mi történt velük. De Adamnek, tudom,

eszébe sem jut, hogy nem volt szándékos. Szeretném

megvédeni őt és a nővért is mindentől, amit Adam tenni

készül vele. Ösztönösen Adam válla után nyúlok, de

persze nem érhetem el. Most már úgyis háttal áll nekem;

a válla meggörnyedt, a térde megbicsaklik.

Kim, aki eddig a közelben várakozott, hirtelen mellette

112 terem és átkarolja. Mindkét karjával Adam derekát

fogja, úgy fordul a nővérhez.

– Asszonyom, azt hiszem, nem érti… – próbálkozik.

– Hadd ne kelljen hívnom a biztonsági szolgálatot!

Adam legyint, megadja magát a nővérnek.

– Hagyd – súgja Kimnek, így aztán Kim annyiban

hagyja. Szótlanul a vállára húzza Adam karját, és féligmeddig

felemeli. Bár Adam vagy harminc centivel

magasabb és húsz kilóval több nála, az első botladozó

lépések után alkalmazkodik a teherhez. Kim minden

terhet elvisel.

120

Van egy elméletünk Kimmel, miszerint a világ dolgait

milliónyi szempont szerint két csoportra lehet osztani.

Vannak azok az emberek, akik a komolyzenét szeretik,

és azok, akik a könnyűzenéi. Városi emberek, vidéki emberek.

Van, akik Coca-Colát iszik, és van, aki Pepsit. Vannak

konformisták és szabadgondolkodók. Akik még nem

vesztették el a szüzességüket, és akik már igen. Vannak

olyan lányok, akik járnak valakivel a középiskolában, és

vannak, akik nem.

Hz utóbbit illetően Kim és én mindig is úgy gondoltuk,

hogy a második kategóriába tartozunk.

– Nem úgy értem, hogy még negyvenévesen is szüzek

leszünk, vagy ilyesmi – sietett megnyugtatni. – Egyszerűen

csak olyan lányok vagyunk, akik majd a főiskolán

pasiznak.

Volt értelme, tulajdonképpen még tetszett is a

gondolat. Anyu az első csoportba tartozott, ő mindenféle

fiúkkal járt már gimiben is, és gyakran mondogatta, kár,

hogy ennyi időt vesztegetett rájuk.

– Tudod, az ember lánya nem akar minden áldott este

berúgni olcsó sörrel, aztán részegségében alvó teheneket

zargatni a legelőn és furgonok hátsó ülésén csókolózni.

És ami az én akkori pasijaimat illeti, náluk ez kimerítette

egy romantikus este fogalmát.

Apu viszont az egyetemi évekig egyáltalán nem randizott.

Félénk gimnazista volt, de aztán elsőéves korában

121

dobolni kezdett, bevette egy punk együttes, és varázsütésre

már jöttek is a barátnők. Vagy legalábbis néhány,

mielőtt találkozott volna anyuval, és irtó gyorsan meg is

nősült. Úgy gondoltam, majd az én életem is valahogy

így fog alakulni.

Ezért volt, hogy mindkettőnket, Kimet és engem egyaránt

meglepetésként ért, mikor a pasizás kategóriájában

hirtelen mégis az első csoportban kötöttem ki. Először

megpróbáltam eltitkolni előle. A Yo-Yo Ma-koncertet

csak nagy vonalakban meséltem el Kimnek, a csókolózást

pedig meg sem említettem. Meg is tudtam magyarázni,

hogy miért hallgatom el: nem volt értelme beleélni

magam semmibe egyetlen csók miatt. Egy csók még nem

szerelem. Már voltak egycsókos kalandjaim egy-egy este,

de mire felkelt a nap, az egész elpárolgott, mint harmat.

De azért a szívem mélyén tudtam, hogy Adammel

csókolózni igenis nagy dolog. Onnan tudtam, hogy elöntött

a melegség, amikor hazahozott és a küszöb előtt újra

megcsókolt. És onnan is, hogy egészen hajnalig ébren

maradtam és a párnámat ölelgettem. És onnan is, hogy

másnap egy falat se ment le a torkomon, és képtelen

voltam letörölni a mosolyt az arcomról. Pontosan

tudtam, hogy az a csók megnyitott egy ajtót előttem,

amin gondolkodás nélkül besétáltam. Kim odakinn

maradt.

122

Eltelt egy hét, váltottunk még néhány lopott csókot, és

beláttam, ideje beavatnom Kimet is. Meghívtam tanítás

után kávézni. Május volt, de úgy szakadt az eső, mintha

november volna. Letaglózott az előttem álló feladat.

– Én fizetek – mondtam. – Megint valami csicsás lötytyöt

kérsz? – kérdeztem. Íme, egy újabb csoportosítás:

vannak olyan emberek, akik egyszerű, mezei kávét isznak,

és olyanok, akik fűvel-fával feldobott, koffeint csak

nyomokban tartalmazó italokat, mint például Kim, aki

ölni tudott a mentolos-csokidarabos, tejhabos kávéjáért.

– Azt hiszem, csak kipróbálom azt a fűszeres-vaníliás

tejes teát – mondta, és nagyon szigorúan nézett rám: a

szeme azt üzente, hogy semmilyen körülmények között

nem hajlandó szégyenkezni az ízlése miatt.

Megvettem az italokat meg egy jókora szelet szedres

pitét, és hoztam hozzá két villát. Leültem Kimmel

szemközt, és a villámmal a süti csipkézett, réteges héját

kaparásztam.

– El kell mondanom neked valamit – mondtam.

– Azzal kapcsolatban, hogy bepasiztál? – hallottam a

hangján, hogy remekül szórakozik, és bár az asztalt

néztem, biztos voltam benne, hogy forgatja a szemét.

– Honnan tudod? – kérdeztem, és felnéztem végre.

Újra a szemét forgatta.

– Ugyan már. Mindenki tudja. Ti vagytok a második

legizgalmasabb pletyka az iskolában, és csak azért nem

123

az első, mert Melanie Farrow mégiscsak felcsináltatta

magát és kimaradt. Kábé akkora szenzáció, mintha a

demokrata meg a republikánus elnökjelölt házasodna

össze, vagy ilyesmi.

– Szó se volt házasságról!

– Csak a hasonlat kedvéért mondtam – nyugtatott meg

Kim. – Mindegy, a lényeg, hogy tudok róla. Szerintem

már hamarabb tudtam, mint te magad.

– Ne már!

– Dehogynem. Egy Adam kaliberű pasi egy Yo-Yo Ma

koncerten? Nyilván csak meg akart főzni magának.

– Azért ez nem egészen így volt – mondtam, bár persze,

egy az egyben így volt.

– Csak azt nem értem, miért nem tudtál hamarabb

szólni – tette hozzá csöndesen.

Már készültem, hogy előadjam a komplett marketingszövegemet

arról, hogy egy csók még nem szerelem, és

hogy nem akartam bolhából elefántot csinálni, de szerencsére

még idejében leállítottam magam.

– Attól féltem, hogy haragudni fogsz rám – ismertem

be.

– Nem haragszom – mondta Kim. – De fogok, ha még

egyszer hazudni mersz nekem.

– Kendben.

– És akkor is dühös leszek, ha egyszer csak olyan csajjá

változol, aki állandóan a pasija körül legyeskedik és töb124

bes szám első személyben beszél. „Imádjuk a telet. Úgy

gondoljuk, hogy a Velvet Underground jelentékenységét

nem lehet kellőképp hangsúlyozni.”

– Pontosan tudod, hogy soha nem állnék le veled ilyesmiről

beszélni. Se egyes, se többet számban. Becsszóra.

– Helyes – bólintott Kim. – Ugyanis ha valaha is ilyen

csaj leszel, kénytelen leszlek lepuffantani.

– Ha valaha is ilyen csaj leszek, én fogom a kezedbe

adni a pisztolyt – ígértem ünnepélyesen.

Ezen Kim végre elnevette magát, és kicsit oldódott a

hangulat. Egy hatalmas darab pitét pottyantott a szájába.

– A szüleid hogy viselték?

– Apu végigjárta a gyász öt lépcsőfokát: tagadás, düh,

elfogadás meg az összes többi. Azt hiszem, leginkább az

zavarja, hogy elég öreg ahhoz, hogy a lánya fiúzzon. –

Szünetet tartok, belenyalok a kávémba, hagyom, hogy az

utolsó szó lebegjen még egy darabig közöttünk. – És nem

hiszi el, hogy egy zenésszel jöttem össze.

– Te is zenész vagy – emlékeztetett Kim.

– Igen, de egy igazi, punk, pop, könnyűzenésszel.

– Az Üstökös emo-core – igazított ki Kim. Velem ellentétben

Ő számon tudja tartani a kismillió könnyűzenei

műfajt, tudja, mi az a punk vagy indie, alternatív, zúzós

és emo-core.

– Azt hiszem, ez csak a tévéapuka szerep része, a csokornyakkendőhöz

tartozik. Szimpatikus neki Adam, ta125

lálkoztak, amikor értem jött a koncert előtt. Most azzal

nyúz, hogy hívjam meg Adamet vacsorára. De hát még

csak egy hete tart az egész. Nem hiszem, hogy készen állok

rá, hogy bemutassam a családomnak.

– Szerintem én sose leszek rá készen, hogy bárkit öszszeismertessek

az Őseimmel – mondta Kim, és beleremegett

a gondolatba. – És a mamád?

– Felajánlotta, hogy elvisz a családtervezési központba,

meg felírat nekem fogamzásgátlót, és a lelkemre kötötte,

hogy küldjem el Adamet szűrővizsgálatokra. Addig

is azonnali hatállyal rám parancsolt, hogy vásároljak

óvszert. Még adott is tíz dollárt rá.

– Nem mondod, hogy…!– kapkodott Kim levegő után.

– Nem, még csak egy hete járunk – siettem megnyugatni.

– Abban a kategóriában még mindig ugyanabban a

csoportban vagyunk.

– Egyelőre – mondta Kim.

Íme, még egy szempont, ami alapján az emberiség

csoportosítható: vannak, akik igyekeznek menők lenni, és

vannak, akik nem. Ebben az egyben úgy láttam, hogy

Adam, Kim és én is ugyanoda tartozunk, mert Adam

menő volt ugyan, de egyáltalán nem erőlködött,

egyszerűen magától jött neki. így aztán biztosra vettem,

hogy mi hárman legjobb barátok leszünk. Azt vártam,

126

hogy Adam épp annyira szerei majd mindenkit, aki

fontos nekem, mint én.

A családommal éppen így is történt: gyakorlatilag a

szüleim harmadik gyereke lett. De Kimmel sosem találták

meg a közös hangot. Adam éppen úgy bánt vele,

ahogy gondoltam, hogy egy magamfajta lánnyal tenné.

Elég kedves volt, udvarias, még barátságos is, de távolságtartó.

Meg se próbálta megérteni őt vagy a bizalmába

férkőzni. Gyanakodtam, hogy Kim egyszerűen nem elég

menő neki, és ettől elöntött a méreg. Három hónapja

jártunk már, amikor egyszer irgalmatlanul összevesztünk

rajta.

– De ha egyszer veled járok, és nem Kimmel! – magyarázta,

miután megvádoltam, hogy nem elég kedves vele.

– És akkor mi van? Egy csomó lány is van a baráti körödben,

miért ne tudnád őt is bevenni?

– Nem tudom. Valahogy nem – vont vállat.

– Olyan sznob vagy! – kiáltottam rá. Hirtelen nagyon

mérges lettem.

Adam összeráncolt szemöldökkel méregetett, mintha

egy bonyolult matekpélda volnék a táblán, és próbálná

megtalálni rám a megoldást.

– Miért is lettem hirtelen sznob? Nem lehet erőltetni a

barátságot, egyáltalán, az érzelmeket. Nincs valami sok

közös témánk, vagy ilyesmi.

127

– Na, hát pontosan ettől vagy sznob! Csak azokat szereted,

akik olyanok, mint te! – Ezzel ki is viharzottam a szobából,

és arra vártam, hogy majd rohan utánam, hogy

megkövessen. De nem jött, és ettől még mérgesebb

lettem. Felpattantam a biciklimre, és áttekertem Kimhez

kiengedni a gőzt. Végighallgatta a kirohanásomat, blazírt

kifejezést erőltetve az arcára.

– Az, mondjuk, nevetséges, hogy csak azokat szereti,

akik olyanok, mint ő – dorgált, mikor a kitörésem végére

értem.

– Téged is szeret, pedig te se vagy olyan.

– Na, hát pont ez a baj – mormogtam.

– Akkor ezt kell megoldanod. Meg se próbálj belerángatni

a drámádba – mondta. – Amúgy meg nekem sem

különösebben szimpi Adam.

– Nem?

– Nem, Mia. Nincs mindenki teljesen hasra esve Adam

nagyszerűségétől.

– Nem is így gondoltam. Csak annyira szeretném, ha ti

ketten jóban lennétek!

– Hát igen, én meg nagyon szeretnék New Yorkban

élni és azt se bánnám, ha normális szüleim lennének. De

tudod, mit mondanak: az élet nem habos torta, és nem

mindig kaphatod meg, amit akarsz.

– De ti vagytok a két legfontosabb ember az életemben!

128

Kim végignézett a vöröslő, foltos, könnyes, taknyos

arcomon, és láttam rajta, hogy megszánt. Egy kicsit még

el is mosolyodon.

– És ezt mind a ketten tudjuk is, Mia. De az életed

más-más területét képviseljük, éppen úgy, ahogy a zenei

életedbe sem folyok bele, hiszen az is teljesen más dolog.

És ez így is van rendjén. Nem kell egyikünket sem választanod,

és, legalábbis szerintem, nem kell rangsorolnod

minket.

– De én azt szeretném, ha egy életem lenne, nem pedig

külön területek!

Kim a fejét rázta.

– Ez nem így működik. Nézd, én elviselem Adam társaságát,

mert tudom, hogy szereted. Ő is elvisel engem,

gondolom, mert tudja, hogy szeretsz. Ha ez segít valamit,

a szereteted összeköt bennünket. És ez pont elég is. Ettől

még nem kell neki és nekem is szeretnünk egymást.

– De én azt szeretném! – nyöszörögtem.

– Mia! – szólt rám Kim, újonnan jött éllel a hangjában,

jelezvén, hogy a türelme végére jár. – Kezdesz úgy

viselkedni, mint azok a bizonyos csajok. Hozod a

pisztolyomat?

Aznap este, kicsit később beugrottam Adamhez, és

bocsánatot kértem tőle. Nyomban meg is bocsátott, és

zavarodott csókot lehelt az orromra. Utána aztán minden

129

maradt a régiben. Ő és Kim továbbra is szívélyesek

voltak, de távolságtartók maradtak, bármennyire igyekeztem

is eladni őket egymásnak. De a legkülönösebb

mégis az, hogy nem nagyon hittem el Kim elméletét

arról, hogy rajtam keresztül valamiképp mégis kötődnek

egymáshoz – egészen addig, amíg nem láttam, ahogy

Kim végigtámogatja az összeroppant Adamet a folyosón.

130

20 ÓRA 12 PERC

Hosszan nézek a folyosón eltűnő Kim és Adam után.

Velük akarnék menni, de mintha gyökerei eresztettem

volna a linóleumba, képtelen vagyok megmozdítani fantomlábaimat.

Csak mikor már eltűnnek a fordulóban, tudom

végre annyira Összeszedni magam, hogy nekiinduljak.

Mire én is befordulok, elnyeli őket a felvonó.

Mostanra már rájöttem, hogy nincsenek természetfölötti

adottságaim. Nem tudok keresztüllibegni a falakon

vagy fejjel előre leszáguldani a lépcsőn. Csupa olyasmire

vagyok csak képes, amit egyébként is tudok, a valóságban.

Csak annyi változott, hogy a világ szemében láthatatlanul

mozgok. Azért gondolom, mert egy pillantásra

se méltat senki, amikor kinyitok egy ajtót vagy megnyomom

a felvonó hívógombját. Képes vagyok megérinteni

a tárgyakat, még egy kilincset is tudok használni, de

mindebből semmit sem érzek. Mintha akváriumból szemlélném

a világot. Nincs valami sok értelme, de ez nem

meglepő: ma csupa olyasmi történt velem, aminek semmi

értelme sincs.

Feltételezem, hogy Kim és Adam a váróterembe tartottak,

hogy csatlakozzanak a virrasztó rokonaimhoz, de

amikor odaérek, döbbenten szembesülök vele, hogy a helyiség

üres. Levetett kabátok és pulóverek tornyosulnak

nagy kupacban az egyik oldalon. Felismerem az unoka131

húgom élénk narancsszínű pufi kabátját Jócskán kívül

élnek a városhatáron] és mivel Heather nagyon szeret az

erdőben sétálni, létfontosságú számára a neonszínű

ruházat. Így biztos nem nézik még az ittas vadászok se

medvének.

A faliórára pillantok, és rá kell jöjjek, hogy vacsoraidő

lehet. Végigtrappolok a folyosón, egészen az épület túlsó

végében megbúvó étkezdéig. Messziről érezni már az

olajban sülő krumpli és a párolt zöldségek jellegzetes

bűzét, ami a világ valamennyi menzájának sajátja. A szag

ellenére a helyiség telis-tele van emberekkel. Minden

asztalnál ülnek: orvosok, nővérek, ideges tekintetű, rövid

köpenyes orvostanhallgatók, akiknek olyan új és fényes

még a sztetoszkópjuk, hogy játékszernek tűnik. Instant

krumplipürén és mirelit pizzán rágódnak valamennyien.

Beletelik kis időbe, míg megtalálom a családomat. Szorosan

egymás mellett ülnek egy kis asztal körül. Nagyi

Heathert tartja szóval, nagypapi elmélyülten tanulmányozza

a pulykás szendvicsét.

Kate és Diane nénikéim egy sarokban sugdolóznak

valamiről.

– Már el is bocsátották a kórházból. Közepesen súlyos

agyrázkódást szenvedett, megúszta apróbb horzsolásokkal

– mondja Kate nénikéin, és egy másodpercig azt

hiszem, Teddyről van szó, és örömömben sírni tudnék.

132

De aztán meghallom a folytatást is: nem találtak alkoholnyomokat

a szervezetében, és a mi autónk álsodródott

a szemközti sávba, és egy Mr. Dunlap nevű fickó azt

mondta, nem volt ideje fékezni, és akkor már pontosan

tudom, hogy nem Teddy a téma, hanem a másik kocsi

vezetője.

– A rendőrség szerint valószínűleg a havon csúszhatott

meg a kocsi, vagy egy őz tévedt az útra, és az elől

próbáltak meg kitérni – folytatja Kate nénikém a beszámolót.

– Azt is mondták, hogy nagyon gyakori a közúti

baleseteknél, hogy az egyik fél tragikus sérüléseket szenved,

a másik pedig könnyedén megússza… – a mondat

vége a levegőben marad.

Nem tudom, merészelném-e Dunlap úr állapotát olyannyira

leegyszerűsíteni, hogy „könnyedén megúszta”,

bármennyire is felületes sérüléseket szenvedett ma

reggel. Bele se merek gondolni, milyen lehet a bőrében

lenni. Gyanútlanul felébred egy csütörtök reggel, beszáll

a furgonjába, talán dolgozni indul a fűrészmalomba, de

az is lehet, hogy Loretta bisztrójába igyekszik tükörtojást

reggelizni, vagy talán a barkácsáruházba. Dunlap úr, aki

mind ez idáig zavartalanul élte a maga teljesen boldog

vagy éppenséggel teljesen boldogtalan életét, talán a

feleségével és a gyerekeivel, talán megrögzött agglegényként,

ma este már nem ugyanaz az ember, mint reggel

volt. És soha többé nem is lehet újra ugyanaz. Az ő élete

133

is visszafordíthatatlanul megváltozott. Ha igaz, amit a

nagynéném hallott, és a baleset nem az ő hibájából történt,

akkor, ahogy Kim mondaná, nem más, mint egy

„szerencsétlen flótás”, aki rossz időben volt rossz helyen.

És a balszerencséjének köszönhetően, amiért ma reggel

kelet felé haladt a Huszonhetes úton, két gyereknek már

nincsenek szülei, és legalább egyikük életveszélyes

állapotban van.

Hogyan lehet ezzel a tudattal élni? Egy másodpercre

elragad a képzelet: magam el5tt látom, hogy meggyógyulok,

kikerülök innét, és elmegyek meglátogatni Dunlap

urat. Leveszem a válláról a terheit, megnyugtatom, hogy

nem az ő hibája volt. Talán még össze is barátkoznánk.

Persze, nem valószínű, hogy ez ilyen egyszerű volna.

Kínos lenne egy ilyen találkozás és végtelenül szomorú.

Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs, hogyan

fogok dönteni, sőt, azt sem tudom, hogyan kellene

kitalálnom, továbbálljak-e vagy sem. Amíg erre rá nem

jövök, mindent a sorsra kell bíznom vagy az orvosokra,

vagy bárki másra, aki ilyenkor dönt fontos kérdésekben.

Ki az illetékes olyankor, ha az érintett annyira

döntésképes csupán, hogy még a lépcső és a lift között is

nehezére esik választani?

Szükségem van Adamre. Még egyszer utoljára kőrülnézek,

utána és Kim után kutatva; de nincsenek itt, úgyhogy

visszamegyek az emeletre, az osztályom felé.

134

A baleseti sebészet emeletén találom meg őket,

egészeit messze az intenzívtől. Próbálják feltűnésmentesen

nyitogatni a különböző szertárak és szekrények ajtaját.

Amikor végre ráakadnak egyre, amelyik nincs bezárva,

bebújnak, és a sötétben tapogatójuk villanykapcsoló

után. Fáj énük a szívem, ugyanis tudom, hogy semmi

esélyük: a kapcsoló a folyosóra van kötve. De azért

utánuk slisszolok a résre nyitott ajtón.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez a mozivásznon

kívül is működik – mondja Kim, a falat tapogatva.

– Minden fikció gyökere a valóságban keresendő –

mondja Adam nagy bölcsen.

– Nem nézel ki orvosnak.

– Nem is akarok. Beteghordóra gondoltam vagy karbantartóra.

– Mit keresne egy karbantartó az intenzíven? – kérdi

Kim, aki hajlamos odafigyelni az ilyen részletekre is.

– Kicserél egy kiégett izzót. Mit tudom én. Úgyis csak

azon múlik, hogy elő tudom-e adni.

– Még mindig nem értem, miért nem keressük meg

inkább a rokonokat – csóválja a fejét Kim, a testet öltött

gyakorlatiasság. – Mia nagyszülei biztosan meg tudnák

magyarázni, és bejuttatnának hozzá.

Adam a fejet rázza.

– Tudod, mikor a biztonságiakkal fenyegetőzött az a

nyanya, az jutott eszembe, hogy felhívom Mia szüleit, és

135

majd Ők elrendezik ezt az egészet. – Adum szünetet tart,

vesz néhány nagy lélegzetet. – Újra meg újra teljesen

letaglóz, tudod? Minden egyes alkalommal éppolyan,

mint amikor először hallottam… – mondja, és a hangja

nem több rekedtes suttogásnál.

– Tudom – vált Kim is suttogásra.

– Szóval – folytatja Adam, és tovább tapogatja a falakat

a kapcsolót keresve – nem mehetek a nagyszüleihez.

Nem terhelhetem őket meg ezzel is. Nekem kell

megoldanom, és kész.

Biztos vagyok benne, hogy a nagyszülőim boldogan

segítenének Adamnek. Már egy csomószor találkoztak

vele, és nagyon szimpatikus volt nekik. Karácsonyra

nagyi juhar-szirupos karamellt főzött neki, mert Adam

egyetlenegyszer futólag megemlítette, hogy mennyire

szereti.

De azt is tudom, hogy Adamben munkál a vágy a

vadromantika után. Szereti a szélesvásznú, nagyszabású,

romantikus megnyilatkozásokat. Például két hétig

gyűjtötte a borravalóit, és Yo-Yo Ma koncertjére hívott

meg ahelyett, hogy csak egyszerűen elhívott volna

randizni. Vagy amikor karantén alatt volt a házunk, mert

Teddy meg én bárány-himlősek voltunk, egy héten át

minden reggel virágokkal borította be az ablakpárkányomat.

136

Látom, hogy Adam most már minden erejével a

feladatra koncentrál. Nem tudom pontosan, mit forgat a

fejében, de bármit tervez is, örülök neki. Ha másért nem,

legalább azért, mert kizökkentette abból az érzelmi űrből,

amibe korábban a folyosón zuhant: Ismerem ezt a hangulatát;

valahányszor új dalt szerez vagy valami olyasmire

próbál rávenni, amihez semmi, de semmi kedvem

nincsen – például a vadkempingezésre mindannyiszor

erőt vesz rajta. És nincs az a meteorbecsapódás vagy épp

élet-halál közt vergődő barátnő, ami eltántoríthatná.

Igaz, ha nem volna az intenzíven fekvő barátnője, nem

volna szükség Adam tervére sem, úgyhogy talán jobb is

ez így. Csak tippelni tudok, de azt hiszem, a világ

legócskább, legrégibb kórházi trükkjére készülnek, egy az

egyben úgy, ahogy A szökevény című filmben csinálják.

Anyuval láttuk valamikor az elmúlt hetekben a tévében.

Ami azt illeti, vannak kételyeim a sikerüket illetően.

Ahogy Kimnek is.

– És mit gondolsz, nem ismer föl az a nővér? – kérdi. –

Végtére is ordítoztál vele.

– Nem ismerhet fel, ha nem is lát meg. Mia meg te,

olyanok vagytok, mint két tojás. Két Kasszandra!

Adam soha nem találkozott még Kim édesanyjával,

így aztán fogalma sem lehet róla, hogy milyen komoly

sértéssel illette azzal, hogy vészmadárnak titulálta. Kim

137

rosszallón összevonja a szemöldökéi, de látom rajta, hogy

beadja a derekát.

– Lehel, hogy könnyebben boldogulnánk ezzel az

elmebeteg terveddel, ha látnánk is, hogy mit csinálunk. –

Beletúr a táskájába és előhúzza a mobilját – tízéves volt,

amikor a mamájától kapta, Kim nemes egyszerűséggel

gyerek GPS-nek nevezi – és bekapcsolja a kijelzőt. Az

apró fénykocka enyhít valamit a sötétségen.

– Na, így máris jobb. Ez lehet az a zseniális csaj, akiről

Mia annyit beszél! – Adam is felvillantja a telefonját, és

most már látnak is valamennyit.

Sajnálatos módon éppen csak annyit, hogy a szertárban

nincs más, mint néhány partvis, egy vödör és két

koszion felmosó. Sehol egy jó kis álöltözet, amilyet Adam

találni remélt. Ha tudnám, elárulnám nekik, hogy a

kórházban öltözők vannak, ahol az orvosok és a nővérek

szekrénybe rakhatják az utcai holmijukat, és ahol

átvehetik a munkaruhájukat. Egyetlen kórházi viseletből

van csupán számolatlanul: a szörnyűséges, hárul nyíló

papírköpenyből, amibe a betegeket öltöztetik. Talán egy

ilyet Adam is magára kaphatna, és akkor szabadon

grasszálhatna kerekesszékben a folyosókon, de azzal sem

lenne előrébb. Az a jelmez sem juttatná be az intenzív

osztályra.

– Francba.

138

– Keresgélhetünk tovább – próbálja Kim felvidítani. –

Legalább tíz emelet van, biztos találunk még nyitón ajtókat

valahol.

Adam leül a földre.

– Á, nem kell. Igazad van. Ez így hülyeség. Ki kell

találnunk valami jobbat.

– Eljátszhatnál egy drogtúladagolást vagy valami

ilyesmit, amivel bevisznek – javasolja Kim.

– Ugyan már, Portlandben? Szerencsés drogos vagy,

ha egyáltalán elsősegélyben részesítenek – csóválja a fejét

Adam. – Én valami elterelő hadműveletre gondoltam.

Tudod, olyasmi, mint egy tűzriadó, amitől a nővérek

mind kirohannak a folyosóra.

– Komolyan azt gondolod, hogy ha beindul az esőztető,

ordít a sziréna és pánikba esnek a nővérek, az jót

tesz Miának?

– Jó, hát nem is pontosan erre gondoltam – védekezik

Adam. – Csak valamire, amitől egy fél pillanatig másfelé

néznek, és suttyomban beosonhatok.

– Azonnal észrevesznek és kivágnak, mint a macskát

szarni.

– Nem számit – mondja Adam. – Csak egy másodpercre

van szükség.

– Minek? Úgy énem, mire elég egy másodperc?

139

Adam hosszú ideig nem szól. A szeme többnyire

szürkés és barnás és zöldes árnyalatú, de most

elsötétedik.

– Meg akarom mondani neki, hogy itt vagyok. Hogy

nincs egyedül. Hogy van még valakije.

Kim nem kérdez többet. Csöndben ülnek egymás

mellett, mindketten elmélyednek a saját gondolataikban.

Eszembe jut, hogy tudunk Adammel kettesben órákon át

hallgatni és mégis együtt lenni, és egyszer csak

rádöbbenek, hogy ők ketten mégiscsak barátok lettek.

Igazán és szívből. Lesz, ami lesz, legalább ennyit elértem

az életben.

Talán öt perc telik el, amikor Adam a homlokára csap.

– Hát persze!

– Mi az?

– Ideje bekapcsolni a reflektorokat és felküldeni az

égre a Batman-hívót!

– Hogy mi van?

– Gyere velem! Megmutatom.

Amikor elkezdtem csellózni, apu még mindig dobolt

az együttesében, bár akkoriban már lecsengőben volt a

dolog, főleg miután Teddy megérkezett. De már a kezdet

kezdetén világos volt, hogy az én zeném jelentősen

140

különbözik a családométól, és most nemcsak a szüleim

teljesen jogos értetlenségére gondolok a klasszikus zenei

ízlés ficamomat illetően. Az én muzsikám magányos

műfaj. Úgy értem, apu is elkalapált a dobjain órákon át

egymagában, és esténként a konyhaasztalnál görnyedezve

is egyedül írta a dalokat; olyankor a kiszolgált gitárján

pötyögtetett hozzá, de mindig azt mondta, hogy a

számok igazából játék közben íródnak csak meg. Pont ezt

tartotta benne annyira érdekesnek.

Én ellenben leggyakrabban tényleg egymagamban

játszottam a szobámban. Még akkor is, amikor a folyton

cserélődő főiskolásokkal gyakoroltam, hacsak nem volt

éppen órám, valójában egymagamban zenéltem. És

ahányszor csak fellépésem vagy vizsgám volt, akkor is

egy szál magam álltam ki a színpadra, csak a hangszerem

meg én, kettesben, és velünk szemben a nyugton ülő

közönség. Apuék koncertjein ellenben mindig voltak

lelkes rajongók, akik felugráltak a színpadra, aztán

bevetődtek a közönség közé, de a komolyzenében mintha

láthatatlan választóvonal feszülne a közönség és a

zenészek között. Idővel ez a fajta játék elég magányos

elfoglaltsággá vált, arról nem is beszélve, hogy kicsit

unalmas is volt.

Nyolcadik osztály tavaszára eldöntöttem, hogy abbahagyom.

Úgy terveztem, hogy csak úgy, csendesen

eltűnők a színről; először a megszállott gyakorlással

141

hagytam fel, aztán a zeneiskolai bemutatókkal Úgy

számoltam, hogy ha lassacskán mindenestül befejezem,

ükkor mire ősszel középiskolába megyek, tiszta lappal

indíthatok, és nem fognak azonnal úgy emlegetni, hogy

„a csellista”. Addigra talán elkezdek egy másik

hangszeren tanulni: gitáron vagy basszusgitáron, vagy

akár dobon is. Mivel anyut teljesen lekötötte Teddy, és

amúgy sem kérte soha számon, hogy mennyit gyakorlok

a hangszeremen, apu pedig nyakig ült az óravázlatok és

kijavítandó dolgozatok tengerében az új munkahelyén}

abban bíztam, hogy mire valaki rájön, hogy

abbahagytam, már késő lesz. A lelkem mélyén persze

tudtam, hogy semmivel sem tudnék könnyebben

leszokni a csellózásról, mint a légzésről.

Mégis megtettem volna, hacsak Kim közbe nem lép.

Egyik nap iskola után elhívtam a városba.

– Hétköznap van. Nem kellene ilyenkor gyakorolnod?

– kérdezte, miközben a szekrénye biztonsági zárjával

babrált.

– Egyszer-egyszer kihagyhatom – mondtam, és úgy

tettem, mintha teljesen lekötne a földrajzkönyvem elpakolása.

– Elrabolták a marslakók Miát? Először abbamaradnak

a fellépések, aztán már a csellóoktatást is ellógod? Mi a

fene történt?

142

– Nem tudom. – Idegesen doboltam az ujjaimmal a

szekrényajtómon. – Ki kéne próbálnom egy másik hangszert

is. Talán a dobol. Apu dobjai lenn porosodnak a

pincében.

– Aha. Persze. Te meg a dobok. – Kim sikertelenül

próbálta elfojtani a kuncogását.

– Komolyan mondom.

Kimnek látva maradi a szája, mintha csak azt közöltem

volna vele, hogy olajban sült meztelen csigát készülök

vacsorázni.

– Nem hagyhatod abba a csellózást – mondta egy

pillanatnyi döbbent csend után.

– Miért is nem?

Láttam, hogy kínlódik, amíg a szavakat kereste.

– Nem is tudom. A cselló kicsit mintha a részed lenne.

El se bírlak képzelni nélküle.

– Hülyeség. Még csak a tűzoltózenekarban se tudok

játszani vele. Nem lehel felvonulni csellóval a lábad között.

Egyáltalán, ki játszik ilyen hülye hangszeren? Csupa

reszketeg öregember. Fiatal lányok nem csellóznak.

Tiszta ciki az egész. Egyébként is, ha több szabadidőm

lenne, sokkal több érdekes dolgot csinálhatnék.

– Miféle „érdekes dolgokat” akarsz csinálni? – kérdezett

vissza Ki.

– Hát, tudod… Vásárolni. Veled lógni. Ilyesmi…

143

– Ugyan már – mondta Kim. – Utálsz vásárolni. És

éppen elég időt töltünk együtt. De rendben, ha nagyon

akarod, ne gyakorolj ma. Meg akarok mutatni neked

valamit.

Hazavitt magához, előkerített valahonnan egy Nirvana-

lemezt, és lejátszotta róla a Something in the way-t.

– Hallgasd csak! – mondta. – Két gitár, egy dob és egy

cselló. A lányt, aki játszik rajta. Lori Goldstonnak hívják,

és bármibe le merném fogadni, hogy iskolás korában ő is

naponta két órát gyakorolt, mint egyesek, ugyanis ha

valaki a Filharmóniában akar játszani vagy éppen a

Nirvánává!, akkor pontosan ezt kell tennie. Nem hiszem,

hogy őt bárki is cikinek merné nevezni.

Hazavittem magammal a lemezt, és miközben újra

meg újra meghallgattam a következő héten, azon törtem

a fejem, amit Kim mondott. A csellómat is elővettem

párszor, és kísértem a lemezt. Más zene volt ez, mint

bármi, amit korábban játszottam; új kihívást jelentett, és

meglepően felélénkített. El akartam játszani a Something

in the Way-t Kimnek, amikor következő héten átjött hozzánk

vacsorázni.

De mielőtt még alkalom kínálkozott volna rá, Kim az

asztalnál csak úgy mellesleg megemlítette, hogy a

szüleim legjobban tennék, ha nyáron elküldenének

táborozni.

144

– Azt szeretnéd, hogy áttérjek és elmehessek veled a

Tóra Táborba? – kérdeztem.

– Nem. Zenei tábor. – Előhúzott a táskájából egy fényes

papírra nyomtatott prospektust, a Franklin Völgyi

Konzervatórium Brit Columbiában megszervezett nyári

programjától.

– Olyanokat várnak, akik komolyan veszik a zenét –

mondta Kim. – Hangfelvételt kell nekik küldeni, és annak

alapján döntik el, hogy fogadnak-e. Már felhívtam őket,

és megkérdeztem. Május elsejéig lehet jelentkezni,

úgyhogy van még idő eldönteni. – Felém fordult és a

zavar legcsekélyebb jele nélkül bámult rám. Mintha csak

azt üzente volna, hogy úgysem leszek rá dühös, amiért

beleavatkozott a dolgomba.

Nem is voltam dühös. A szívem hevesen dobogott,

mint ha Kim éppen most jelentette volna be, hogy nyertünk

a lottón, és készülne megmondani a pontos összeget.

Ránéztem és a szemében megláttam a vigyorgásának

ellentmondó aggodalmat. Elöntött a hála és a szeretet a

legjobb barátom iránt, aki, úgy tűni, nem először ismer

engem jobban, mint én saját magamat. Apu megkérdezte,

hogy szeretnék-e menni, és amikor az anyagiakat firtattam,

azt mondta, ezzel ne foglalkozzak. Hogy akartam-e

menni? Nagyon is. Jobban, mint bármi mást a világon.

145

Hat hónappal később, amikor apu kitett a kocsiból a

Vancouver Island egy eldugott, magányos szegletében,

már közel sem voltam ennyire biztos a dolgomban. Az

egész telep úgy festett, mint bármelyik tábor: faházak az

erdő szélén, rendetlenül partra húzott kajakok a folyó

mentén. Volt vagy ötven gyerek, akik az ölelkezésből és

örömteli sikongatásból ítélve évek óta ismerték már

egymást. Én ellenben senkit sem ismertem. Az első hat

órában senki sem szólt hozzám, csak a táborfelügyelő, és

ő is csak addig, amíg beosztott az egyik faházba, kijelölte

a fekhelyemet egy emeletes ágyon, és megmutatta, hogy

merre találom az étkezőt. Mikor odamentem, kaptam is

egy tányérra való valamit, amit talán nagy jóindulattal

fasírtnak nevezhettem volna.

Boldogtalanul meredtem a tányéromra, onnan ki a hasonlóan

boldogtalan szürke esti égboltra, és megint viszsza.

Máris hiányoztak a szüleim, Kim és mindenekelőtt

Teddy.

Az öcsém rettentő szórakoztató időszakát élte, állandóan

új dolgokba akart fogni, és mindig mindenről

megkérdezte, hogy az meg mi. És a világ legviccesebb

dolgait mondta.

Éppen előző nap közölte velem, halálos komolysággal,

hogy nagyjából „kilenctizedig szomjas”. Kis híján bepisiltem

a nevetéstől. Honvágytól gyötörve sóhajtoztam és

146

tologattam a fasírtszerű, szürkés hústömeget a tányéromon.

– Ne aggódj, nem esik mindennap. Csak minden másnap,

kábé.

Felnéztem. Manóképű kölyök állt előttem, ránézésre

egy nappal se lehetett több tízévesnél. Nullásgéppel nyírt

szőke haja volt, és egy egész naprendszerre való szeplő

pöttyözte az orrát.

– Tudom, ismerem ezt az időjárást. Az északnyugati

partról jövök, bár ma reggel pont jó idő volt. Igazából a

fasírt aggaszt.

– Az, mondjuk, tényleg nem lesz jobb – nevetett. – De

végszükség esetére meg mindig ott a mogyoróvajaslekváros

kenyér. – egy asztalra bökött nem messze tőlünk,

ahol tucatnyian kenték éppen a szendvicseiket. –

Peter, harsona, Ontario – mondta. Mint hamarosan rájöttem,

ez volt az általános Franklin tábori bemutatkozás.

– Szia. Én Mia vagyok. Cselló, Oregon.

Peter elmondta, hogy tizenhárom éves, épp, mint én,

és másodszor van itt; kevés kivételtől eltekintve mindenki

tizenkét évesen jött először, ezért is ismerték egymást.

Nagyjából ötvenen voltunk, a fele jazzt játszott, a másik

fele klasszikus zenét, szóval nem valami sokan. Csellista

is csak kettő volt rajtam kívül, az egyikük egy Simon

nevű langaléta, vörös hajú srác, akii Peter azonnal

odaintett hozzánk.

147

– Indulsz a szólópozícióért? – kérdezte Simon, amint

Péter bemutatott neki Mia, cselló, Oregonként. Simon

pedig Simon, cselló, Leicester volt, ez utóbbi, mint kiderült,

egy város Angliában. Ezek szerint nemzetközi

társulat voltunk.

– Nem hiszem – mondtam. – Azt se tudom, mi az.

– Azt azért tudod, hegy a tábor végén mindannyian

együtt játszunk a zenekarban a nyárbúcsúztató koncerten,

ugye? – kérdezte Peter.

Bólintottam, bár csak elég homályos elképzeléseim

voltak. Apu az egész tavaszt azzal töltötte, hogy

végignyálazott mindent, amit csak a táborról talált, és

szemelvényeket olvasott fel a prospektusból, de engem

csak az érdekelt, hogy zenészekkel megyek táborozni.

Nem sok figyelmet szenteltem a részleteknek.

– A nyárbúcsúztató koncert elég komoly dolog. Mindenfelől

jönnek emberek, hogy meghallgassák. Az

ifjúsági zenekar, azaz mi csak olyan cuki kis

mellékszereplők vagyunk – magyarázta Simon de egy

kiválasztott tehetség eljátszhat egy versenytételt a nagyzenekarral.

Tavaly majdnem sikerült megcsípnem, de

aztán egy fuvolás kapta. Az idei az utolsó előtti évem itt,

aztán nincs több esélyem. Jó ideje nem nyert már vonós,

és Tracy, a harmadik csellista inkább csak műkedvelő.

Ügyes, tehetséges, de nem veszi valami komolyan. Úgy

tudom, hogy te komoly zenész vagy.

148

Valóban az lennék? Annyira azért nem, hogy ne

fontolgattam volna, hogy mindenestül abbahagyom az

egészet.

– Ezt meg honnan szeded? – kérdeztem.

– A tanárok meghallgatják az összes jelentkező hangfelvételét,

és idővel mindennek híre megy. A te kazettád

valószínűleg baromi jó volt. Ritkán szoktak valakit a

második évben bevenni. Szóval komolyan reménykedem,

hogy irtózatos versenyben leszünk az idén.

– Vegyél vissza magadból – szóit rá Peter még csak

most kóstolta meg a fasirtot!

Simon összeráncolta az orrát.

– Jól van, na, bocs. De ha úgy gondolod, összedughatnánk

a fejünket a meghallgatást illetően – mondta, és

ezzel eltűnt.

– Ne haragudj Simonra. Sok éve nem volt már jó csellista

a táborban, és Simon odavan az új hústól. Pusztán

esztétikai szempontból, természetesen. Simon ugyanis

meleg, ha nem vetted volna le azonnal. Végtére is angol;

náluk nem mindig egyértelmű az ilyesmi.

– Akkor jó. De nem egészen értem, mit mondott. Úgy

hangzott, mintha azt akarná, hogy versenyezzek vele.

– Persze hogy azt akarja. Ez a legjobb az egészben.

Ezért táborozunk itt, az esőerdő kellős közepén – mondta,

és fejével a borús ég felé bökött. – Ezért meg az

149

utolérhetetlen konyha miatt. – Peter rám nézett. – Te nem

ezért jöttél?

Vállat vontam.

– Magam sem tudom. Nem nagyon játszottam még

senkivel, főleg nem olyanokkal, akik komolyan veszik.

Peter megvakarta a fülét.

– Ez most komoly? Nem azt mondtad, hogy Oregonból

jössz? Játszhattál volna már a Portlandi Csellótársulattal…

– A mivel?

– Egy új, avantgárd csellóegyüttes, vagy mi. Nagyon

érdekes dolgokat művelnek.

– Nem Portlandben lakom – jöttem zavarba.

– Na de akkor kivel játszol?

– Másokkal. Főleg főiskolásokkal.

– Zenekar? Kamarazenekar? Vonósnégyes?

A fejemet ráztam. Eszembe jutott, hogy az egyik főiskolás

zenetanár-hallgató hívott az alakuló vonósnégyesükbe,

de nem mentem. Kettesben játszani valakivel otthon,

a szobámban egy dolog; vadidegenekkel már egészen

más. Mindig is úgy hittem, hogy a cselló magányos

hangszer, de most először jutott eszembe, hogy talán

inkább én vagyok magányos alkat.

– Nahát. Akkor meg hogy lettél jó? – kérdezte Peter. –

Nem akarok seggfejnek hangzani, de nem attól fejlődik

az ember, hogy mindenkivel játszik? Pont, mint a tenisz150

ben. Ha pocsék ellenfeled van, rövidesen kihagysz egyegy

labdát, és rémesek lesznek a szerváid, de ha egy

király játékossal állsz ki, akkor állandóan a háló körül

ugrándozol, és csupa jó ütésed van.

– Nem tudhatom – mondtam Peternek, és a világ legunalmasabb,

legegyhangúbb és legzárkózottabb emberének

éreztem magam. – Soha nem teniszeztem még.

A következő napok teljesen összemosódtak a fejemben.

El se tudtam képzelni, minek vesződtek egyáltalán

azzal, hogy kivitték a kajakokat a csónakházból, meg az

összes többi díszlettel. Egyetlen pillanatunk nem volt

játszani, legalábbis a hangszerjátékon kívül. Gyötrelmes

napirendünk volt. Fél hétkor keltűnk, reggeli hétkor,

háromórás egyéni zeneoktatás délelőtt és délután megint,

vacsora előtt-re pedig bezsúfoltak még egy zenekari

próbái.

Soha nem játszottam maroknyinál több emberrel, és

ezzel nem voltam egyedül, így aztán az első néhány nap

kaotikus volt. A táborigazgató, aki egy személyben

karnagy is volt, a lelkét is kitette, hogy rendbe szedjen

bennünket, és belátható időn belül legalább nagyon

egyszerű darabokat elő tudjunk adni. A harmadik napon

aztán vakmerőn előállt egy Brahms-bölcsődallal. Első

alkalommal, amikor megpróbáltuk eljátszani, pontosabb

kifejezés híján fájdalmas volt. A hangszerek nem olvad151

tak szépen egymásba, inkább úgy mondanám, hogy

összeütköztek, mint a fűnyíróban a kavicsok.

– Rettenetes! – kiabált. – Hogy akarhatnak maguk

zenekarban játszani, hogyha még egy egyszerű

bölcsődalnak se tudják tartani a ritmusát? Még egyszer,

elölről!

Egy hét elteltével már kezdtünk olajozottabban

működni, és élelemben először megtapasztaltam, hogy

milyen érzés a gépezet egyetlen fogaskerekének lenni.

Teljesen új módon hallottam a csellómat, ahogy a mély

hangja keveredett a brácsák magasabb hangjaival,

megalapozva a zenekari árok túlsó végén ülő fafuvósokat.

Az ember azt hinne, hogy ha csoportban játszik,

kicsit kiengedhet, nem kell annyira igyekeznie, hiszen az

összes hang között nem tűnik fel a tied, de igazából

ennek pont az ellenkezője igaz.

A próbákon egy tizenhét éves brácsás lány, Elizabeth

mögött ültem. Az egyik legkiválóbb muzsikus volt a

táborban – már felvették a torontói Királyi Zeneakadémiára

és ha ez nem volna elég, gyönyörű szép is volt:

magas, a tartása királynői, a bőre kávébarna, az arcéle

pedig a jeget is elvágta volna. Ha nem hallom nap mint

nap, hogyan játszik, valószínűleg csípőből megutálom.

Ha valaki vigyázatlan, a brácsa rettenetes sikolyokat tud

hallatni) még a nagyon képzett zenészek keze között is.

De Elizabeth kezében tisztán, pontosan és könnyedén

152

szólt a hangszer. Csak hallgattam, hogy játszik, bámultam,

mennyire el tud mélyedni a zenében, és olyan

akartam lenni, mint ő. Vagy ha nem pont olyan, hát még

jobb. Nem arról volt szó, hogy legyőzzem, hanem csak

méltó akartam lenni hozzá, a többiekhez és magamhoz is,

hogy úgy zenéljek, ahogyan kell.

– Ez valami gyönyörűséges – mondta Simon egy este a

tábor vége felé. Haydn D-dúr gordonkaversenyéből gyakoroltam

egy tételt, azt hallgatta. Ugyanez a darab tavasz

elején, amikor először próbálkoztam meg vele, folytonfolyvást

kifogott rajtam. – Ezzel indulsz a versenyen? –

kérdezte.

Bólintottam. Nem bírtam magammal, még el is vigyorodtam.

Vacsora után, takarodó előtt Simon és én minden

este kivittük a hangszereinket a szabadba, és hosszabbrövidebb

koncerteket rögtönöztünk a végtelenre nyúló

alkonyatban. Felváltva hívtuk ki egymást, párbajoztunk a

csellóinkkal, versengtünk, hogy ki tudja túlszárnyalni a

másikat. Állandóan túl akartuk licitálni egymást: hol

jobban, hol gyorsabban, hol pedig emlékezetből próbáltunk

játszani. Nagyon jól szórakoztunk, és gyanítom,

hogy ettől is fejlődtem, és ezért voltak jó érzéseim a

Haydnnel kapcsolatban is.

– Ez igen, valaki irgalmatlanul magabiztos lett. Csak

nem gondolod, hogy jobb vagy nálam? – kérdezte Simon.

153

– Legfeljebb fociban. De abban aztán mindenképp –

vicceltem. Simon gyakran emlegette, hogy a családjukban

őt amolyan fekete báránynak tekintik, és még csak nem is

azért, mert meleg vagy, mert zenél, hanem azért, mert

„pocsékul focizik”.

Simon úgy tett, mintha szíven lőttem volna, de azért

nevetett.

– Csodálatos dolgok történnek, amint nem fedezéknek

használod a hatalmas hangszeredet – mondta. Bólintottam,

Simon rám mosolygott. – De azért ne légy ennyire

önelégült. Hallanod kellene a Mozartomat. Mintha

legalábbis angyalok énekelnének.

Egyikünk sem nyert abban az évben. Elizabeth játszhatott.

a nagyzenekarral. De később, bár négy évbe került,

nekem is sikerült kiérdemelnem a szólót.

154

21 ÓRA 6 PERC

- Egészen pontosan húsz percem van, midőn a menedzserem

kitérne a hitéből. – Brooke Vega reszelős hangját

az egész földszinten hallani, ez volt hát Adam ötlete: idehívni

az indie zene istennőjét, a Bikini együttes frontemberét.

Brooke a hírhedt polgárpukkasztó szerelései

egyiket viseli: arasznyi, buggyos szoknya van rajta, neccharisnya,

magas szárú fekete bőrcsizma és egy művészi

alapossággal megszaggatott, ÜSTÖKÖS feliratú trikó,

mindennek tetejébe pedig bőrstóla és hatalmas, Jackie

Onassist idéző napszemüveg. Semmivel sem feltűnőbb

jelenség a kórház aulájában, mint teszem azt, egy strucc a

csirkeólban. Egész udvartartás nyüzsög körülötte: Liz és

Sarah, Mike és Fitzy, az Üstökös ritmusgitárosa és basszistája,

meg egy kisebb hadseregre való portlandi zenefüggő,

akiket látásból ismerek, már. A Lila hajkoronás

Brooke a Nap, ami körül a többiek, mint bolygók keringenek.

A Hold szerepében Adam a közvetlen közelében

ácsorog, az állát simogatva. Kim láthatóan sokkos

állapotban van: akkor se lenne jobban meglepve, ha

marslakók szálltak volna le a kórházban. Talán azért,

mert teljesen odavan Brooke Vegáén. Egyébként Adam

is. Egyike azon kevés dolognak, amiben egyetértenek.

– Negyedóra múlva kinn leszel – ígéri Adam, és belép

a naprendszerbe.

155

Brooke közel húzza magához.

– Adam, kicsim, hogy bírod? – Szorosan átöleli, mintha

évezredes barátság fűzné össze őket, pedig pontosan

tudom, hogy ma találkoztak először, és tegnap ilyenkor

Adam még borzasztó ideges volt ettől a találkozástól.

Most meg, mintha legjobb pajtások lennének. Gondolom,

azért, mert ugyanazokban a körökben mozognak. Amíg

tart az ölelés, van alkalmam megfigyelni, hogy minden

egyes fiú és lány irigykedve nézi őket; a szíve mélyén

mindegyik arra vágyik, hogy Brooke Vega így ölelje meg.

Nem tudok nem elmélázni, hogy ha a régi, hétköznapi

Mia volnék, nem lennék-e féltékeny. Mindig kicsit nyugtalan

voltam az Adam körül dongó lányoktól. Nem

tartottam attól, hogy megcsalna valamelyikükkel, mert

tudtam, hogy esze ágában sincs, de úgy gondoltam, hogy

akarnia kéne. Persze ha a régi, hétköznapi Mia lehetnék,

aki tegnap voltam, akkor Brooke Vegának nem is lenne

semmi keresnivalója itt, a kórházban, és Adamet sem

kellene bejuttatnia hozzám.

– Oké, gyerekek, induljon a buli! Adam, mi a terv? –

kérdi Brooke.

– Te vagy a terv. Nem dolgoztam ki igazán azon felül,

hogy odamegyünk az intenzívre és csinálunk egy kis

felfordulást.

Brooke végignyalja vastagra pingált ajkait.

156

– Imádok felfordulást csinálni. Hogy kezdjünk hozzá?

Eresszek meg egy állatias üvöltést? Vetkőzzek? Törjek

össze egy gitárt? Várjatok csak} nem hoztam magammal

gitárt, a francba!

– És ha énekelnél? – veti fel valaki.

– Van az a régi The Smiths-szám. A barátnőm kómában

fekszik – ajánlja valaki más.

Adam leforrázva áll ott, ez a megjegyzés azonnal viszszarángatja

a valóság talajára. Brooke neheztelőn vonja

fel a szemöldökét. Mindenki elkomolyodik.

Kim megköszörüli a torkát.

– En azt hiszem, semmire se megyünk azzal, ha

Brooke idelenn tereli el a figyelmet. A legjobb az lenne,

ha felmennénk az emeletre az intenzív osztályhoz, és ott

valaki elkiálthatná magát, hogy itt van Brooke Vega. Ez

már talán elég is, és ha nem, meg mindig lehet énekelni.

Végül is nem akarunk mást, csak hogy néhány nővérke

kicsábuljon a folyosóra, és a morcos vénasszony utánuk.

Ha kijön az osztályról és meglát ott bennünket,

túlságosan el lesz foglalva velünk ahhoz, hogy észrevegye,

mikor Adam beszökik.

Brooke énekeli Kim Ötletét, pedig Kim a gyűrött,

fekete nadrágjában és előnytelen szabású pulcsijában

éppen olyan kevéssé menő, mint én. De Brooke ettől a

legkevésbé sem zavartatja magát: belekarol a legjobb

barátnőmbe.

157

– Úgy veszem észre, hogy van egy tervünk! Indulás,

gyerekek!

Kissé lemaradva követem a hordájukat végig az

előtéren. A puszta jelenlétük fertelmes hangzavarral jár:

nehéz bakancsaik csattogása, a hangerejük, a küldetéstudatuk

végigpattogzik a folyosók csöndjén, és élettel

tölti meg a teret. Emlékszem, a tévében láttam egyszer,

hogy cicákat és kutyákat vittek az idősotthonokba, hogy

felvidítsák az öreg vagy akár haldokló embereket. Ennek

mintájára talán minden kórház alkalmazhatna egy csapat

lázadó punkot, akik kicsit feldobnák a kókadozó

betegeket.

Megállnak a lift előtt, és óráknak tűnő ideig várnak

egy üres felvonóra, ami egyszerre fel tudja vinni Őket.

Az lenne a legjobb, ha saját magam mellett lennék, mire

Adam odaér hozzám. Kíváncsi vagyok, fogom-e érezni,

amikor megérint. Amíg a liftre várnak, felmászom a

lépcsőkön.

Több mint kél órája, hogy otthagytam az intenzív

osztályt, és időközben megváltozóit pár dolog. Az egyik

üres ágyba egy középkorú férfit tettek, a feje szürrealista

festményre emlékeztet. A fél arca teljesen normális, kicsit

meg jóképű is, a másik fele viszont vér, géz és varratok

vöröslő masszája, mintha lerobbantották volna. Talán

meglőtték; elég gyakoriak errefelé a vadászbalesetek. Az

egyik ágyon valaki annyira elveszett a pólyák tengeré158

ben, hogy azt se tudtam megállapítani, férfi-e vagy nő, de

ő már nincs itt. A helyén egy nyakmerevítős nő fekszik.

Engem pedig lekapcsoltak a lélegeztetőgépről. Emlékszem,

a szociális munkás azt monda a nagyszülőimnek és

Dinné nénikémnek, hogy ez mindenképp előrelépés.

Tudni szeretném, hogy jobban érzem-e magam, de hiába

próbálkozom, nem érzek semmit. A testem teljességgel

érzéketlen. Amióta csak kirepültem a kocsiból és

Beethoven A-dúr szonátáját hallgattam az árokparton, ez

az egy nem változott semmit. Most, hogy már tudok

egyedül lélegezni, kevesebbet csipognak a gépek

körülöttem, és kevesebbet nyüzsögnek a nővérek is. A

műkörmös nővérke időről időre vet rám egy pillantást,

de el van foglalva a félarcú emberrel.

– A mindenségit! Kit látnak szemeim? Csak nem Brooke

Vega? – kiabál valaki odakinn, megjátszott lelkesedéssel

a hangjában. Soha az életben nem hallottam ilyen

civilizáltan beszélni Adam barátait. A „mindenségit”

nyilván a kórház közönsége számára sterilizált változata

a „kibaszott kurva élet”-nek.

– Úgy érted, Brooke Vega? A Bikini énekese, Brooke

Vega? Az a Brooke Vega, aki épp a múlt hónapban volt a

Spin magazin címoldalán? Pont itt, ebben a kórházban? –

Hz Kim, megismerem a hangját. Úgy hangzik, mintha

hatévesen egy egészséges táplálkozásról szóló színdarab159

ban szerepelne. Úgy érted, hogy napjában ötször kell gyümölcsöt

és zöldséget enni?

– Bizony ám! – hallom Brooke reszelős hangját. – Azért

jöttem, hogy rock and roll gyorssegélyben részesítsem

Portland valamennyi gyengélkedő lakóját!

Pár fiatalabb nővér, gondolom, azok, akik szoktak

könnyűzenei rádiói hallgatni vagy nézik az MTV-t és

ismerik a Bikinit, felkapják a fejüket, az arcuk csupa izgatott

kérdőjel. Hallom, hogy összesúgnak; szívük szerint

kinéznének a folyosóra, hogy a saját szemükkel lássák,

vagy ha nem, talán már annak is örülnek, hogy kaptak

egy pár pillanatnyi szünetet.

– Úgy gondoltam, éneklek nektek egy dalt. Az egyik

kedvencemet. Az a címe, hogy Eraser – folytatja Brooke

zavartalan magabiztossággal. – Nem akar beszállni

valaki?

– Kéne valami, amivel dobolhatok – kap az alkalmon

Liz. – Nincs egy toll nálatok, vagy valami?

Most már minden nővér és beteghordó ég a kíváncsiságtól,

és az üvegajtók felé tart. Ámulva figyelem, hogy

mi lesz ebből, mintha csak moziban ülnek. Az ágyam

mellett állok, a szemem egy pillanatra se veszem le az

ajtóról, várom, hogy feltáruljon végre. Szinte viszketek a

feszültségtől. Adamre gondolok, hogy mennyire

megnyugtató, amikor megérint, hogy el tudnék olvadni,

160

amikor a nyakszirtemen végigfuttatja az ujjait vagy a

jéghideg kezemet próbálja melegre lehelni.

– Mi történik itt? – csattan fel az idősebb nővér. És

hirtelen az egész emeleten az összes nővér rá figyel már,

nem pedig kifelé, Brooke-ra. Senki sem fogja megpróbálni

megértetni vele, hogy egy híres popsztár van a folyosón,

nem volna értelme. Elmúlt a pillanat. A feszültség

átadja a helyét a csalódottságnak. Az ajtó nem fog már

kinyílni.

Brooke mit sem sejtve belekezd az éneklésbe. Az

Eraser első sorainál tart, és még hangosítás és kíséret

nélkül, a kétszárnyú ajtón keresztül is istenien hangzik.

– Valaki hívja a biztonsági szolgálatot! – mordul fel a

főnővér.

– Adam, azt hiszem, nem lesz ennél jobb pillanat –

kiált fel Liz. – Most vagy soha. Mindent bele!

– Futás! – ordít Kim is, akiből előbújt a rendőrparancsnok.

– Majd fedezünk!

Kinyitják az ajtót, és féltucatnyi punk bucskázik be

rajta. Adam, Liz, Fitzy, még olyanok is, akiket nem

ismerek, és a sereghajtó Kim. Odakinn Brooke zavartalanul

énekel, mintha ez lenne a koncén, amiért Portlandbe

utazott. Ahogy bevergődnek az osztályra, látom Adam és

Kim arcán átsuhanni az eltökéltséget, sőt, még az öröm

árnyékát is. Lenyűgöz a leleményességük és, hogy

képesek voltak valami rejtett erőtartalékukat mozgósítani

161

meg ebben a pillanatban is. Ugrándozva akarok drukkolni

nekik, mint Teddy métameccsein, amikor már megkerülte

a harmadik bázist, és csak vissza kell érnie a

kiindulópontra. Bármilyen hihetetlennek tűnik is, ahogy

Kimet és Adamet nézem, csaknem örülök.

– Hol van már? – kiabál Adam. – Hol van Mia?

– A sarokban, a szekrény mellen! – kiált valaki válaszul.

Egy pillanatba beletelik, mire rájövök, hogy

Ramirez nővér az.

– Kapják már el! Azonnal vezessék ki Őket! – kiabál a

morcos nővér. Persze hogy kiszúrta Adamet a behatolók,

tömegében is, és elvörösödött az indulattól. Két biztonsági

őr és két beteghordó lohol a nyomukban.

–Te, az nem Brooke Vega volt odakinn? – kérdi az

egyik, miközben fülön csípi és kipenderíti Fitzyt.

– De, asszem – mondja a másik, megragadva Sarah

grabancát.

Kim közben végre észrevesz.

– Adam, ott van! – sikítja, aztán, amikor rám néz, a

sikoly bennreked a torkában. – Ott van – mondja újra, de

ezúttal a hangja alig több nyöszörgésnél.

Adam meghallja, kicselezi a nővérekei, és odarohan

hozzám. Már ott áll az ágyam lábánál, nyújtja a kezei,

hogy megérintse az enyémet. A keze már egészen közel

van hozzám, amikor újra eszembe jut az első csókunk a

Yo-Yo Ma koncert után. Egészen addig nem tudtam,

162

mennyire meg akarom csókolni, amíg már csaknem meg

is történt. Fogalmam sem volt róla, mennyire vágyom az

érintését, amíg már majdnem meg is érezhettem volna.

De csak majdnem. Aztán hirtelen távolodni kezd tőlem.

A két biztonsági őr megragadja a vállánál, és elrángatják

mellőlem. Az egyikük kifelé menet elkapja Kim

könyökét, és őt is kivezeti. Kim gyakorlatilag megbénult:

eszébe sem jut ellenállni.

Brooke még mindig énekel a folyosón, és amikor

meglátja Adamet, akkor hagyja csak abba.

– Sajnálom, drágám – mondja. – Muszáj lépnem, mielőtt

lekésem a koncertemet. Vagy letartóztatnak. – És ezzel

már el is indul kifelé, a nyomában néhány autogramot

kérincsélő kórházi alkalmazottal.

– Hívják a rendőrséget! Tartóztassák le azt a kölyköt! –

kiabál még mindig az idősebb nővér.

– Levisszük az irodára. Ez az eljárás rendje – mondja

az egyik őr.

– Nem a mi dolgunk letartóztatni – mondja a másik.

– Csak vigyék el végre innen – zsörtölődik tovább a

vén csoroszlya. Aztán megfordul, új célpontot keresve. –

Ramirez kisasszony, remélem, nem maga vállalt bűnrészességet

ezekkel a huligánokkal!

– Még szép, hogy nem! – mondja a műkörmös nővér. –

Nyakig voltam a szekrényben, le is maradtam az egész

163

fennforgásról. Annyira ügyesen hazudik, hogy az arca

semmit se árul el.

A szipirtyó összeüti a tenyerét.

– Rendben. Vége a műsornak, mindenki munkára!

Futásnak eredek, loholok Adam és Kim után végig a

folyosón, vissza se nézek. Már a liftnél állnak, mire beérem

őket; éppen csak be tudok ugrani melléjük. Kim

teljes kábulatban mered maga elé, mintha benyomták

volna a Reset gombját, de még nem indult volna újra teljesen.

Adam ajkai keskeny vonallá préselődnek, és az

arckifejezése nem sok jót ígér. Nem tudnám eldönteni,

hogy mire készül: vagy rögvest elsírja magát, vagy a

biztonsági őrt fogja képen törölni. Az ő érdekében reméem,

hogy az előbbi, a magaméban, hogy az utóbbi leheőség

áll fenn.

A földszinten kivilágításán irodákkal zsúfolt folyosón

löködik őket az egyetlen ajtó felé, amelyiken még

szűrődik ki fény, amikor valaki Adam nevét kiáltozza.

– Adam! Álljanak meg! Adam, te vagy az?

– Willow – ordít vissza Adam.

– Willow? – motyog Kim, aki kezd magához térni.

– Elnézést, de mégis, hova viszik őket? – kiált Willow

az örökre futás közben.

– Ezek kelten megkíséreltek behatolni az intenzív osztályra

– felel az egyik őr.

164

– Mert maguktól nem voltak hajlandóak beengedni –

teszi hozzá Kim.

Willow végre odaér melléjük. Még mindig a nővéregyenruhájában

van, ami csak azért meglepő, mert többnyire

igyekszik azonnal levetni az „ortopéd eleganciát”.

Hosszú, hullámos, barnásvörös haja zsírosán lelapul,

mintha hetek óta nem mosta volna meg. A rendszerint

egészségesen piros arcszíne eltűnt – most mintha

kimeszelték volna.

– Ne is haragudjanak, de képesített nővér vagyok

odaát, a Cedar Creek Kórházban, és itt szereztem az

oklevelemet… és úgy gondolom, hogy legjobb volna, ha

ezt a problémát Richard Caruthers társaságában próbálnánk

megoldani.

– Az meg ki? – kérdi az egyik őr.

– A humánpolitikai igazgató – feleli a másik. Willow

felé fordul. – Mr. Caruthers házon kívül van. Lejárt a

munkaideje.

– Nos, nekem megvan az otthoni telefonszáma is. –

Willow olyan fenyegetőn hadonászik a mobiljával,

mintha fegyver volna. – Ha azt kellene hallania, hogy a

kórház alkalmazottai így viselkednek valakivel, aki a

kritikus állapotban levő barátnőjét szeretné meglátogatni,

kétlem, hogy odalenne a boldogságtól. Önök is minden

bizonnyal tisztában vannak vele, hogy az igazgató úr az

együttérzést éppolyan nagyra becsüli, mint a szakmai

165

hatékonyságot, és nem helyesli, hogy így bánjanak

bármelyik betegük szeretteivel.

– Csak a munkánkat végezzük, asszonyom. Engedelmeskedünk

az utasításoknak.

– Mit szólnának ahhoz, ha innentől átvenném az irányítást?

A beteg családja már összegyűlt az emeleten, és

csak őket, kettejüket várják. Tessék, itt a névjegyem, ha

probléma merülne fel, Mr. Caruthers bármikor felveheti

velem a kapcsolatot.

A táskájába túr és az egyik őr kezébe nyomja a kis

kártyái. Az a másikra néz, aki egyszerűen vállat von.

– Legfeljebb megússzuk a papírmunkát – mondja.

Elereszti Adam karját, aki ettől összeroskad, mint egy

madárijesztő, ha leszedik a póznáról. – Bocs, kölyök –

mondja, és leporolja Adam vállát.

– Remélem, rendbe jön a barátnőd – motyogja a másik

a bajsza alatt. Minden további nélkül eltűnnek a halványan

fénylő édességautomaták irányában.

Kim, aki életében talán ha kétszer találkozott Willowval,

most a nyakába ugrik, és köszönömöt lehel a fülébe.

Willow viszonozza az ölelést, és meglapogatja a hátát,

mielőtt eleresztené. Megdörzsöli a szemét, és kiprésel

magából egy reszketeg nevetést.

– Mi a fene volt ez? – kérdezi.

– Látni akarom Miát – mondja Adam.

166

Willow egyetlen pillantást vet Adamre, és mintha csak

kiengedtek volna egy rejtett szelepet, minden levegő

távozik belőle. Leereszt. Kinyújtja a kezét, és óvatosan

megsimítja Adam arcát.

– Hát persze hogy látni akarod. – A tenyere élével

megtöri i a szemét.

– Jól érzi magát? – kérdi Kim.

Willow elereszti a füle mellett a kérdést.

– Elintézzük, hogy meglátogathassátok.

– Meg tudná oldani? – Adam egészen felvillanyozódik.

– Nagyon a bögyében vagyok annak az öreglánynak.

– Ha az öreglány az, akinek gondolom, akkor teljesen

mindegy, hogy mit gondol rólad. Nem az ő hatásköre.

Megkeressük Mia nagyszüleit, aztán kiderítem, hogy ki

az illetékes, ha szabályokat kell áthágni, és kerül, amibe

kerül, beviszlek a barátnődhöz. Szüksége van rád, sokkal

inkább, mint eddig bármikor.

Adam szélvészként veti magát Willow-ra, és olyan

hevesen öleli meg, hogy Willow lába elemelkedik a

padlóról.

Willow már csak ilyen: ő a szuperhős, aki amint

megérkezik, mindent rendbe tesz. így volt ez annak

idején Henryvel is. Henry apu legjobb barátja, együtt

játszottak a zenekarban. A tivoli régmúltban javíthatatatlan,

részeges nőcsábász volt. Willow viszont az első

néhány randi után közölte vele, hogy vagy összeszedi

167

magát és kijózanodik, vagy vegyenek inkább búcsúi

egymástól. Apu elmondása szerint számtalan lány

próbált ultimátumot adni Henrynek és kísérelte meg

lekötni maga mellett, és éppen ennyi lány maradt

egyedül zokogva a járdaszegélyen. De amikor Willow

fogta a fogkeféjét, és azt mondta Henrynek, hogy nőjön

fel, akkor Henry volt az, aki zokogott. Aztán hamarosan

felszántotta a könnyeit, kijózanodott, életmódot váltott,

felesküdött a monogámiára, és nyolc évre rá szülők

lettek. Willow félelmetes dolgokra képes. Talán ezért is

lett anyu legjobb barátnője, miután kibékültek Henryvel:

az Ő szavaival élve talált végre „egy másik kőkemény,

finom lelkű, feminista picsát”; egy fából faragták Őket. És

apu is ezért kedvelte annyira, pedig Willow ki nem

állhatja a Ramonest, és a baseballt unalmasnak találja,

apunak pedig a Ramones volt az élete, és a baseballt afféle

vallási intézménynek tekintette.

És most Willow megérkezett. Willow, aki nővérként

dolgozik. Willow, aki nem ismer lehetetlent. Megígérte,

hogy bejuttatja hozzám Adamet. Mindent rendbe fog

hozni. Hurrá! Örömömben kiabálni szeretnék. Willow

végre itt van!

Annyira lefoglal a megkönnyebbülés, hogy kell egy

pár pillanat, mielőtt végig tudom gondolni, miért is

jöhetett ide. Mikor aztán rájövök, villámként csap belem

a felismerés.

168

Willow in van. És ha itt van, ebben a kórházban, ahol

én fekszem, az azt jelenti, hogy már nem volt mién a

saját* kórházában maradnia. Ismerem annyira, hogy

tudjam, soha nem hagyta volna őt magára. Még ha én itt

is vagyok, Ő ottmaradt volna az öcsémmel. Összetörve

vitték be, és Willow dolga lett volna megjavítani. Az ő

betege volt. Az ő elsődleges feladata.

Arra gondolok, hogy nagyiék mindketten itt vannak

velem, Portlandben. A váróban mindenki csak rólam

beszél, és még véletlenül sem ejtenek szót anyuról vagy

apuról, de még Teddytől sem. Willow arcára gondolok,

amiről mintha minden örömöt leradíroztak volna. Arra

gondolok, amit Adamnek mondott, hogy most minden

eddiginél nagyobb szükségem van rá.

Így tudom meg, hogy Teddy is halott.

Teddy három nappal karácsony előtt született. Amikor

megindultak a fájások, anyu győzködött, hogy még

tengernyi időnk van elmenni bevásárolni az ünnepre.

– Nem kéne legalább lefeküdnöd? Vagy elmenni az

otthonba? Vagy bármi mást inkább? – kérdeztem.

Anyu grimaszolt, amíg el nem múlt egy újabb görcs,

csak aztán válaszolt.

169

– Ráérünk. Még egyáltalán nem fáj olyan rémesen, és

egyébként is, még csak húszpercenként jönnek. Mielőtt

megszülettél volna, még pincétől padlásig kitakarítottam

a házat.

– Ha már szenvedni kell, legalább szenvedj nagyon? –

viccelődtem.

– Nagyon kis okostojás leltél, tudsz róla? – kérdezte

anyu. Vett egy pár mély lélegzetet. – Dolgunk van.

Indulás a buszmegállóba! Nem vagyok olyan állapotban,

hogy a volánhoz üljek.

– Nem kéne legalább aput felhívni? – vetettem fel.

Anyu elnevette magát.

– Az kéne még csak! Pont elég baj nekem, hogy meg

kell szülnöm ezt a kisbabát. Eszem ágában sincs még

apádat is babusgatni közben. Majd akkor hívjuk, amikor

már közel a vég. Neked sokkal több hasznodat látom.

Így aztán anyuval sétálgattunk fel-alá a plázában, pár

percenként megálltunk, olykor leült, nagyokat sóhajtott,

és olyan erősen szorongatta a karomat, hogy csupa vörös

csík lett a csuklóm. Ennek ellenére nagyon hatékony

délelőttöt tudhattunk magunk mögött, és bizarr módon

még jól is éreztük magunkat közben. Karácsonyi

ajándékokat vettünk nagyinak és nagypapinak (angyalos

pulóvert és egy Abraham Lincoln életéről szóló könyvet),

néhány játékot a kisbabának, nekem pedig egy pár

gumicsizmát. Általában az ilyesmivel megvártuk a

170

karácsony utáni kiárusításokat, de, mint anyu rámutatott,

az idén nem fogunk ráérni, mert tele lesz a kezünk

használt pelenkával.

– Nem most van itt a spórolás ideje. Ó, basszus! Bocs,

Mia. Na, jó, menjünk, együnk valami sütit.

Marié Callender cukrászdájába ültünk be. Anyu tökösbanános

krémest evett, én áfonyás pitét. Mikor befejeztük,

eltolta maga elől a tányért, és közölte, hogy most

már tényleg indulhatunk a bábához.

Soha nem került szóba, hogy ott legyek-e a szülésnél

vagy sem. Akkoriban mindenhova a szüleimmel mentem,

szóval nem volt értelme túl sok szót vesztegetni a

dologra. A szülőotthonban találkoztunk apuval, aki már

akkor idegroncs volt, pedig az otthon egyáltalán nem

hasonlított kórházra. Egy családi ház alsó szintjén

rendezték be, mindenütt nagy ágyak meg masszázskádak,

és a mindenképp nélkülözhetetlen orvosi

felszereléseket is diszkréten elrejtették. A hippi kinézetű

bába bekísérte anyut a szobába. Apu megkérdezte, be

akarok-e menni. Akkor már hallottam, hogy anyu visítva

káromkodik.

– Telefonálhatunk nagyinak, hogy vigyen haza –

ajánlotta, és óvatosan pillantgatott az anyu környékén

dúló hadiállapotra. – Könnyen lehet, hogy egy darabig itt

leszünk még.

171

Megráztam a fejem. Anyunak szüksége volt rám, ő

maga mondta. Leültem az egyik virágmintás kanapéra,

és felvettem egyet a sok egyforma újság közül. Mindegy

is volt, melyiket; mindegyik címlapján üres tekintetű,

idétlenül vigyorgó, kopasz kisbabák voltak. Apu eltűnt a

belső szobában.

– Zenét! Az istenit neki, zenéi akarok! – ordította anyu.

– Van néhány Enya-lemezünk. Mélységesen megnyugtató

– ajánlgatja a bába.

– Leszarom Enyát – sikított anyu. – Melvynst akarok,

Earth-t, de nyomban!

– Készültem! – tüsténkedett apu, és betette a világ

legelvetemültebb, leghangosabb, legfelkavaróbb, legfékevesztettebb,

gitárnyúzó zenéjét. Ennek fényében az

őrjöngő, pörgő ritmusú punk, amit apu rendszerint

hallgatott, csaknem hárfazenének tűnt. Állatias,

ösztönszerű zene volt ez, és úgy hallottam, hogy anyu

jobban érzi magát tőle. Mély torokhangon nyöszörgőn, és

egyszeregyszer a nevemet kiáltotta. Olyankor elszökdécseltem

az ajtófélfáig, és benéztem hozzá. Felnézett

rám, az arca izzadságban úszott.

– Te csak semmit se félj – zihálta. – A nők bármilyen

fájdalmat képesek elviselni. Egy szép napon majd te is

megtudod. – Aztán újra trágárságokat rikoltozott.

Láttam már szülést korábban is a tévében. Az

asszonyok általában kiabáltak egy darabig; néha még

172

káromkodtak is, de azt mindig kisípolták az adásból.

Bárhogy volt is, nem tarlóit félóránál tovább. Mi viszont

már három órája ott voltunk, és az Earth meg anyu még

mindig versenyt ordítottak egymással. Az egész

szülőotthonban trópusian párás meleg volt már, pedig

odakinn fagypont körül járt a hőmérséklet.

Henry is beugrott, de amikor meghallotta a hangokat,

azonnal kővé dermedt. Pontosan tudtam, hogy ez a gyerekvállalási

ügy kibontotta. Hallottam anyut és aput

beszélgetni róla, hogy Henry egyenesen elutasítja a

felnőtté válás gondolatát is. Már az is letaglózta, amikor

én megszülettem, de minden képzeletét felülmúlta, hogy

ezek után a szüleim akartak egy másodikat is. Mind a

ketten fellélegeztek, amikor Willow visszatért Henry

mellé, és végre volt az életében legalább egy felnőtt.

Henry elsápadt, leverte a víz, döbbenten nézett rám.

– A francba, Mee, biztos, hogy ezt neked hallanod

kell? A fenébe is, az se biztos, hogy ezt nekem hallani

kéne!

Vállat vontam, Henry leült mellém.

– Leterített egy kicsit az influenza vagy valami hasonló,

de a papád felhívott, hogy hozzak kaját. Szóval, nesztek

– lobogtatott felem egy hagymától bűzlő, Taco Bell

feliratú csomagot. Anyu újabb nyögéseket hallatott. –

Legjobb lesz, ha megyek. Nem lenne jó, ha itt hagynám a

bacilusaimat. – Anyu még nagyobbat ordított, mint az

173

előbb, és Henry gyakorlatilag talpra ugrott ijedtében. –

Biztos itt akarsz maradni? Hazajöhetsz velem. Willow

otthon van, ő vigyáz rám. – A neve puszta említésére is

szélesen elvigyorodott. – Biztos tudna rád is vigyázni.

– Nem, köszi. Jól vagyok, és anyunak szüksége van

rám. Apu meg egy kicsit meg van borulva, azt hiszem.

– Rókázott már? – kérdezte Henry, és visszaült a szófára.

Nevettem, de aztán rájöttem, hogy komolyan

mondja. – Amikor te születtél, akkor hányt. Ami azt illeti,

kis híja volt, hogy el nem ájult. Nem is hibáztatom érte. A

dokik azt mondták, tuti nem bírja ki félóránál tovább, és

ki akarták dobni a szülőszobáról. Ettől aztán a mamád

annyira bepöccent, hogy öt percen belül kipréselt téged. –

Henry hátradőlt a kanapén, és mosolygott az emlékeken.

– Legalábbis nekem így mesélték. De azt az egyet

megmondhatom, hogy úgy bömbölt, mint egy kisbaba,

mikor először meglátott.

– Ezt a részét már hallottam.

– Melyik részét? – kérdezte apu levegő után kapkodva.

Elmarta Henry kezéből a zacskót. – Taco Bell, Henry?

Jobbra nem futotta?

– A legjobb, amit az ember vacsorára kaphat – mondta

Henry.

– Megteszi. Amúgy is készültem már éhen halni. Nagy

a hajtás odabenn. Pótolnom kell az elveszett energiát.

174

Henry rám kacsintott. Apu előhúzott egy szendvicset,

és megkínált vele. Elhárítottam. Apu éppen kezdte volna

kicsomagolni a magáét, amikor anyu földöntúli morgást

hallatott, aztán azt ordította a bábának, hogy most már

igazan túl lehetnének rajta.

A bába kidugta a fejét az előszobába.

– A finisben járunk, úgyhogy jobb lenne, ha későbbre

halasztaná a vacsorát – mondta apunak. – Jöjjön vissza!

Henry gyakorlatilag kirobbant az ajtón. Apu sarkában

én is bementem anyuhoz a szobába. Akkor már ült az

ágyon, és úgy lihegett, mint egy beteg kutya.

– Szeretné nézni? – kérdezte a bába apui, aki egy

pillanatra mintha elvesztette volna az egyensúlyát, és

elzöldült az arca.

– Azt hiszem, jobb helyen vagyok idefönn – mondta,

és megszorította anyu kézéi, bár ő azonnal lerázta

magáról.

Tőlem senki se kérdezte, hogy akarom-e nézni. Egyszerűen

csak odaálltam a bába mellé. Igazság szerint elég

undorító volt, már ha mondhatok ilyet: rengeteg vér

mindenütt. Na meg soha nem láttam ennyire direkten

meztelenül anyut. De mégis, különös módon, teljesen

normálisnak találtam, hogy ott vagyok. A bába

folyamatosan utasítgatta anyut, nyomjon, ne nyomjon,

most megint nyomjon, most megint ne.

175

– Gyerünk, baba, hajrá kisbaba, már a célegyenesben

vagy! – drukkolt. Úgy láttam, anyu szíve szerint alaposan

pofán vágná.

Mikor Teddy végre kicsússzam arccal fölfelé, engem

látott meg elsőként. Nem ordítva érkezett, ahogy azt a

tévében láttam eddig. Szép csöndben volt, és engem

nézett. Egy pillanatra se eresztette el a pillantásomat,

amíg a bába megszívta az orrát.

– Kisfiú – kiabált ujjongva.

A bába anyu hasára fektette Teddyt.

– Szeretné elvágni a köldökzsinórt? – kérdezte aput.

Apu csak a kezével intett nemet; akár az érzelmei

ragadták el annyira, akár a hányinger, de nem tudta

kinyitni a száját.

– En szeretném – ajánlkoztam.

A bába megfeszítette a köldökzsinórt, és megmondta,

hol vágjam el. Teddy nyugodtan feküdt, szürke szeme

tágra nyitva, és még mindig engem bámult. Anyu mindig

mondogatta, hogy mivel Teddy engem látott meg

először, és én vágtam el a köldökzsinórját is, a szíve

mélyén azt hitte, hogy én vagyok az anyja.

– Mint Konrad Lorenz kiskacsái – mondta. – Az etológust

követik, és nem a mamájukat, mert őt látták meg

elsőként, mikor kibújtak a tojásból.

Ez persze túlzás volt. Teddy egyáltalán nem hitte,

hogy az anyukája vagyok, de az igaz, hogy bizonyos

176

dolgokat csak én végezhettem körülötte. Amikor

kisbabakorában éjszakánként hisztizett, csak akkor

csöndesedéit el, ha elővettem a csellómat és altatódalokat

játszottam neki. Amikor elkezdődött nála a Harry Potterőrület,

csak nekem volt szabad esténként felolvasni egyegy

újabb fejezetet. Ha felhorzsolta a térdét vagy beütötte

a fejét, és látta, hogy a közelben vagyok, addig nem

hagyta abba a sírást, amíg varázspuszit nem leheltem a

sérülésére. Ettől aztán mindannyiszor azon nyomban

meg is gyógyult.

Tudom, hogy a világ összes puszija sem tudna ma

segíteni rajta. Mégis bármit megtennék, hogy legalább

megpróbálhassam.

177

22 ÓRA 40 PERC

Elszököm onnét.

Faképnél hagyom Adamet, Kimet és Willow-t, hadd

álljanak csak az előtérben, én pedig céltalanul rohanok

végig a kórházon. Egészen addig rá se jövök, hogy a

gyermekosztályt keresem, amíg oda nem erek. Átvágok a

termeken, végigszáguldok a folyosókon, el a belgyógyázat

kórtermei előtt, ahol rémült négyévesek alusszák

nyugtalan álmukat a holnapi mandulaműtétekre várva,

el a koraszülött-intenzív előtt, ahol öklömnyi kisbabák

még több gépre vannak kötve, mint én, el a gyermekonkológia

előtt, ahol kopasz fejű, rákos gyerekek

szundítanak a lufikkal és szivárványokkal ékes, negédes

freskók alatt. Teddyt keresem, hiába tudom, hogy nem

találhatom meg. Akkor is keresnem kell.

Magam előtt látom a szőke fürtös fejét. Imádom a

hajába temetni az arcomat, egészen kisbabakora óta.

Vártam, hogy mikor jön el a nap, amikor majd elhesseget,

és azt mondja, hogy „Mia, ez már egy kicsit túlzás",

ahogy apunak szokta, hogyha túl hangosan drukkol a Tballmérkőzéseken5.

De mind ez idáig sose hajtott még el.

Mind ez idáig bármikor hozzáférhettem a fejéhez. Mind

ez idáig. Most már nincs tovább.

5 Tee Ball vagy T-ball: a gyerekek által űzött , a baseballon alapuló játék.

178

Még egyszer elképzelem, hogy a hajába fúrom az

arcomat, de még képzeletben is zokogok, és a könnyeimtől

azonnal kiegyenesedik a haja göndörsége.

Teddy soha nem léphet tovább a baseballra a métáról.

Soha nem fog bajuszt növeszteni. Soha nem fog összeverekedni

senkivel, nem lő őzet, nem csókol meg egyetlen

lányt sem, nem veszíti el a szüzességét, soha nem lesznek

göndör hajú gyerekei. Csak tíz évvel vagyok idősebb

nála, de mégis olyan, mintha máris annyival többet éltem

volna! Annyira mélységesen igazságtalan ez így. Ha

egyikünknek élnie lehet még, ha legalább egyikünk

kaphatott volna lehetőséget, hogy szerezzen még egy kis

élettapasztalatot, az mindenképp neki járt volna.

Csapdába esett vadként rohangászok fel-alá a kórházban.

Teddy? Kiáltozom. Hova lettél? Gyere vissza hozzám!

Persze nem jön. Tudom, hogy a puszta próbálkozás is

hiábavaló. Idővel fel is adom, és visszavonszolom magam

az intenzívre. Szívem szerint betörném a kétszárnyú

üvegajtót. Fel akarom dúlni a nővérszobát. Azt akarom,

hogy ennek az egésznek vége legyen. Azt akarom, hogy

nekem legyen végem. Nem akarok már itt lenni. Nem

akarok kórházban lenni. Nem akarok tovább lebegni

ebben a se nem élő, se nem holt létben, amely ugyan látni

engedi, hogy mi történik, és még azt is pontosan tudom,

hogy mit kellene éreznem, de nem érzek semmit. Nem

üvölthetek torkom szakadtáig, nem törhetem be ököllel

179

az ablakokat, hogy véresre kaszaboljam a kezemet az

üvegcserepeken, nem léphetem ki csomókban a hajamat,

hogy a fejbőröm fájdalma felülmúlhassa a szívem

fájdalmait.

Az „eleven” másomat bámulom, a kórházi ágyon

fekvő Miát, és elönt a méreg. Ha képes lennék rá, teljes

erőmből megütném.

Ehelyett leülök a székre, lehunyom a szemem, és azt

kívánom, bár elmúlna ez az egész. Csakhogy képtelen

vagyok koncentrálni, mert hirtelen zaj támad. A gépeim

csipognak és sípolnak, és két nővér is rohan felém.

– Vészesen esik a vérnyomása és a véroxigénszintje! –

kiáltja az egyik.

– Nagyon magas a pulzus! – kiáltja a másik is. – Mi

történt?

A hangosbemondó azonnal vészjelzéseket harsog.

Rövidesen csatlakozik a nővérekhez egy ködös tekintetű

orvos is. Erőnek erejével próbálja karikás szeméből

kidörgölni az álmot. Lerángatja rólam a takarót,

felszakítja a köpenyemet. Deréktól lefele meztelen

vagyok, de az ilyesmi errefelé senkinek se tűnik fel.

Megtapintja a hasamat, ami püffedt és kemény. A szeme

először rémülten elkerekedik, aztán összeszűkül.

– Merev a hasfala – mondja mérgesen. – Ultrahangot

kérek, azonnal!

180

Ramirez nővér elsprintel egy hátsó helyiség felé, és

egy laptophoz hasonlatos gépet tol ki zsúrkocsin. Zselét

fröcsköl a hasamra, és az orvos a kábel végén lógó

gépfejet tologatja rajtam.

– Francba! Csordultig tele van folyadékkal! – Már

ordít. – Műtötték ma a beteget?

– Splenectomia volt – mondja Ramirez nővér.

– Talán nyitva maradi valamelyik verőér – mondja az

orvos. – De szivároghat valamelyik perforált bél is. Autóbaleset,

ugye?

– Igen. Ma délelőtt hozta a mentő.

Az orvos a kórlapomat lapozgatja.

– Sorensen doktor műtötte, ő még ügyeletben van.

Csöngessék meg a személyi hívóján, a beteget pedig

vitessék a műtőbe, amilyen gyorsan csak emberileg

lehetséges. Azonnal fel kell nyitnunk a hasát és megtalálni

a szivárgás forrását, mielőtt még rosszabb állapotba

kerül. Jézusom, agyi sérülések, légmell… ez a kölyök egy

kész szerencsétlenség!

Ramirez nővér mérges pillantást lövell rá, mintha

sértegetett volna.

– Ramirez kisasszony – dorgálja a morcos főnővér. –

Ha nem tévedek, megvannak a maga betegei is, akikkel

foglalkoznia kellene. Intubálja a kishölgyet, és vitesse a

műtőbe. Annak sokkal több hasznát fogja látni, mint

ennek az idegenkedésnek!

181

A nővérek szélsebesen munkához látnak: gyakorlott

mozdulatokkal lekapcsolnak a gépekről és a katéterekről,

majd egy újabb csövei nyomnak le a torkomon. Két

műtősfiú érkezik kerekes hordággyal, ráhajítanak. Még

mindig pucér vagyok deréktól lefelé, amikor kifele tartanak

velem, de még mielőtt elérnék a hátsó ajtói, Ramirez

nővér megállítja őket, és finoman összezárja a köpenyt a

lábamon. Háromszor megkoppintja a homlokomat,

mintha titkos, kódolt üzenetet adna át. Aztán már el is

tűnök a folyosók labirintusában, valahol a műtők felé,

egy újabb fordulóra vagdalkozásból, de ezúttal nem

vagyok rá kíváncsi. Sokkal inkább maradok itt, az

intenzíven.

Kezdem ugyanis érteni a dolgot. Nem teljesen, persze.

Nem arról van szó, hogy ráparancsoltam egy artériára,

hogy pattanjon meg és töltse meg vérrel a hasüregemet.

Egyáltalán nem hiányzott egy újabb műtét. De Teddy

halott. Anyu és apu szintúgy. Épp csak ma reggel

indultam el otthonról a családommal. És most itt vagyok,

egyedül, mint az ujjam. Tizenhét éves vagyok. Ennek

nem így kellene lennie. Az életemnek nem így kellett

volna alakulnia.

Az intenzív osztály elcsendesült sarkában, a nap során

először igazán, elmélyedek a gondolataimban. Ezúttal

meg sem próbálom távol tartani magamtól a keserves

kilátásokat. Mi várna rám, ha túlélném? Milyen érzés

182

volna arra ébredni, hogy árva vagyok? Soha többé nem

szagolhatnám apu pipafüstjét. Soha nem állhatnék anyu

mellett a mosogatónál, csöndesen beszélgetve a világ

nagy dolgairól. Soha nem olvashatnék fel újabb fejezetet

Teddynek a Harry Potterből. Hogy is létezhetnék nélkülük?

Nem vagyok benne biztos, hogy akad meg olyasmi a

világon, ami idekötne. Nem tudom, hogy fel akarok-e

ébredni.

Csak egyetlenegyszer voltam temetésen, és akkor sem

ismertem igazán a halottat.

Az akut hasnyálmirigy-gyulladásban elhunyt Glo

nénikém részletekbe menően rendelkezett róla, hogy mi

történjek a földi maradványaival. Szó sem lehetett a

családi parcellába való temetkezésről. Csak semmi

hagyományos szertartás! Azt akarta, hogy hamvasszák

el, és a hamvait egy ősi indián rítus szerint szórják szét a

Sierra Nevada hegyvidéken. Nagyit ez mélységesen

bosszantotta, ahogy Glo nénikém személye is, egyébként.

Azt mondta, Glória egész életében igyekezett azt

bizonygatni, hogy mennyire különleges ember is ő, és

még holtában sem tagadhatta meg magát. Elmehettem

volna éppen a temetésére, de nagyi bojkottéba a

183

búcsúszertartást, és ha ő nem ment, nekünk, többieknek

még kevesebb okunk lett volna rá.

Peter Hellmanről, a konzervatóriumi táboros harsonás

barátomról, ami azt illeti, nem is tudtam, hogy meghalt;

csak akkor derült ki, amikor kél nyárral ezelőtt nem jött

üdülni. Kevesen tudtunk arról is, hogy nyirokmirigyrákkal

küzd. Ugyan senki sem tiltotta, mégis, valamiféle

íratlan szabály alapján, bármilyen közel kerültünk is

egymáshoz a nyáron, az év során akkor sem tartottuk a

kapcsolatot. Nyári barátok voltunk. Mindenesetre

rendeztünk egy koncertet Péter emlékére, de az akkor

sem volt temetés.

Kerry Gifford a városunk egyik rockzenésze volt, anyu

és apu baráti köréből. Csakhogy Kerry, apuval vagy

Henryvel ellentétben, akik idővel megszelídültek, családot

alapítottak, és fokozatosan műkedvelő ínyencekké

avanzsáltak aktív zenész mivoltukból, ő soha nem

kötelezte el magát, és mindvégig hű maradt élete első

szerelméhez, a zenéhez. Három bandában is játszott, és

azzal kereste a kenyerét, hogy az egyik klubban ő volt a

hangmérnök. Hz nagyon jól jött neki, mert hetente

legalább egyszer fellépett egyik-másik együttese, és

olyankor csak fel kellett pattannia a színpadra, és

átengedni valakinek a keverőpultját. Olyan is előfordult a

praxisában, hogy fellépés közben is leugrott a pultja

184

mögé, állítgatni kicsit a hangosításon. Kiskoromból

ismertem Kényt, amikor még a szüleimmel jártunk

koncertekre, és aztán, miután összejöttünk Adammel és

vele kezdtem koncertekre járni, újra megismerkedtem

vele.

Élete utolsó estéjen is a klubban dolgozott, egy

Portland-ből érkezett együttes volt épp a színpadon, úgy

hívták őket, hogy The Clod, és a műsor közepén Kerry

egyszer csak ráborult a keverőpultra. Mire a mentő megérkezett,

már halott volt. Minden előjel nélkül agyvérzés

végzett vele.

Kerry halála nagyon felzaklatta a közösséget. A

városunk régi bútordarabja volt Ő, mindenki ismerte a

szókimondó természetét és a hatalmas rasztafrizuráját.

Ráadásul nagyon fiatal is volt, mindössze harminckét

éves. Akit csak ismertünk, mind el akart menni a

temetésére, pedig tőlünk pár órányi autóútra volt a

szertartás, abban a hegyvidéki kisvárosban, ahol felnőtt.

A szüleim is menni készültek, ahogy Adam is. Úgyhogy

úgy döntöttem, én is velük megyek, bár kicsit betolakodónak

ereztem magam egy csaknem idegen ember

temetésén. Nagyiék vállalták, hogy Teddy velük

maradhat, amíg odavagyunk.

Egész autókonvoj haladt Kerry szülővárosa felé.

Henry és Willow is bepréselődött a kocsinkba, pedig

Willow akkor már annyira előrehaladott terhes volt, hogy

185

be se tudta kapcsolni a biztonsági övét a hasán. Egész

úton odafelé anekdotáztunk. Kerry meggyőződéses

szélsőbalos volt, és úgy fejezte ki tiltakozását az iraki

háború ellen, hogy egy csomó fiút női göncökbe

öltöztetett, és felvonult velük a toborzóirodába. Kerry

emellett megátalkodott ateista is volt, és ki nem állhatta,

hogy mennyire anyagias természetű ünnep lett a karácsony.

Így aztán minden évben megrendezte a Boldog

Szülinapot, Antikrisztus! bulit a klubban, ahol a zenekarok

azon versenghettek, hogy ki tudja jobban torzítani a

dallamot és viccesebben kitekerni a karácsonyi dalok

szövegét. Az ünnep elmúltával pedig mindenki elvihette

a legpocsékabb ajándékait a klubba, ahol nagy kupacba

dobálták valamennyit. A közhiedelemmel ellentétben

Kerry nem égette el máglyán az egészei: apu elárulta,

hogy Páli Szent Vince szeretetleányainak adományozta

őket.

Mindenki Kerryről beszélt, és pezsgett a hangulat a

kocsiban, mintha cirkuszba készülnénk, nem temetésre.

De így is tűnt rendjén valónak: méltó volt Kerryhez,

akiben mindig túltengett az életerő és a kreativitás.

A temetés viszont pont az ellenkezője volt. Borzalmaan

lehangoló, és nemcsak azért, mert olyasvalakit

temettünk, aki tragikusan fiatalon hunyt el, ráadásul

minden értelmes ok híján; egyszerűen csak érrendszeri

balszerencséje volt. Egy nagy templomot választottak a

186

szertartás helyszínéül, ami már kapásból furcsa volt,

tekintve Kerry ateizmusát, de ezen még felül tudtam

emelkedni, mert hol máshol lehetne még temetéseket

tartani? De a szertartás maga nagyon is problémás volt.

Egyértelműen kiderült, hogy a prédikátor soha még csak

nem is találkozott Kerryvel. Általánosságokban beszélt,

elmondta, hogy milyen jó szíve volt, és bár nagyon

szomorú, hogy meghall, most minden bizonnyal

„mennyei jutalomban” részesült életéért.

Ahelyett, hogy a zenésztársai emlékeztek volna rá,

vagy legalább azok, akik ismerték az elmúlt tizenöt

évben, amióta a mi városunkban élt, egy Boise-beli

nagybátyja állt ki elénk, és elmesélte, hogyan tanította

meg a hatéves Kényt biciklizni. Mintha a biciklizni

tanulás legalábbis élete legmeghatározóbb élménye lett

volna! Azzal fejezte be, hogy Kerry most már Jézussal

van. Anyu ekkorra elvörösödött dühében, és kezdtem

aggódni, hogy botrányt csinál. Jártunk néha templomba,

szóval nem arról volt szó, hogy anyunak a vallás ellen

leit volna kifogása. Kerrynek viszont volt, és anyu

körömszakadtáig védelmezte a szeretteii, és a másokat

ért sérelmeket is bármikor magára vette. A baráti

körében sem véletlenül nevezték anyatigrisnek. Mikor a

szertartásnak vége leit – Bette Midler Wind Beneath My

Wings című számának egy fölöttébb lelkesítő változatával

187

fejeződött be –, anyunak gyakorlatilag sípolt a gőz a

fülén.

– Még szerencse, hogy Kerry már meghall, mert ez a

temetés tuti kinyírta volna – mondta Henry. A templom

után okosabbnak láttuk kihagyni a tort, és inkább beülünk

egy étterembe.

– Wind Beneath My Wings? – hitetlenkedett Adam.

Automatikusan a mindig jéghideg kezem után nyúlt, és

lehelgette, hogy felmelegítse az ujjaimat. – Mi a baj az

Amazing Grace-szel? Az is hagyományos.

– És legalább senkinek se kell hánynia tőle – tette hozzá

Henry. – Vagy a Three Little Birds Bob Marleytől. Az

sokkal méltóbb lett volna hozzá. Azzal emlékezhettünk

volna rá, hogy miféle fickó is volt Kerry.

– Ez a temetés meg sem próbálta Kerry életét

ünnepelni – dühöngött anyu a sálját rángatva. – Egyszerűen

elutasították a személyét. Mintha ők is megölték

volna, még egyszer.

Apu anyu összeszorított öklére tette a kezét, próbálta

megnyugtatni.

– Ugyan már. Csak egy számról van szó – mondta.

– Nem, egyáltalán nem a zenéről van szó! – csattant fel

anyu, és elrántotta a kezét. – Hanem arról, amit ki akartak

fejezni vele. Ez az egész előadás az imént. Legalább

neked meg kellene értened.

Apu vállat vont és szomorkásán elmosolyodott.

188

– Talán megérthetném, de nem tudok haragudni a

családjára. Azt hiszem, így próbálták meg visszakapni a

fiukat.

– Ugyan már! – rázta anyu a fejét. – Ha a fiukat akarták,

megismerhették volna azt az életet is, amit ő

választott magának! De azt nem tartották említésre

érdemesnek! Egyszer sem látogatták meg, egyszer sem

hallgatták meg a zenéjét!

– Nem tudhatjuk, mit gondoltak és hogy mi történt

közöttük – válaszolt apu. – Nem szabad ennyire keményen

ítélkezni fölöttük. Nem normális, ha valakinek el

kell temetnie a saját gyerekét.

– Nem tudom elhinni, hogy kifogásokat keresel nekik!

– Anyu most már kiabált.

– Nem keresek kifogásokat. Csak próbálom a helyén

kezelni a zeneválasztás kérdését.

– Szerintem meg összetéveszted az együttérzést a tutyimutyisággal!

Apunak alig láthatóan rándult csak meg az arca, de

elég volt hozzá, hogy Adam figyelmeztetően megszorítsa

a kezemet, és Henry meg Willow is összenéztek. Henry

magára vállalta, hogy közbeavatkozik; azt hiszem, hogy

apu oldalán.

– A te esetedben nyilván más lenne – mondta apunak.

– A te szüleid is régivágásúak, de mindig támogattak,

bármibe fogtál. Te pedig még a legőrültebb időszaka189

idban is jó fiuk voltál és a gyerekeknek jó apja. Mindig

hazamentéi a vasárnapi ebédre.

Anyu felnyerített, mintha csak Henry igazai adott

volna neki. Egy emberként fordultunk felé, és a kollektív

döbbenetünk mintha megakasztotta volna a támadás

lendületét.

– Úgy tűnik, elragadlak az érzelmeim – mondta.

Apu láthatólag pontosan tudta, hogy ennél komolyabb

bocsánatkérésre nem számíthat. Újra anyu keze után

nyúlt, aki ezúttal nem rántotta el. Egy darabig csöndben

voltak, bár apun látszott, hogy szeretne mondani valamit,

és hosszas hezitálás után meg is szólalt.

– Azt hiszem, egy temetés kicsit olyan, mint maga a

halál. Lehetnek kívánságaid, terveid, amit csak akarsz, de

amikor eljön a napja, semmi beleszólásod nincs a

dologba.

– Hatalmas tévedés – tromfolt rá Henry. – Csak a

megfelelő emberekkel kell tudatnod a kívánságaidat. –

Willow-hoz fordult és egyenesen a pocakjához beszélt. –

Ide figyeljetek, ti, család! A temetésemen senki se lehet

feketében. És valami régimódi popzenét akarok, legyen,

mondjuk, Mr. T Experience – mondta Henry. – Megvan? –

kérdezte Willow-tól.

– Mr. T Experience. Gondoskodom róla.

– És te, szívem? – kérdezett vissza Henry.

Willow gondolkodás nélkül tudott felelni.

190

– APS. You Rock My World szóljon. És zöld temetést

akarok, azt a fajtát, amikor egy fa alá temetnek. Az egész

szertartást szabad ég alatt kell tartanod. És nem kérek

virágokat. Ha virágokkal akarsz elhalmozni, ám legyen,

lelked rajta, de addig kérem őket, amíg életben vagyok.

Ha egyszer meghaltam, akkor inkább tegyetek a

nevemben felajánlásokat valami jó kis segélyszervezetnek,

olyanoknak, mint, mondjuk, az Orvosok Határok

Nélkül.

– Ezt aztán alaposan kitaláltad – állapította meg

Adam. – Ez ilyen egészségügyis dolog?

Willow vállal vont.

– Kim szerint ez arról árulkodik, hogy van benned

érzelmi mélység – mondtam. – Szerinte a világ népessége

kétféle emberre osztható: vannak, akik elképzelik a saját

temetésüket, és vannak, akik nem. Az okos és tehetséges

és művészi hajlamú emberek természetüktől fogva az

első csoportba esnek.

– És te melyikbe esel? – kérdezte Adam.

– Mozart Requiemjét kérem – mondtam. Aztán a szüleimre

pillantottam, és sietősen hozzátettem: Nyugi,

nincsenek öngyilkos gondolataim, vagy ilyesmi.

– Ugyan – vigyorgott anyu. A hangulata rohamosan

javult, amióta kávé volt előtte. – A te korodban én részletekbe

menően fantáziáltam a temetésemről. A mihaszna

apám meg az összes barátom, akik valaha is meg191

bántottak, egy emberként zokogtak a koporsóm fölött.

Természetesen vörös koporsói álmodtam, és James

Taylort játszottak.

– Hadd találgassak: Fire and Rain? – kérdezte Willow.

Anyu bólintott, és mindketten elnevették magukat.

Nem kellett sok hozzá, hogy mindannyian csatlakozzunk

hozzájuk, egészen addig, míg a könnyünk is kicsordult.

Attól kezdve aztán sírtunk, még én is, pedig nem is

igazán ismertem Kerryt, aztán sírva nevettünk és nevetve

sírtunk tovább.

– És most? – kérdezte Adam anyutól, amikor kicsit

sikerült lecsillapodnunk. – Még mindig Taylor urat

akarja?

Anyu nagyokat pislogott. Akkor szokott így tenni, ha

erősen gondolkozik valamin. Aztán kinyúlt apu felé és

megsimította az arcát, pedig nem volt jellemző rájuk,

hogy kimutassák a gyöngédségüket.

– Egy tökéletes világban én és ez a tutyimutyi, érző

szívű férjem gyorsan és egyszerre halunk meg, kilencvenkét

éves korunkban. Nem tudom pontosan, hogyan.

Talán egy afrikai szafarira megyünk majd – hiszen a

távoli jövőben gazdagok leszünk, és mivel csak fantáziátok,

miért is ne lehetnénk? –, együtt kapunk el valami

trópusi nyavalyát, este még jól érezzük magunkat, mikor

lefekszünk, és soha többet nem ébredünk fel. És nem kell

192

James Taylor se. Mia játszik a temetésünkön, már ha el

tudjuk szakítani a New York-i Filharmonikusoktól.

Apu tévedett. Az igaz, hogy a temetésedet nem szervezheted

meg magadnak, de néha lehet ráhatásod a

halálodra. És nem tudom kiverni a fejemből, hogy anyu

kívánsága legalább részben teljesült. Együtt mentek el

apuval. De én nem fogok csellózni a temetésükön.

Könnyen lehet, hogy az ő temetésük egyben az enyém is

lesz. Megnyugvást találok a gondolatban: olyan szép,

hogy együtt halunk meg. Senkit sem hagyunk hátra. És

mégis, valami azt súgja nekem, hogy anyu ezt egyáltalán

nem találná megnyugtatónak. Úgy gondolom, a benne

rejlő anyatigris mérhetetlenül dühös volna mindattól,

ahogy a dolgok ma reggel óta alakultak.

193

2 ÓRA 48 PERC

Újra ott vagyok, ahonnan elindultam: az intenzív osztályon.

Úgy értem, a testem jött vissza, én ugyanis egész

végig itt ültem. Túlságosan kimerültem ahhoz, hogy

egyáltalán megmozdítsam a tagjaimat. Bárcsak el tudnék

aludni! Bár volna valamiféle altató a számomra vagy

valami, amitől legalább egy rövidke időre elhallgatna a

világ. Irigylem a testemet; én is csöndes, élettelen bábu

szeretnék lenni valaki bábszínházában. Nincs erőm

meghozni ezt a döntést. Nem is akarom. Ki is mondom

hangosan: Nem akarok itt lenni. Körbenézek az osztályon,

és kissé nevetségesnek találom magam. Kétlem, hogy a

kórteremben lenne bárki is a darabokra hullott emberek

között, aki odalenne a boldogságtól, hogy itt lehet.

Az én testem sem volt túl hosszan távol. Pár órát

töltött a műtőben, aztán, gondolom, egy kis időt a

lábadozóban. Nem tudom pontosan, mi történt velem, és

a nap folyamán először nem is érdekel különösebben.

Nem kellene ilyesmivel törődnöm. Nem kellene ennyire

erőlködnöm. Most először értem meg, hogy meghalni

könnyű. Élni nehéz.

Újfent lélegeztetőgépre kötöttek, és megint le van

ragasztva a szemem. Nem értem igazán, hogy mire föl.

Attól tartanak tán az orvosok, hogy a műtél közepén

felriadok és megrémülök a szikéiktől meg a vértől?

194

Mintha a történtek után az ilyesmi még fel tudna izgatni.

Két ápolónő lép mellém. Az egyikük az, aki papíron

felelős értem, a másik Ramirez nővér. A kijelzőimet

tanulmányozzák, értékeket sorolnak: vérnyomás, véroxigénszint,

légzési gyakoriság. Mostanra mindez éppen

olyan ismerős a fülemnek, mint a tulajdon nevem.

Ramirez nővér még csak nem is hasonlít a tegnap délután

érkezeit önmagára. A sminkje lekopott, a haja lelapult.

Nem lennék meglepve, ha álltában is el tudna aludni. Rövidesen

le kell, hogy járjon a műszakja. Hiányozni fog, de

örülök, hogy elmehet innen; maga mögött hagyhatja ezt a

helyei, velem egyetemben. Én is szívesen elmennék. Azt

hiszem, el is fogok, talán nem is olyan sokára. Csak idő

kérdése, hogy rájöjjek, hogyan kell elengednem magam.

Alig negyedórája fektettek vissza az ágyamba, de

Willow máris feltűnik a színen. Bemasírozik az ajtón és

egyenest a központi monitoroknál ülő nővérhez tart.

Nem értem tisztán a szavait, de a hangszíne így is elér

hozzám: udvarias, tisztelettudó, de nem enged teret

ellentmondásnak. Mikor pár perccel később távozik,

érezhetően megváltozóit a légkör. Mostantól Willow

irányít. A morcos nővér egy rövid ideig még elégedetlenkedik,

mintha azt gondolná: Mégis, mit gondol ez a

nőszemély, kicsoda ő, hogy megmondja nekem, mit csináljak?

De aztán megadja magát: az égnek dobja a kezét, és nem

törődik vele többet Őrült egy éjszaka volt. Hamarosan

195

megérkezik a váltás. Hamarosan mind én, mind pedig a

zajos, rámenős látogatóim is valaki másnak fogunk

gondol okozni.

Öt perc sem telik bele, és Willow visszatér, ezúttal a

nagyszüleimet is hozza magával. Willow tegnap egész

nap szolgálatban volt, aztán az egész éjszakát itt töltötte.

Tudom, hogy egyébként sem alszik túl sokat; hallottam,

amikor anyu ellátta tanácsokkal, hogyan érheti el, hogy a

kisbaba átaludja az éjszakát.

Nem tudom, melyikünk van rosszabb bőrben, én vagy

nagypapi. Az arca sárgás és fakó, a bőre szürkés árnyalatú,

pergamenszerű, a szeme pedig véreres. Nagyin

viszont a megviseltségnek nyoma sem mutatkozik:

éppen úgy fest, mint bármikor máskor. Semmi jelét nem

mutatja a fáradtságnak. Mintha egy olyan egyszerű

dolog, mint a kimerültség, nem merészelne ujjat húzni

vele. Egyenest odasiet az ágyamhoz.

– Nem semmi hullámvasúira ültettél fel ma bennünket

– mondja nagyi könnyedén. – Anyád mindig mondogatta,

hogy hihetetlenül könnyű gyerek voltál mindig is,

és emlékszem, azt válaszoltam neki, hogy csak várja meg,

míg kamaszodni kezdesz. De nem lett igazam. Még

akkor is olyan egyszerű eset voltál. Soha nem volt veled

semmi gond. Soha nem feküdtem ébren fél éjszaka az

idegességtől miattad. De ma, hallod, rendesen bepótoltad

minden elmaradásodat!

196

– Mit nem mondasz! – szól rá nagypapi, és nagyi

vállára teszi a kezét.

– Csak vicceltem. Mia tudná értékelni. Csak azért,

mert olyan komolynak tűnik, igenis van humorérzéke.

Mégpedig elég fekete humora van.

Nagyi széket húz az ágyam mellé, és az ujjával elkezdi

kibontani a hajamat. Valaki kiöblíthette, mert, bár nem

mondhatnám, hogy tiszta, de nincsenek már megkövült

vérrögök beleragadva. Nagyi kibogozza a frufrumat, ami

most éppen az államig ér. Állandóan frufrut vágok magamnak,

aztán meg lenövesztem, nagyjából ez a legtöbb

változatosság a megjelenésemben. Nagyi fokozatosan

halad lefelé: a párna alól is kihúzza a hajamat. Most a

mellemen göndörödik, eltakarva néhány csövet és

vezetékei.

– Így máris sokkal jobb – mondja. – Képzeld, kimentem

sétálni kicsit, és nem fogod elhinni, mit láttam. Egy

keresztcsőrű pintyet. Portlandben, februárban ez azért

elég szokatlan dolog, nem gondolod? Szerintem Glo az.

Mindig is a szíve csücske voltál. Azt mondta, hogy az

apádra emlékezteted. Világéletében odavolt érte is.

Mikor apád először jelent meg előtte azzal az Őrüli punk

tarajával, Glo gyakorlatilag estélyt rendezett a tiszteetére.

Nem győzött betelni vele, micsoda egy lázadó ez a

fiú, mennyire különbözik mindenkitől! Fogalma se volt

szegénynek róla, hogy apád ki nem állhatta. Még csak öt197

vagy hatéves lehetett, mikor a húgom meglátogatott

bennünket egy alkalommal, egy szörnyű, koszion

nercbundában. Ez még azelőtt történt, hogy rákattant

volna az állatvédelemre meg a kristályokra, meg az

ilyesmikre. A bunda rettenetesen büdös volt, naftalinszagú.

Apád felismerte a szagot, mert volt egy láda régi

fehérnemű eltéve a padláson, így aztán elnevezte Ládaszagú

Nagynéninek. Glo soha nem tudta meg, de imádta,

hogy a fiunk lázad ellenünk, ő legalábbis így értelmezte,

és úgy gondolta, hogy te pedig őellene lázadsz a

komolyzenéddel. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy

ennyire azért nem egyszerű, de nem érdekelte. Megvolt a

maga elképzelése a világról, bár azt hiszem, ezzel

mindannyian így vagyunk.

Nagyi még hosszú perceken keresztül mondja a

magáét, hogy naprakész legyek a családi pletykákat

illetően. Heather unokahúgom úgy döntött, hogy könyvtáros

lesz. Matthew unokaöcsém motorbiciklit vett a

spórolt pénzén, és ettől Patrícia nénikém nem valami

boldog. Milliószor hallottam már nagyi végtelenbe nyúló

monológjait bármiről, ami csak eszébe jut. Akkor is

beszél, mikor főz, vagy az orchideáit ülteti át. Ahogy

hallgatom, szinte ott is érzem magam az üvegházában,

ahol még ilyenkor, télen is meleg, párás idő van és porosdohos

szag. A virágföld szaga ez, éppen csak egy

árnyalatnyi trágyával fűszerezve. Nagyi saját kezűleg

198

gyűjti a tehéntrágyát, csak éppen ő udvariasan tehénlepénynek

nevezi, és összekeveri mulccsal meg lőrékkel;

ebből készíti a házi trágyát. Nagypapi szerint szabadalaztatnia

kéne a receptet, mert nagyi orchideái, amelyeket

ezzel táplál, mindig mindenféle díjat megnyernek.

Megpróbálok elmeditálni nagyi hangján, hátha magáal

ragad a csevegése. Néha csaknem elalszom, amikor a

konyhában felkucorodom a bárszékre, és csak hallgatom,

hallgatom, mit beszél. Kíváncsi vagyok, ma is sikerülnee.

Jó volna aludni egy nagyot. Magamra teríthetném a

csöndes feketeséget, és minden eltűnne. Álomtalan áloman

reménykedem. Hallottam már, mikor a halottakra azt

mondják, elaludtak. Valóban ilyen a halál? A legédesebb,

legmelegebb, legmélyebb, soha véget nem érő álom? Ha

ilyen, akkor bizony egyáltalán nem bánnám. Ha a halál

ilyen érzés, egyáltalán nem bánnám.

Felriadok: a pánik összezúzza minden nyugalmamat,

amire nagyi hallgatásától szert tettem. Még mindig nem

egészen tiszták a létezésem feltételei, de abban biztos

vagyok, hogy ha egyszer elkötelezem magam a távozás

mellett, akkor tényleg menni kell. És erre nem állok

készen. Most még nem. Nem tudom, miért nem, de akkor

sem. Kicsit félek, hogy ha véletlenül azt találom

gondolni, hogy „nem bánnám, ha örökkön-örökké

szundikálhatnék”, akkor azon nyomban meg is kapom,

és már nem lesz visszaút. Mint amikor kiskoromban azt

199

mondták, ha sokat vágok csúnya grimaszokat, egyszer

majd úgy fogok maradni.

Kíváncsi vagyok, minden haldokló megkapja-e a

választás lehetőségét. Nem valószínű. Láttam már eleget

ebből a kórházból, hogy tudjam, telis-tele vannak a

kórtermek az életükért küzdő emberekkel. Mérgező

vegyszereket engednek a keringésükbe folyatni,

rettenetes műtéteken esnek át, mindent megtesznek,

hogy életben maradhassanak, és van, aki mindennek

ellenére is meghal.

És anyu meg apu? Nekik volt választásuk? Nem úgy

tűnt, hogy lett volna idejük gondolkodni rajta, és azt se

hiszem, hogy szándékosan hagytak volna magamra. Hát

Teddy? Szívesebben ment anyuhoz és apuhoz? Tudta

vajon, hogy én még itt vagyok? Ha tudta, sem

hibáztatom éne, hogy elment nélkülem. Olyan kicsi volt

még! Biztos nagyon félt. Magam előtt látom őt egyesegyedül

a nagy rettegéssel, és életemben először szívből

remélem, hogy nagyinak igaza van az angyalokat

illetően. Talán mindannyian túlságosan el vannak

foglalva Teddy vigasztalásával ahhoz, hogy velem

törődjenek.

Túl nagy feladat ez a döntés egy magamfajta tizenhét

eves lánynak. Nem jelölhetnék ki valakit gyámomnak,

aki eldöntené ezt helyettem?

200

Nagyi elment. Willow is elment. Az intenzív osztály

csendes és nyugodt. Lehunyom a szemem. Mikor újra

kinyitom, nagypapi van itt. Sír. Nem csap zajt, de a

könnyek vízesésként zúdulnak le az arcán. Soha nem

láttam még senkit így sírni: csöndben, de szakadatlanul,

mintha csak kinyitottak volna egy csapot a szemében. A

könnyei záporoznak a takarómra, a frissen kifésült

hajamra. Csöpp. Csöpp. Csöpp.

Nem törölgeti a szemét, az arcát, nem fújja ki az orrát.

Csak hagyja, hadd hulljanak a könnyei, ahova csak

akarnak. Aztán, mikor egy kis időre kiapad a fájdalom

kútja, mellém lép és megcsókolja a homlokomat. Úgy

fest, mintha távozni készülne, de aztán lehajol az ágyam

mellett, egészen közel a fülemhez.

– Mindent megértek – súgja. – Megértem, ha menni

akarsz. Igaz, mindannyian azt szeretnénk, ha maradnál.

Én is ezt szerelném. Soha az életben nem akartam még

semmit ennyire. – Kényszerű szünetet tart, a hangja elcsuklott

a túláradó érzelmektől. Megköszörüli a torkát,

nagy levegőt vesz, és erőnek erejével folytatja. – De nem

az számít, hogy én mit szeretnék, és megértem, ha te

esetleg mást gondoltál. Szeretném, hogy tudd: ha el kell

menned, azt is el fogom fogadni. Bárhogy dönthetsz.

Minden jogod megvan hozzá, hogy ne akarj már

harcolni.

201

Első alkalommal érzem, mióta tudom, hogy Teddy

meghalt, hogy valami kienged bennem. Mintha újra

lélegeznék. Nem nagypapi lesz a gyámom, akire vártam.

Nem fogja lekapcsolni a lélegeztetőgépemet, nem fogja

túladagolni a morfiumomat, vagy bármi ilyesmit. De ez

az első alkalom reggel óta, hogy valaki egyáltalán

elismerte, hogy mindent elveszítettem. Tudom, hogy a

szociális munkás ráparancsolt a nagyszüleimre, hogy ne

zaklassanak fel, de nagypapi felismerése és a lehetőség,

amit felajánlott, egyáltalán nem zaklat fel. Ajándék.

Nagypapi ezután sem hagy magamra. Visszaroskad a

székre. Csönd van. Olyan nagy a csönd, hogy szinte

hallom, mit álmodnak a többiek körülöttem. Olyan nagy

a csönd, hogy szinte hallom a kimondatlan szavaimat,

amelyekkel megköszönöm nagypapinak.

Amikor Teddy megszületett, apu még mindig játszott

az egyetemi évek alatt összeállt bandában. Megjelent

egypár lemezük, minden nyáron turnézni mentek.

Egyáltalán nem voltak híresek, de stabil rajongótáboruk

volt az észak-nyugati parton, néhány egyetemi városban,

innentől egészen Chicagóig, és, valami érthetetlen oknál

fogva Japánban. Folyton-folyvást kapták a leveleket a

japán kamaszoktól, akik könyörögtek nekik, hogy

202

lépjenek fel náluk is. Néhányan odáig mentek, hogy a

lakásukat is felajánlották szállás gyanánt. Apu azt ígérte,

ha valaha is elmennek, magával visz bennünket is.

Anyuval meg is tanultunk egy pár japán szót a biztonság

kedvéért. Konnicsiva. Arigató. Végül semmi sem lett belőle.

Amikor anyu bejelentette, hogy gyereket vár,

hamarosan elkezdődtek a változások. Az első lépés az

volt, hogy apu eldöntötte, megtanul vezetni. Harminchárom

éves volt akkor. Első körben megengedte

anyunak, hogy tanítsa, de apu borzasztó türelmetlennek

találta. Anyu úgy gondolta, hogy apu túl érzékeny és

képtelen elviselni a kritikát. így aztán nagypapi vitte ki a

furgonján apui a kihalt földutakon gyakorolni, ahogy

valamennyi gyerekével tette – csak éppen Ők tizenhat

evesek voltak, amikor belevágtak.

A következő lépcsőfok volt a ruhatár, de ez

egyikünknek sem tűnt fel azonnal. Nem úgy zajlott, hogy

egyik nap ledobta magáról a feszülős fekete farmerját

meg az együtteses pólóit, és másnap felvette az öltönyét.

Sokkal aprólékosabban állt neki. Először az együttesek

logóival díszített pólók távoztak, átadva a helyet az

Üdvhadsereg boltjaiban szerzett műselyem ingeknek.

Később, amikor már az Üdvhadseregben sem lehetett

megbízni, mert egyre divatosabb holmikat tartottak,

kénytelen volt átnyergelni a flancos régiruha-klón

203

üzletekre. Aztán eltűntek a farmernadrágok, kivéve egy

kifogástalan állapotban lévő sötétkék Levist, amit apu

kivasalt és hétvégenként hordott. Hétközben idővel már

csak az élére vasalt hajtókás vászonnadrágok jöhettek

számításba. Aztán, amikor néhány héttel Teddy születése

után elajándékozta a bőrdzsekijét is – elkoptatott motoroskabát

volt, szőrös, leopárdmintás övvel, és apu imádta

mindannyian kénytelenek voltunk belátni, hogy itt

valami nagyszabású átalakulás zajlik.

– Ugye most viccelsz? – kérdezte Henry, amikor apu a

kezébe nyomta a dzsekit. – Kölyökkorod óta hordod ezt a

vacakot. Még a szaga is a tied.

Apu nemes egyszerűséggel vállat vont, és ezzel

részéről lezártnak tekintette a vitát. Elfordult tőle és

felvette a bölcsőjében visító Teddyt.

Innen már csak hónapok kérdése volt, hogy apu

bejelentse, kilép az együttesből is.

Anyu győzködte, hogy csak az ő kedvéért ne hagyja

ott őket. Azt mondta, felőle aztán játszhat tovább, semmi

kifogása az együttes ellen, amíg nem megy velük több

hónapos turnékra és nem hagyja egyedül a két gyerekkel.

Apu azt mondta, ne aggódjon, nem miatta lép ki.

A többiek az együttesből egyenes derékkal viselték a

csapást, csak Henry borult ki teljesen. Megpróbálta

lebeszélni róla. Megígérte, hogy csak a városban lépnek

204

fel. Soha többet nem mennek turnézni. Minden éjszaka

hazajöhetnek.

– Még azt is megtehetjük, hogy mostantól csak

öltönyben lepünk fel. Mi leszünk az új Rat Pack. Sinatrafeldolgozásokat

játszunk majd. Amit csak akarsz.

De amikor kiderüli, hogy apu hajthatatlan, es nem

gondolja meg magát, borzasztóan összevesztek. Henry

tombolt, amiért apu a véleményük kikérése nélkül

kilépett, pedig még anyu sem bánta volna, ha folytatja.

Apu megmondta, hogy nagyon sajnálja, de a döntése

akkor is végleges. Már beadta a jelentkezési lapját a

főiskolára. Eldöntötte, hogy tanár lesz. Lejárt a naplopás

ideje.

– Egy szép napon majd te is megérted – mondta neki

apu.

– Basszus, én aztán nem! – ordított vissza Henry.

Henry ezek után hónapokig nem szólt apuhoz. Willow

időnként benézett hozzánk, próbálta elsimítani a dolgot.

Elmagyarázta apunak, hogy Henry nehéz korszakot él át,

és helyre kell lennie pár dolgot magában, csak időre van

szüksége. Apu mindannyiszor úgy tett, mintha már

amúgy sem fájna neki a dolog. Aztán Willow és anyu

kávéztak a konyhában, és néha mindent értőn

összemosolyogtak: a férfiak olyan gyerekesek tudnak lenni.

Henry idővel újra megjelent a színen, de nem követte

meg aput – akkor legalábbis még nem. Évek múltán, nem

205

sokkal a kislányuk születése után egy éjszaka könnyek

között hívta fel aput.

– Most már én is értem – mondta neki.

Meglepő módon nagypapi csaknem olyan rosszul

vette apu átalakulását, mint Henry. Az ember azt gondolná,

hogy boldog volt tőle. A felszínen nagyi meg ő

ódivatúnak Tűnnek: mintha a házukban megállt volna az

idő. Nincs számítógépük, nem néznek kábeltévét, soha,

de soha még csak nem is káromkodnak. Olyan kisugárzásuk

van, hogy mindenki udvarias marad körülöttük.

Anyu, aki többnyire börtönőröket megszégyenítően

tudott szitkozódni, nagyiék előtt mindig visszafogta

magár. Mintha senki sem akart volna csalódást okozni

nekik.

Nagyi teljesen odavolt apu új stílusától.

– Ha sejtettem volna, hogy ezek a göncök egyszer újra

divatba jönnek, nem dobtam volna ki az öreged régi öltönyeit

– mondta egyik vasárnap, amikor beugrottunk

hozzájuk ebédelni. Apu éppen csak levetette a

ballonkabátját, és előbukkant alóla a kaftánnadrágja és az

ötvenes évekbeli kardigánja.

– Nem jöttek divatba. Mostanában éppen hogy a punk

lett divatos, szóval inkább azt mondhatnánk, hogy a

fiatok csak újra lázad a közízlés ellen – mondta anyu

kaján vigyorral. – Na, kinek a legnagyobb lázadó a

206

papája? – gügyögött Teddynek. Teddy kacagott a

gyönyörűségtől.

– Nos, szerintem nagyon fess, tipp-topp fiatalember

lett ' belőle – állapította meg nagyi. – Te nem így látod? –

fordult nagypapihoz.

Nagypapi vállat vont.

– Nekem mindig tetszett. Az összes gyerekem és az

összes unokám nagyon kedvemre való – mondta, de

láttam rajta, hogy kínban van.

Ebéd után kimentem nagypapival az udvarra, segítettem

neki tűzifát hozni. Kellett még gyújtós, így aztán

figyeltem, ahogy a fejszéjével apró darabokra hasogat

egy égerfa tönköt.

– Nagypapi, nem tetszenek neked apu új ruhái? –

kérdeztem.

Nagypapi kezében megállt a fejsze. Leengedte, aztán

leült mellém a padra.

– De, nagyon szép ruhái vannak – mondta.

– Szerintem szomorú voltál, mikor nagyi erről beszélt.

Nagypapi a fejét rázta.

– Kicsi Mia, semmi sem kerüli el a figyelmedet, igaz-e?

Okos kis tízéves vagy.

– Nehéz lett volna nem észrevenni. Amikor szomorú

vagy, szomorúnak is látszol.

– Nem vagyok szomorú. Az apukád boldognak tűnik,

és biztos vagyok benne, hogy jó tanár lesz belőle. Néhány

207

szerencsés kölyök vele olvashatja majd A nagy Gatsbyt.

Csak a zene fog hiányozni.

– A zene? De hál soha nem jártál el a koncertjeikre!

– Rossz a fülem. A háború miatt. Fáj a magas hangerő.

– Fülhallgatót kell viselni. Anyu nekem is mindig a

fülemre leszi. Azt mondja, a füldugó semmit sem ér, mert

mindig kicsik.

– Talán kipróbálom egyszer. De tudnod kell, hogy

mindig meghallgattam apukádék zenéjét. Az igaz, hogy

halkan. És megmondom neked őszintén, nem vagyok

valami nagy barátja annak az elektromos gitárnak. Nem

az én világom. De a zenét nagyon is csodáltam. Főleg a

szövegeket. Amikor annyi idős volt, mint te most, a

papád nagyon vicces történeteket talált ki. Leült a kis

íróasztalához, gondosan lejegyezte őket, aztán a nagyi

legépelte neki, és a papád képeket rajzolt hozzá. Vicces

állatmesék voltak, de nagyon kis okosak. Arra a

mesekönyvre emlékeztettek, tudod, amelyikben a malac

van meg a pók; mi is a címe?

– Malac a pácban?

– Az lesz az. Valahogy azt képzeltem, hogy az apukád

író lesz. És valami úton-módon az is lett. A dalszövegei…

színtiszta költészet. Szoktad figyelmesen hallgatni a

szavait, mikor beszél hozzád?

Szégyenkezve ráztam meg a fejem. Soha eszembe sem

jutott, hogy apu szövegeket írna. Nem ő énekelt, és

208

valamiért azt gondoltam, hogy azok írják a dalokat, akik

a mikrofonba éneklik őket. Pedig milliószor láttam aput a

konyhaasztal fölött görnyedni a gitárjával meg a

jegyzetfüzetével. Csak éppen soha nem raktam össze a

kettőt.

Aznap este, amikor hazaértünk, becsempésztem a

szobámba apu összes lemezét meg egy CD-lejátszót.

Kibogarásztam az apró betűs lemezborítókat, hogy lássam,

melyikeket írta apu, aztán gondosan lemásoltam

valamennyi szöveget. És amikor mindegyik ott

sorakozott a természetismeret füzetem végében a macskakaparásommal,

kezdtem érteni, hogy miről beszélt

nagypapi. Apu dalaiban a szövegek nem a rímekről

szóltak. Sokkal több volt annál. Volt egy szám, ami

nagyon tetszett nekem, az volt a címe, hogy Megtorlásra

várva, és azt annyiszor hallgattam meg és olvastam el,

amíg fejből nem tudtam. A második lemezükön volt, és

az egyetlen lassú számuk. Majdhogynem country; talán

Henry rövid, de annál hevesebb hillbilly fellángolása

idejében születhetett. Annyira sokat hallgattam, hogy

észre se vettem már, mikor magamban énekelgettem.

Hát ez meg mi volt, mondd?

Most mondd meg, mi történi!

Ha egyszer vége less, hová vezet majd ez?

209

Eltölt a sötétség,

Nem ragyog már szemed:

Az egész oly rég volt már,

Már múlt éjjel.

Hát ez meg mi volt, mondd?

Most mondd meg, mit hallottam!

Az egész életem szeleit el mellettem.

Ha visszatekintek,

Minden jelentéktelen:

Az egész rég így volt már,

Már tegnap is.

Nemsoká elmegyek,

Egy perc csak, és nem leszek.

Talán azt kérded majd,

mit ronthattunk el.

De én nem dönthettem,

Az erőm végére jár:

Az egész rég eldőlt már,

Már múlt éjjel.

210

– Mit énekelsz, kicsi Mia? – kérdezte apu, amikor a

konyhában tologattam Teddyt a babakocsijában, és

énekelgettem neki, hátha attól majd elalszik.

– A te dalodat – feleltem idétlenül. Kicsit zavarba is

jöttem; nem tudtam, nem sértettem-e meg apu

magánszféráját ezzel. Talán nem is szabad mások dalait

énekelni a beleegyezésük nélkül.

De apu, úgy tűnt, a legkevésbé sem bánja, sót.

– A kislányom a Megtorlásra várvát énekli a kisfiamnak.

Ez igen! – Odahajolt hozzánk, megborzolta a hajamat és

megcsiklandozta Teddy gömbölyded kis állát. – Nos, ne

zavarjon, hogy itt vagyok, folytasd csak nyugodtan. A

ringatást meg átveszem tőled.

De apu előtt már sokkal nehezebb volt énekelni;

zavarba jöttem és csak motyogtam az orrom alatt. Aztán

apu is beszállt, és ketten énekeltük végig a dalt, amíg

Teddy el nem aludt végre. Apu akkor a szájára tette az

ujját, és intett, hogy menjek vele a nappaliba.

– Van kedved sakkozni? – kérdezte. Egy ideje meg

akart már tanítani rá, de én úgy láttam, hogy túl sok

munka volna ahhoz képest, hogy elvileg csak egy játékról

van szó.

– Inkább dámázzunk – mondtam.

– Az is jó.

Szótlanul játszottunk. Amikor apu jött, a szemem

sarkából lopva felé pillantgattam, és próbáltam felidézni

211

a hidrogénszőke, bőrdzsekis fickó gyorsan halványuló

képét.

– Apu?

– Mondd.

– Kérdezhetnék valamit?

– Amit csak akarsz.

– Nem bánod, hogy otthagytad a zenekart?

– Nem – mondta.

– Egy egész picikét se?

A pillantását felemelte a tábláról, és szürke szemét rám

függesztette.

– Hogy jutott ez az egész az eszedbe?

– Nagypapival beszélgettem a minap.

– Már értem – bólintott.

– Komolyan?

Apu bólintott.

– Nagypapi attól tart, hogy valamilyen módon nyomást

gyakorolt rám, és mi3tta változtattam életmódot.

– És így volt?

– Szándékosan biztos nem. Talán tudat alatt, azáltal,

amilyen ember ő maga. Amilyen apám volt.

– De te is nagyon jó apa voltál akkor is, mikor még

zenéltél. A lehető legjobb apa. És egyáltalán nem

szeretném, ha az én kedvemért feladnád – mondtam

összeszorult torokkal. – És szerintem Teddy se szeretné,

ha érte hoznál ilyen áldozatot.

212

Apu a kezemet simogatta és mosolygott.

– Édes kicsi Miám, nem hoztam semmiféle áldozatot.

Ez nem egy fekete-vagy-fehér döntéshelyzet. A tanítás és

a zene vagy a farmer és az öltöny nem zárják ki egymást.

A zene örökre fontos része marad az életemnek.

– De kiszálltál az együttesből! Már nem öltözöl

punknak!

– És még csak nehezemre sem esett – sóhajtott apu. –

Az életemnek ez a szakasza végérvényesen lezárult.

Eljött az idő váltani. Még csak nem is gondolkoztam rajta

túl sokat, bármit gondoljon is a nagyapád vagy Henry.

Néha magad hozod meg a döntéseidet, néha pedig

egyszer csak megtörténnek veled. Van valami értelme

annak, amit mondok?

A csellóra kellett gondolnom. Annyiszor gondolkozam

már rajta, hogy fogalmam sincs, miért is vonzódtam

hozzá az első pillanattól kezdve. Néha már-már az is

eszembe jutott, hogy talán a cselló választott engem.

Elmosolyodtam és bólintottam.

– Te jössz – mondtam, és újra a játékra figyeltünk.

213

4 ÓRA 57 PERC

Képtelen vagyok kiverni a fejemből apu dalát. A Megtorlásra

várva ütemei zakatolnak a fülemben. Évek óta nem

hallgattam meg, sőt, még csak eszembe sem jutott, de

amióta nagypapi itt hagyott, egyfolytában énekelgetem

magamban. Apu ezer meg ezer éve írta, de most úgy

érzem, mintha csak tegnap lett volna. Mintha most

üzenne vele onnan, ahol van, bárhol legyen is az.

Rejtjelezett üzenetet látok benne. Mi mással

magyarázhatnám a szövegét? „De én nem dönthettem, az

erőm végére jár.”

Mit jelent ez a szöveg? Útmutatást kéne találnom benne?

Rejtett utasítás a szüleimtől, hogy ők mit tennének,

ha a helyemben volnának? Meg kell próbálnom az ő

szemszögükből nézni a helyzetemet. Azt pontosan

tudom, leginkább azt szeretnék, ha egyszer újra együtt

lehetnénk mindannyian. De azt nem tudhatom, hogy ez

valósággá válik-e legalább a halál után, és vajon más-e a

helyzet, ha ma reggel megyek el, vagy csak hetven év

múlva. Vajon mit várnak tőlem most? Még föl se tudom

tenni magamnak a kérdést, már látom magam előtt anyu

vérgőzösen dühös arckifejezését. Le is harapná a fejem

már csak azért, hogy megfordult a fejemben bármi más

azon kívül, hogy életben maradjak. Apu viszont

megértette, milyen az, ha fogytán valakinek az ereje.

214

Talán, csakúgy, mint nagypapi, ő is megértené, miért

gondolom, hogy nem akarom folytatni.

Csak éneklek szakadatlan, mintha a tizenöt éves sorok

között rejtjelezett zenei térképet találhatnék, aminek

alapján eljuthatok végre oda, ahova kellene. Annyira

leköt az éneklés és a koncentráció, az éneklés és a

gondolkodás, hogy szinte észre se veszem, amikor

Willow visszajön az osztályra; meg se látom, amikor

odalép a morcos főnővérhez, föl se veszem az acélosan

eltökélt hangnemet, amit használ vele szemben.

Ha csak egy kicsit is odafigyelek, rájöhettem volna,

hogy Willow Adamet próbálja bejuttatni hozzám. Ha

csak egy kicsit odafigyelek, talán valami úton-módon

meglóghattam volna, mielőtt Willow – mint mindig –

sikerrel jár.

Nem akarom látni Adamet. Mármint, persze hogy

akarom. Minden porcikám áhítozik utána. De tudom,

hogy amint megpillantom, elveszítem az utolsó fogódzómat

is: azt a cseppnyi békességet, amit nagypapból

kaptam, amikor azt mondta, ha akarok, elmehetek.

Próbálom összeszedni magam, hogy megtegyem azt a

lépést, amit rövidesen meg kell tennem. És Adam meg

fogja nehezíteni a dolgomat. Megpróbálok odébbállni és

elmenekülni, de valami megváltozott, mióta kihoztak a

műtőből. Már nincs erőm mozdulni. Minden energiámra

szükség van ahhoz is, hogy legalább a székről ne boruljak

215

le. Nincs menekvés; a legtöbb, amit megtehetek, hogy

elbújok. Összekucorodom a széken, felhúzom a térdemet

és becsukom a szemem.

Hallom, ahogy Ramirez nővér felajánlja Willow-nak,

hogy bekíséri a látogatót. És ez egyszer a főnővér sem

förmed rá, hogy foglalkozzon inkább a saját betegeivel.

– Elég ostoba húzás volt az éjszakai manővered –

mondja Adamnek.

– Tudom – hagyja rá Adam. A hangja alig több torokhangú

suttogásnál; olyankor szokott ilyen lenni, amikor

egész este ordított a mikrofonba. – Nagyon kétségbe

voltam esve.

– Ugyan, csak romantikus voltál – mondja a nővér.

– Idióta voltam. Azt mondták, akkor már javulóban

volt. Már lekapcsolták a lélegeztetőgépről. Kezdett megerősödni.

Aztán betörtem ide, és azonnal rosszabbodott.

Azt mondták, műtét közben megállt a szíve… – a maradék

hangja is elhal.

– És újra tudták indítani. Volt egy perforálódott bele,

epe szivárgott a hasüregébe, és ez összezavarta a szerveit

egy kicsit. Mindennap történik ilyesmi, és ennek semmi

köze nincs hozzád. Idejében észrevettük és elhárítottuk a

bajt, csak ez számít.

– De már kezdett jobban lenni – suttogja Adam.

Annyira gyermekien fiatal a hangja, olyan sebezhető,

éppen, mint Teddyé szokott lenni, amikor leterítette egy216

egy makacs gyomorrontás. – Aztán idepofátlankodtam,

és kis híján meghalt. – Adam szavai zokogásba fúlnak.

Erre a hangra felriadok, mintha egy vödör jeget zúdítottak

volna a nyakamba. Adam komolyan azt hiszi,

hogy ő tehet róla? Ezt nem gondolhatja komolyan! Nem is

lenne semmi értelme. Nem is tévedhetne ennél nagyobbat.

– Én meg kis híján Puerto Ricóban maradtam, és feleségül

mentem egy hájas díszfaszfejhez- csattan fel a

nővér. – De nem így alakult. Új életet kezdtem. Hogy mi

történt kis híján, az a legkevésbé sem számít. Azzal kell

foglalkoznod, ami ténylegesen az orrod előtt van. És a

barátnőd itt van. – Szétrántja a függönyöket az ágyam

körül. – Befelé – parancsol Adamre.

Erőnek erejével felemelem a fejem, és Adamre pillantok.

Istenem, még ebben az állapotában is gyönyörű,

pedig a szeme fényéi eltompítja a kimerültség, az állán

pedig már kiserkent a borosta. Ha most csókolóznánk,

valószínűleg felhorzsolná az arcomat. Az a ruha van

rajta, amiben fellépni készült, n testhez tapadó, szegecses

nadrágja és a Converse cipője, nagypapi kockás sáljával

kiegészítve, amit valaki a vállára terített.

Amikor először megpillant, elsápad és visszahőköl

kissé, mintha a fekete lagúna egyik rettenetes mocsárszörnyetege

volnék. Tényleg elég pocsékul festek:

mellettem a zúgó ventilátor, tucatnyi csövei kötöttek rám,

217

és a műtéti sebek . fölött már átvérzett a kötés. De egy

pillanattal később Adam hatalmasai lélegzik, és utána

már éppen olyan, mint bármikor máskor. Körülnéz,

mintha leejtett volna valamit, míg végül megtalálja, amit

kereseti: a kezemet.

– Jesszus, Mia, jéghideg a kezed! – Leguggol az ágyam

mellé, a tenyere közé veszi a kézfejemet, nagyon óvatosan

persze, hogy el ne mozdítsa a drótokat; a szájához

emeli és meleg levegői lehel rá. – Te meg a hülye kezeid.

Adam képtelen megszokni, hogy még a legnagyobb

nyári melegben is, még a legizzasztóbb testiség után is

hideg marad a kezem. Számtalanszor megmondtam neki,

hogy rossz a keringésem, de ezt nem hajlandó elhinni,

mert a lábam viszont meleg. Ragaszkodik az elméletéhez,

miszerint a kezem a biológiai mérnökük csúcsteljesítményű

robotja, azért is csellózom olyan jól.

Bármeddig elnézném, ahogy melengeti a kezemet,

pedig már ezerszer tette teljesen ugyanígy. Az első

alkalomra gondolok, amikor az iskola udvarán ültünk a

gyepen, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lett

volna, elkapta a kezemet. Eszembe jut, amikor először

tette ugyanezt a szüleim előtt. A verandán ültünk

karácsonyeste, almabort kortyolgattunk. Iszonyú hideg

volt. Adam megragadta a kezemet és rálehelt. Teddy

vihogott. A szüleim egy szót sem szóllak, csak egy gyors

218

pillantást váltottak: szótlan, bizalmas üzenetet, aztán

anyu búbánatosan ránk mosolygott.

Vajon, ha nagyon akarnám, érezhetném az érintését?

Ha ráfeküdnék az ágyon nyugvó testemre, újra egy

lennék magammal? Akkor érezhetném? Ha kinyújtanám

felé a szellemkezemet, Adam érezne vajon engem? Meg

tudná melengetni a láthatatlan kezemet is?

Adam elengedi az ujjaimat, és még közelebb lép hozzám.

Olyan közel, hogy szinte érzem a szagát, és ellenállhatatlan

vágy fog el, hogy hozzáérjek. Alapvető, ösztönös

és mindent maga mögé utasító igény ez, ahogy egy

kisbaba sem bírja ki az anyja melle nélkül. Még úgy is,

hogy tudom, ha most összeérnénk, egy újabb, még

kínzóbb huzavonának néznék elébe, mint amilyen az

elmúlt hónapokban csöndesen folytatott hadviselés volt.

Adam maga előtt motyog valamit Mély hangon,

csöndesen, újra meg újra csak azt ismételgeti: kérlek.

Kérlek szépen, kérlek szépen, kérlek szépen, kérlek, kérlek,

kérlek, kérlek, nagyon szépen kérlek! Mikor abbahagyja,

egyenest az arcomba néz.

– Kérlek, Mia – könyörög. – Hadd ne kelljen dalt

írnom rólad.

219

Soha nem hittem volna, hogy ilyen vadul ledönt a

lábamról a szerelem. Nem az a fajta lány voltam, aki

rock-sztárok után áhítozik és Brad Pút menyasszonya

szeretne lenni. Gyanítottam persze, hogy idővel

valószínűleg fogok járni fiúkkal (ha lehet Kim jóslataira

hagyatkozni, akkor valamikor a távoli jövőben, a

főiskolás éveim alatt), sőt, egyszer talán majd férjhez is

megyek. És bár nem voltam teljesen immúnis az

ellenkező nem csábítására, azért nem dédelgettem

fodros, rózsaszín vágyálmokat a szerelemről.

Még akkor sem igazán jöttem rá, hogy mi történik

velem, mikor már nyakig benne voltam: ha akarom, se

tudtam volna letörölni az arcomról azt a bizonyos idétlen

vigyorgást, és teljes erővel letaglózott a szerelem. Az első,

feszélyezett hetek elmúltával, ahányszor csak Adammel

lehettem, annyira túláradóan boldog voltam, hogy

eszembe se jutott gondolkodni rajta, mi történik velem,

mi történik velünk, ahogy azon sincs sok gondolkodnivaló,

amikor beszállsz egy kád forró vízbe. Éppen

ugyanolyan rendjén valónak érzed: normálisnak,

kellemesnek. Ez persze távolról sem jelenti, hogy ne

veszekedtünk volna. Bőven volt min vitatkoznunk:

szerintem nem volt elég kedves Kimhez, szerinte

barátságtalanul viselkedtem a fellépéseken, én úgy

gondoltam, túl gyorsan vezet, ő pedig úgy, hogy

lehúzom róla a takarót. Morgolódtam, mert nem írt

220

rólam egyetlen dalt sem. Azt mondta, nem ért a nyálas,

napsugaras, giccses szerelmes dalokhoz.

– Ha azt akarod, hogy megénekeljelek, meg kell csalnod,

vagy ilyesmi – mondta, és pontosan tudta, hogy

úgysem fogom megtenni.

Múlt ősszel aztán máshogy kezdtünk el veszekedni.

Nem veszekedtünk persze igazán. Egy hangos szó nem

esett. Nem is nagyon vitatkoztunk. Inkább úgy mondanám,

hogy a feszültség egyszer csak beférkőzött

közénk. Az egész mintha a juilliardos próbajátékommal

kezdődött volna.

– Kiütötted őket? – kérdezte Adam, mikor hazajöttem.

– Megvan az ösztöndíj meg a tandíjmentesség, meg minden?

Úgy éreztem, hogy fel fognak venni, már azelőtt is,

hogy titokban megvallottam volna Christie professzornak

a tapsoló vizsgabiztosi, aki megjegyezte, hogy „jó

ideje nem volt már nálunk oregoni kislány”, amitől a

tanárnőm nagyon gyorsan szedte a levegőt, és biztosra

vette, hogy ez egy amolyan hallgatólagos ígéret volt a

felvételemet illetően. Valami különleges történt velem

azon a meghallgatáson; áttörtem a láthatatlan gátjaimat

és végre úgy játszottam a darabjaimat, ahogy a fejemben

hallom őket, és az eredmény átütő volt. A technikai és

érzelmi tudásom végre-valahára összhangba került.

221

Hazafele a kocsiban, amikor Oregon és Kalifornia

határán hajtottunk nagypapival, látomásom támadt: a

hátamon hurcoltam a csellómat New York utcáin.

Biztosan tudtam, hogy így lesz, és a bizonyosság gyökeret

vert a bensőmben, a saját kis bizalmas titkom lett. Nem

vagyok babonás, nem hiszek a megérzésekben, és nem

vagyok hajlamos az elbizakodottságra sem, ezért is

zártam ki, hogy a vízióm a mágikus gondolkodásom

eredménye lett volna.

– Elég jó voltam – mondtam Adamnek, és amint e

három szó elhagyta a számat, rá kellett jönnöm, hogy

életemben először a szemébe hazudtam. Másféle

hazugság volt ez, mint az elhallgató füllentések, amik

időnként előfordultak köztünk.

Kapásból, azt sem árultam el Adamnek, hogy jelentkeztem

a Juilliardra, ami sokkal nehezebbnek bizonyult,

mint amilyennek hangzik. Mielőtt jelentkeztem, minden

szabad percemet Christie professzorral töltöttem: az

utolsó simításokat végeztünk a Sosztakovics-versenydarabon

és a Bach-szviteken. Mikor Adam megkérdezte,

mitől vagyok ennyire elfoglalt, szántszándékkal adtam

homályos választ. Azt mondtam, nagyon nehéz darabot

tanulok, és még a lelki ismeretem sem háborgott olyan

nagyon, hiszen gyakorlatilag igaz is volt. És amikor

Christie professzor vasárnap reggel hétre tudott

időpontot szerezni nekem az egyetem stúdiójában, hogy

222

jó minőségű felvételt küldhessek a Juilliardra, előző este

úgy lenem, mintha nem lennék csúcsformában, és meggyőztem

Adamet, hogy jobb lenne, ha nem maradna

éjszakára. Ezt a füllentést is meg tudtam magyarázni.

Tényleg elég vacakul ereztem magam az idegességtől.

Nem is volt igazi hazugság. No meg, gondoltam, semmi

értelme nem len volna nagy cirkuszt rendezni körülötte.

Kimnek se árultam el, szóval nem Adamnek szólt a

megtévesztés.

De amikor azt mondtam neki, hogy egyszerűen „elég

jól” játszottam, éreztem, hogy bizonytalan, mocsaras

területre tévedtem, és ha még egy lépést teszek, onnan

már nem tudom kimenteni magam, és addig süllyedek,

amíg csak meg nem fulladok. így aztán vettem egy nagy

levegőt, és szilárd talajra rángattam magara.

– Nem mondtam igazat – helyesbítettem. – Nagyon jól

játszottam. Jobban, mint bármikor életemben. Mintha

megszállt volna valami.

– Bárcsak láthattam volna! – mosolygott rám, és a

szeméből sütött a büszkeség. De aztán a tekintete elfelhősödött,

a szemöldökét összeráncolta, az ajkát meg lebigygyesztette.

– Miért próbáltad kisebbíteni? – kérte számon.

– Miért nem hívtál fel rögtön utána dicsekedni?

– Nem tudom – feleltem.

223

– Nos, ez akkor is nagyon jó hír – mondta Adam, igyekezvén

elfedni a sértettségét. – Meg kellene ünnepelnünk.

– Ünnepeljünk – helyeseltem, és vidámságot erőltettem

magamra. – Elmehetnénk a hétvégén Portlandbe. Ott

a japánkert, vagy ehetnénk a Beau Thaiban.

Adamnek eltorzult az arca.

– Nem megy. A hétvégén Olympiában és Seattle-ben

lesz fellépésünk. Emlékszel? Nagyon örülnék, ha eljönnél,

de nem hiszem, hogy így akarnál ünnepelni. De

vasárnap késő délutánra visszaérek. Találkozhatnánk

vasárnap este Portlandben.

– Nem megy. Fellépésünk van a vonósnégyessel valami

idős professzor születésnapján. Jövő hétvége nem jó?

Láttam rajta, hogy kínlódik.

– A stúdióban leszünk az eljövendő hétvégéken, fel

kell venni a lemezt. De a héten elmehetnénk valahova a

közeibe. A mexikói étterembe, mondjuk.

– Persze – mondtam. – Jó lesz a mexikói.

Két perccel korábban még eszemben sem volt ünnepelni,

de mostanra elromlott a kedvem, és mélységesen

sértett is, hogy egy hétköznap esti vacsorára vagyok már

csak jó, egy olyan étteremben, ahova amúgy is állandóan

járunk.

Tavaly tavasszal, amikor Adam befejezte a középiskolát,

elköltözött a szüleitől és átbútorozott a Rock224

tanyára, nem hittem volna, hogy túl sok minden

megváltozik. Még mindig a közelben lakott. Még mindig

naponta találkoztunk. Nem futottunk össze többet a

zenei szárnyban, de valamilyen szinten megkönynyebbülés

volt, hogy kikerültünk az iskola mikroszkópjának

látóteréből.

Mégis egymást érték a változások, miután Adam

beköltözött a Rocktanyára, csak éppen teljesen másképp

történt minden, mint ahogy gondoltam volna. Ősz elején,

amikor Adam még épp csak kezdett volna belelendülni a

főiskolai életstílusba, felpezsdültek a dolgok az Üstökös

körül. Lemezszerződést ajánlott nekik egy közepesen

nagy seattle-i lemezcég, és minden idejüket a stúdióban

töltötték. Egyre többet hívták őket, és hétről hétre több

ember ment el a koncertekre. Amikor aztán igazán besűrűsödtek

az események, Adam leadta az órái felét, csak

félgőzzel végezte az iskolát, és megfordult a fejében,

hogy otthagyja az egészet, ha tovább fokozódna a

helyzet.

– Nincsenek második lehetőségek az elszalasztottak

helyett – mondta.

Őszintén izgatott voltam. Tudtam, hogy az Üstökösben

több rejlik, mint a hétköznapi egyetemi bandákban. Nem

bántam Adam egyre gyakoribb távolléteit sem, mert nem

rejtette véka alá, hogy ő viszont mennyire bánkódik

miattuk. De a Juilliard kilátása megváltoztatta a perspek225

tívámat, aminek pedig nem sok értelme volt: igazából

inkább helyre kellett volna billentenie az egyensúlyt.

Végre nekem is volt miért izgatottnak lennem.

– Néhány hét múlva azért elmehetünk Portlandbe is –

ígérte engesztelőleg Adam. – Megnézzük a karácsonyi

fényeket.

– Jó – hagytam rá mogorván.

Adam keserveset sóhajtott.

– Kezd bonyolódni az élet, nem igaz?

– Na, igen. Túlságosan zsúfolt az időbeosztásunk –

mondtam.

– Nem erre gondoltam – igazított helyre Adam, és

maga felé fordította az arcomat, kényszerítve, hogy a

szemébe nézzek.

– Tudom, hogy nem erre gondoltál – feleltem, és ettől

akkora gombóc nőtt a torkomban, hogy nem tudtam már

megszólalni többet.

Komolyan próbálkoztunk a feszült légkör feloldásával.

Megpróbáltunk beszélni róla, de közben mégsem beszéltünk

semmiről; elvicceltük, és úgy kezeltük, mint az

összes korábbi összezördülésünket. A mosolyszünet lett

a legjobb versenyszámunk.

– Azt olvastam a Newsweekben, hogy a Willamette

Egyetemnek kiváló zenei programja indul – mondta

Adam egy alkalommal. – Salemben van, az mégsem a

226

világ vége, és mostanában kezd nagyon felkapott város

lenni.

– És ezt ki mondja? A kormányzó? – kérdeztem vissza.

– Liz látott arra egy vagány butikot. És te is tudod,

hogy ahol jó ruhákat lehet kapni, ott már nincsenek

messze a zenekarok sem.

– Elfelejtetted volna, hogy nem olyan zenész vagyok?

– emlékeztettem. – De ha már itt tartunk, az Üstökös

simán áttelepülhetne New Yorkba. Az a punkok legfőbb

porondja. Onnan jött a Ramones, de meg Blondie is. – Fecsegős,

kihívó hangot ütöttem meg, Oscar-díjra érdemes

alakítást nyújtottam.

– És mikor is volt ez? Harminc évvel ezelőtt? – kérdezett

vissza Adam. – Amúgy meg, én szívesen New Yorkba

költöznék, de a többiek biztos, hogy nem. – Most már

a cipőjét bámulta boldogtalanul, és rá kellett jönnöm,

hogy a beszélgetés vicces részének vége.

A gyomrom összerándult, pedig ez még csak előétel

volt a teljes adag szívfájdalom elölt, ami belátható időn

belül garantáltan vári rám.

Adam és én nem tartoztunk az olyan párok közé, akik

a jövőről beszélgetnek: olyasmiről, hogy hova tart a

szerelmünk, meg ilyesmikről. De amikor minden ennyire

bizonytalanná vált, idővel már semmiről sem tudtunk

beszélni, ami az elkövetkező néhány hétnél távolabbi

jövőben volt esedékes. Ettől aztán éppen olyan mester227

kélt és nehézkes leit a kapcsolatunk, mint azokban a

réges-régi első hetekben, mielőtt megtaláltuk volna a

közös hangot. Az ősszel egyik délután, amikor a

városban sétáltunk, megláttam egy gyönyörűen felújított,

az 1930-as évekből való estélyit abban a boltban, ahol apu

az öltönyeit szokta venni. Már rá akartam mutatni és

megkérdezni Adamtől, hogy ne vegyem-e meg az

iskolabálra, de hát a bált június végen tartják csak, és ki

tudja, talán akkor éppen turnézni lesznek, vagy engem

köt majd le túlságosan a készülődés a New Yorkba

költözésre, úgyhogy inkább csöndben maradtam. Nem

sokkal később Adam a vacak gitárjára panaszkodott, azt

mondta, hogy egy használt Gibson SG-t szeretne helyette.

De amikor felajánlottam, hogy veszek neki egyet a

születésnapjára, azt mondta, sok ezer dollárba kerül egy

ilyen, és egyébként is, csak szeptemberben lesz a születésnapja.

Úgy hangzott a szájából a szeptember; mintha

egy bíró ítélt volna börtönbüntetésre.

Néhány héttel ezelőtt együtt töltöttük a szilvesztert.

Adam kicsit berúgott, és éjfélkor teljes erőből megcsókolt.

– Ígérd meg! Ígérd meg nekem, hogy jövőre is velem

töltöd majd a szilvesztert! – súgta a fülembe.

Már készültem megmagyarázni neki, hogy ha el is

megyek a Juilliardra, karácsonyra úgyis hazajövök, de

hamar rájöttem, hogy nem ez a lényeg. Úgyhogy meg228

ígértem, mert én is éppen annyira akartam hinni benne,

mint ő. Visszacsókoltam hát; olyanok voltunk, mintha a

szánkon keresztül akartuk volna egyesíteni a testünket.

Újév reggelén, amikor hazaértem, az egész családom a

konyhaasztal körül ült, és ott volt Henry, Willow meg a

kisbaba is. Apu reggelit készített: halpástétomot csinált,

az volt az egyik specialitása. Henry hitetlenkedve rázta a

fejéi, amikor meglátott.

– Csak nézzétek a fiatalságot! Szinte tegnap volt, hogy

reggel nyolckor még korainak találtuk hazabotorkálni.

Most ölni tudnék érte, hogy legalább alhassak nyolcig.

– Nem bírtuk még az éjfélt se megvárni – tette hozzá

Willow, a térdén lovagoltatva a kislányát. – Jól is tettük,

hogy lefeküdtünk, mert a kisasszony úgy döntött, hogy

hajnali fél halkor kezdi az idei évet.

– Én fennmaradhattam éjfélig! – kiabált közbe Teddy.

– Még a gömböt is láttam leesni a tévében tizenkettőkor.

Tudtad, hogy New Yorkban ejtik le? – fordult hozzám.

– Amikor majd New Yorkban laksz, elvihetnél, hogy

lássam igaziban is.

– Hát persze, Teddy – feleltem tettetett lelkesedéssel.

Ahogy napról napra egyre valóságosabbá vált a

lehetőség, hogy New Yorkba költözzem – bár alapvetően

kissé ideges izgalommal töltött el attól a gondolattól,

hogy Teddyvel kettesben töltöm ott a szilveszterestét,

megmagyarázhatatlan magányosságot éreztem.

229

Anyu felvont szemöldökkel méregetett.

– Újév van, úgyhogy nem cseszlek le, amiért csak most

szíveskedtél hazajönni. De ha másnapos vagy, akkor

mostantól szobafogság.

– Nem vagyok másnapos. Csak egy sört ittam. Egyszerűen

elfáradtam.

– Egyszerűen elfáradtál? Biztos ez? – Anyu a

csuklómnál fogva magához rántott. Mikor meglátta a

lesújtott arckifejezésemet, finoman megbiccentette a fejét,

mintha csak azt kérdezne, minden rendben van-e. Megrántottam

a vállam, és az ajkamba kellett harapnom,

hogy el ne veszítsem az önuralmamat. Anyu bólintott

Egy bögre kávét nyomott a kezembe, és leültetett az

asztalhoz. Egy tányér hasét tett elém meg egy vastag

szelet barna kenyeret, és bár néhány perccel azelőtt még

elképzelhetetlennek tartottam, hogy enni tudjak,

farkasétvágy tört rám. Csöndben ettem, és anyu egy

pillanatra sem vette le rólam a szemét. Amikor mind'

annyian befejeztük, átzavarta a többieket a nappaliba,

hogy nézzék a tévében a virágparádé.

– Kifelé, emberek! – parancsolt rájuk. – Mia meg én

elmosogatunk, ahhoz már nem kell a társaság.

Amint mind kint voltak, anyu felém fordult, én pedig

a karjába borultam és sírtam. Megadtam magam az

elmúlt hetekben felhalmozódott feszültségnek és bizonytalanságnak.

Anyu csöndesen állt és hagyta, hogy

230

kibőgjem magam; az sem érdekelte, hogy összemaszatolom

a szvetterét. Mikor aztán befejeztem, a kezembe

nyomta a szivacsot.

– Te mosogatsz, én törülgetek. Beszélgetünk. Hagyjuk,

hogy ellazítson a meleg víz meg a mosogatószer.

Anyu felkapta a konyharuhát, és nekiláttunk. Elmeséltem

neki, mi történik Adammel és velem.

– Mintha csak ez a másfél év adatott volna nekünk.

Annyira tökéletes volt ez az időszak, hogy eszembe se

jutott a jövőre gondolni – mondtam. – Fel sem merült,

hogy az élet más irányba vihet bennünket.

– Én gondoltam rá – mondta anyu szomorú,

mindentudó mosollyal.

Ránéztem. Az ablakon bámult kifelé, én meg követtem

a pillantását: néhány veréb pancsolt odakinn, egy

tócsában.

– Emlékszem, mikor Adam átjött tavaly Szenteste.

Mondtam is apádnak, hogy kicsit túl korán lettél szerelmes.

– Tudom, tudom. Mit tudhat egy buta kölyök a

szerelemről!

Anyu letette a serpenyőt, amit éppen törölgetett.

– Nem így gondoltam, sőt, pont ellenkezőleg. Ti ketten

soha nem tüntetek olyan „gimnazista" szerelemnek –

mondta, az ujjával mutatva az idézőjelet. – Még csak nem

is hasonlított a ti kapcsolatotok arra a borgőzös henter231

gésre egy kölcsönkapott Chevrolet hátsó ülésén, ami az

én középiskolás éveim alatt szerelem néven futott. Te és

Adam mindig úgy tűntetek, sőt, most is úgy tűntök, mint

akik igazán, szívből szeretik egymást. – Nagyot sóhajtott.

– Elég szerencsétlen dolog ez tizenhét évesen.

Ezen muszáj volt elmosolyodnom, és éppen csak egy

csöppet engedett a gyomromban a szorítás.

– Na, ne mondd – replikáztam. – Bár, ha nem zenélnénk

mindketten, nyugodtan mehetnénk ugyanoda

főiskolára, és nem lenne semmi gond.

– Ez csak mellébeszélés, Mia – szólt rám anyu. – Minden

kapcsolat nehéz. Éppen úgy, mint a zenében, két

hang néha harmonikus, néha meg kakofonikus. Van

ilyen, és erre nem nekem kéne tanítanom téged.

– Azt hiszem, igazad van.

– Egyébként meg a zene hozott Össze benneteket.

Apáddal legalábbis mindig így gondoltuk. Mindketten

beleszerettetek a zenébe, utána pedig beleszerettetek

egymásba. Kicsit velünk is így volt, apáddal meg velem,

még ha én nem is játszottam, csak hallgattam.

Szerencsénkre én egy kicsit idősebb voltam, amikor

találkoztunk, mint te most.

Soha nem árultam el anyunak, amit Adam a Yo-Yo Ma

koncert utáni este mondott, amikor megkérdeztem, miért

pont engem választott. Anyu nem tudhatta, hogy meny232

nyire jelentős szerepe volt a zenének a mi történetünkben.

Mégis kitalálta.

– Tudod, úgy érzem, hogy most meg pont a zene fog

elszakítani bennünket.

Anyu hevesen megrázta a fejét.

– Ez marhaság, és te is tudod. A zene nem szakít szét

semmit. Az élet lehet, hogy más útra terel benneteket. És

mind a ketten eldönthetitek, hogy merre tovább. – Hirtelen

felém fordult. – Remélem, Adam nem próbál meg

lebeszélni a Juilliardról.

– Dehogy. Inkább én próbálom rávenni, hogy költözzön

New Yorkba. De persze nevetséges az egész. Lehet,

hogy én se megyek.

– Lehel – bólintott. – De valamerre akkor is tovább

mész. Mindannyian megértettük már, hogy a zenéd

elvisz valahova. Ugyanez persze Adamre is áll.

– De csinálhat karriert úgy is, hogy közben itt lakik.

Anyu vállat vont.

– Talán. Egyelőre.

A kezembe temettem az arcom, úgy ráztam a fejem.

– Fogalmam sincs, mihez kezdjek – siránkoztam. –

Csapdába estem két kötélhúzó csapat között.

Anyu együtt érzőn pislogott rám.

– Nem tudom megmondani neked, hogy mit csinálj.

De azt tudom, hogy ha úgy döntesz, hogy inkább vele

maradsz, meg fogom érteni, és abban is támogatlak.

233

Persze lehel, hogy ezt csak azért mondom, mert nem

hiszem, hogy képes lennél nemet mondani a Juilliardra.

De ha az Adam iránti szerelmedet akarod a zene iránti

szerelmed helyett, azt is választhatod. Akár így, akár

úgy, mindenképp nyersz valamit. És persze, akár így,

akár úgy, de mindenképp vesztesz is valamit. Mit mondhatnék

neked? A szerelem egy büdös kis ribanc.

Adam és én csak egyszer hoztuk szóba ezt a témát

azóta. A Rocktanyán voltunk, a futonja szélén üldögéltünk.

Az akusztikus gitárján pötyögtetett valamit.

– Lehet, hogy fel se vesznek – mondtam neki. – Lehet,

hogy itt kötök ki melletted, az egyetemen. Egy kicsit még

reménykedem is benne, hogy nem jutok be. Akkor nem

kellene döntenem.

– Ha felvesznek, az úgyis mindent eldönt, nem igaz? –

kérdezte Adam.

És persze igaz volt. Elmennék. Szó sincs róla, hogy ne

szeretném többé Adamet vagy szakítani akarnék vele, de

neki volt igaza és anyunak. Nem lennék képes nemet

mondani a Juilliardra.

Adam egy percig csöndben maradt, és annyira

hangosan pengette a gitárját, hogy alig hallottam meg,

amikor megszólalt.

~ Nem akarok az a fajta fiú lenni, aki megakadályoz

abban, hogy elmenj. Fordított esetben te elengednél.

234

– Ha úgy vesszük, már elengedtelek. Valami módon

már te is elmentél a magad Juilliardjára – mondtam.

– Tudom – bólintott Adam. – De én még mindig itt

vagyok. És még mindig őrülten szeretlek.

– En is téged – mondtam.

Egy jó darabig nem szóltunk egymáshoz, és Adam egy

számomra ismeretlen dallamot játszott. Megkérdeztem,

mi az.

– Úgy hívom, hogy A Barátnőm New Yorkba Megy Egyetemre,

És Apró Darabokra Törve Hagyja Itt A Szívem blues –

mondta eltúlzottan éneklő hangon a címet. Aztán

felöltötte azt az idétlen, szégyenlős mosolyát, amiről

mindig úgy éreztem, hogy a lelke legmélyéből fakad. –

Csak vicceltem.

– Örülök – mondtam.

– Félig-meddig vicceltem – igazította ki magát.

235

5 ÓRA 42 PERC

Adam fogta magát és elment. Felpattant, és csak futtában

kiáltott Ramirez nővérnek, hogy elfeledkezett valami

nagyon fontosról, és amint tud, jön vissza. Már az ajtónál

járt, amikor Ramirez nővér utánaszólt, hogy ő rövidesen

végez. Azóta meg is érkezett a váltás, és haza is ment, de

előtte még tájékoztatta a Morcos Öreglányt leváltó új

főnevére, hogy na, répanadrágos, kócos fiatalember”

szabadon jöhet-mehet.

Nem mintha számítana még. Willow átvette az irányítást.

Egyfolytában díszszemlézteti előttem a családomat.

Nagyi, nagypapi és Adam után Patrícia néném volt itt.

Utána Diane néni és Greg bácsi jött. Aztán egymást

váltották az unokatestvéreim. Willow fel-alá rohangál, a

szemében mániákus fény csillog. Szervezkedik, de nem

tudnám megmondani, hogy mire készül. Épp annyira

lehetséges, hogy búcsúzni küld be hozzám mindenkit,

mint hogy azért rángatja elő a szeretteimet, hogy

segítsenek neki lobbizni a földi pályafutásom meghoszszabbításáért.

Most épp Kim következik. Szegény Kim! Úgy fest,

mintha a szemétledobóban aludt volna. Az egykor

szorosra font copfja végképp fellázadt ellene: több haj

szabadult már ki belőle, mint amennyi fegyelmezetten

maradt. Az egyik formátlan, szürkés-zöldes-barnás színű

236

pulóverét viseli; az anyja állandóan ilyeneket vesz neki.

Kim nemes egyszerűséggel „mocsárgőzös pulcsiknak”

nevezi őket. Első pillanatban hunyorog rám, mintha erős

fénybe nézett volna, aztán a szeme lassanként alkalmazkodik,

és úgy találja, ha zombinak is nézek ki, és minden

létező testnyílásomból csövek tekeregnek elő, vörös

foltok éktelenkednek a vékony takarómon ahol átvérzett

a kötés, attól még mindig Mia vagyok, ő pedig még

mindig Kim. És mit szeret Mia és Kim mindennél jobban

csinálni? Beszélgetni, természetesen.

Leroskad a székre az ágyam mellett.

– Hogy bírod? – kérdezi.

Nem tudnám biztosan megmondani. Kimerült vagyok,

de Adam látogatása… nem is tudom. Felcsigázott.

Izgatottá tett. Kicsit talán szorongok is. És mindenképp

felébredtem. Határozottan éber vagyok. Bár nem

érezhettem, amikor megérintett, a puszta jelenléte is

felkavart kissé. Már épp kezdtem volna hálás lenni neki,

amiért itt van, amikor nekiállt szabadkozni, hogy el kell

intéznie valamit, és kérve kért, hogy várjam meg, míg

visszaér. Aztán úgy száguldott el innét, mintha maga az

ördög kergette volna vasvillával. Adam mintegy tíz órát

töltött azzal, hogy bejuthasson hozzám, és mikor végre

sikerrel járt, alig tíz percen belül távozott. Lehet, hogy

megrémítettem. Talán nem akart ezzel az egésszel

foglalkozni. Talán nem én vagyok az egyetlen gyáva nyúl

237

a társaságban. Hiszen egész álló nap arról álmodoztam,

hogy meglátogat, és mikor végre betántorgott az intenzív

osztályra, szívem szerint elmenekültem volna, ha nem

hagy cserben a lábam.

– El se hinnéd, ha tudnád, micsoda őrült éjszakánk

volt – mondja Kim. És aztán szép rendesen el is meséli,

kezdve az anyja hisztériás rohamától, ahogy teljesen

összeomlott a családom előtt, akik abszolút nagylelkűen

viselték a jelenetet. Elmeséli, hogy vesztek össze a

Roseland Klubnál egy rakás punk és neohippi szeme

láttára, és hogy kiabált a zokogó anyjával, hogy „legyen

szíves összeszedni magát és úgy viselkedni végre,

mintha ő lenne a felnőtt kettejük közül”, és hogy hagyta

aztán faképnél és vonult be a klubba, vissza se nézve a

járdaszegélyen álldogáló, döbbent Mrs. Scheinre.

Elmeséli, hogy egy csapat szöges bőrcuccokat viselő,

neonszínekben pompázó hajzatú srác megéljenezte, és

pacsira nyújtották neki a kezüket. Aztán Adamről mesél,

hogy mennyire tántoríthatatlan igyekezettel próbált

bejutni hozzám, és hogy mikor kidobták az osztályról,

akkor sem adta fel, hanem azon nyomban a zenésztársadalom

segítségéért folyamodott. Akár hiszem, akár

nem, ezek a zenészek egyáltalán nem olyan felsőbbrendűségi

komplexusos sznobok, mint hitte volna. És

végül azt is elmondja, hogy egy hús-vér rocksztár is

megjelent a kórházban a kedvemért.

238

Hogy csaknem mindenről tudok, amit Kim elmesél,

persze semmiképp sem lennék képes a tudtára adni.

Amúgy is kellemesnek találom, hogy felidézi az elmúlt

napot. Szeretem, hogy Kim teljesen normálisan beszél

velem, ahogy nagyi is tette, nem is olyan régen. Csak

mondja a magáét, fűzi tovább a történeteket, mintha csak

otthon ülnénk a verandán, kávét szürcsölnénk (vagy csak

én, Kim inkább karamellás tejhabos jegeskávés típus) és

beavatnánk egymást az életünk aktuális történéseibe.

Nem tudom, hogy ha egyszer meghalok, fogok-e

emlékezni bármire is az életemből. Ha logikusan szemlélem

a dolgot, valószínűleg nem. Úgy gondolom, hogy a

halál után lenni olyasmi érzés lehel, mint születés előtt.

Ami, ha úgy vesszük, a nagy-nagy semmi. Csak éppen

számomra a születésemet megelőző évek sem teljesen

üresek. Időről időre anyu vagy apu elmeséltek valamit,

például amikor apu az első pisztrángját fogta

nagypapival, vagy anyu felidézte azt a hihetetlen Dead

Moon-koncertet, ami egyúttal az első randijük volt, és

ilyenkor rám tört a leküzdhetetlen déjá vu. Nemcsak

azért, mert hallottam már a történetet korábban is, hanem

mert úgy éreztem, mintha én is ott lettem volna. Szinte

látom magam a patakparton apuval és a rózsaszínben

játszó szivárványos pisztrángjával, pedig akkor meg apu

is csak tizenkét éves volt. És hallom a Dead Moon

ablakokat megremegtető zenéjét, amikor a D. O. A-t

239

játsszák a Röntgen Klubban, pedig soha nem hallottam a

Dead Moont élőben, és a Röntgen Klub is bezárt, még

mielőtt megszületnem volna. De az emlékek teljesen

igazink: olyan zsigeri és személyes valamennyi, hogy

akár összetéveszthetném őket a tulajdon életem

történéseivel.

Soha, senkinek nem beszéltem ezekről az „emlékeimről”.

Anyu valószínűleg azt mondta volna rá, hogy ott is

voltam – petesejt koromban. Apu elviccelte volna olyasmivel,

hogy meglehet, túl sokszor meséltek már nekem a

fiatalságukról, és óvatlanságból kimosták az agyamat

közben. Nagyi pedig minden bizonnyal azt mondaná,

hogy mindent láthattam, mert angyal voltam, mielőtt

anyu és apu gyereke akartam volna lenni.

De most nagyon kíváncsi vagyok. És egy kicsit

reménykedem is. Mert amikor elmegyek, szeretném

magammal vinni Kimet az emlékeimben. Így szeretnék

emlékezni rá, amilyennek most látom: vicces történeteket

mesél, az őrült anyjával veszekszik, punkok ujjongják

körül, amikor képes felnőni a helyzethez és olyan

erőtartalékokra bukkan magában, amikről sosem sejtette,

hogy megvannak benne.

Adam teljesen más eset. Adamre emlékezni olyan

volna, mintha újra el kellene veszítenem őt, és nem

vagyok benne biztos, hogy azt kibírnám meg mindennek

a tetejében.

240

Kim most már a Nagyszabású Elterelő Hadműveletnél

jár: Brooke Vegáról beszél és arról, hogy válogatott

punkok megszállás alá helyezték a kórházat. Elárulja,

hogy mielőtt bejutottak volna az intenzívre, halálra volt

rémülve attól, hogy esetleg bajba kerülhetnek, de amikor

már idebenn voltak, szinte megkönnyebbült. Amikor

könyökön ragadta a biztonsági őr, még csak meg sem

ijedt.

– Csak az járt a fejemben, hogy mi történhet legroszszabb

esetben. Lecsuknak. Az anyám dührohamot kap.

Egy év szobafogság. – Egy perc szünetet tart. – De azok

után, ami ma történt, mindez meg se kottyanna. Az

elvesztésedhez képest még a börtön is piskóta lenne.

Tudom, hogy Kim azért mondja ezt, hogy életben

tartson. Valószínűleg mit sem sejt róla, hogy valami

kitekert módon a megállapítása éppen annyira felszabadít,

mint nagypapi engedélye tette. Tudom, hogy

borzalmas lesz Kimnek, amikor meghalok, de észben

tartom, amit az előbb mondott, hogy nem fél semmitől,

mert még a börtönbüntetés is piskóta ahhoz képest,

hogyha el kellene veszítenie. Innen tudom, hogy Kim

rendben lesz. Fájni fog neki a hiányom; az a fajta

gyötrelmes fájdalom lesz, ami elsőre még csak nem is

tűnik valóságosnak, és amikor egyszer leülepszik, még

levegői se fog tudni venni tőle. És a tanév hátralevő része

elég pocsék lesz majd; az émelyítő együttérzés.

241

– Ó, te kis szegény, meghalt a legjobb barátod – az

őrületbe fogja kergetni, és persze az is benne van a

pakliban, hogy az iskolában tényleg mi vagyunk egymás

egyetlen barátai. De túl fogja tenni magát rajta. Idővel

mindenképp. Elmegy majd Oregonból. Főiskolára jár, új

barátokat szerez. Még szerelmes is lehet. Fotóművész

lesz, az a fajta, amelyik soha nem ül helikopterre. És

biztosra veszem, hogy erősebb emberré válik mindattól,

amit ma elveszített. Az az érzésem, hogy ha egyszer

átélsz valami ilyesmit, egy kicsit legyőzhetetlenné válsz.

Tudom, hogy ennek fényében meglehetősen

képmutató vagyok. Ha ez mind igaz, nem kellene

harcolnom az életemért? Nem kellene mégis maradnom?

Talán ha kicsit több gyakorlatom volna az ilyesmiben, ha

értek volna már veszteségek, akkor felkészültebben

tudnám folytatni. Nem azt mondom, hogy tökéletes

életem volt. Értek csalódások, voltam már magányos,

tehetetlen és dühös is, éreztem azt a sok vacakságot, amit

mindenki más is átél. De szívfájdalom terén kíméletes

volt velem a sors. Soha nem erősödtem meg lelkiekben

eléggé ahhoz, hogy elviseljem mindazt, ami, ha túlélném,

rám várna.

Kim azt meséli éppen, amikor Willow megmentette

őket a bebörtönzéstől. Részletesen elmondja, hogyan

vette át Willow az irányítást a kórház fölött. Nem tudom

nem kihallani a csodálatot a hangjából. Elképzelem,

242

ahogy Kim és Willow barátok lesznek, dacára a húsz év

korkülönbségnek. Örömmel tölt el, ha arra gondolok,

hogy együtt teáznak, vagy együtt mennek moziba, és

összeköti őket egy család, amely már nincs a világon.

Most meg felsorolja mindazokat, akik itt vannak a

kórházban, kíséretképpen az ujjain is számolja őket,

aztán számba veszi azokat is, akik a nap során benéztek

már. A nagyszülőim, a nénikéim és bácsikáim, az

unokatestvéreim. Adam, Brooke Vega és a számtalan

bajkeverő, aki jött velük. Az Üstökös többi tagja, Mike és

Fitzy, Liz és a barátnője, Sarah, akik azóta is odalenn

ülnek a váróteremben, amióta kihajították őket az

intenzívről. Christie professzor itt töltötte a fél éjszakát,

mielőtt hazament volna, hogy aludjon pár órát, mosakodjon

és még elérje reggel a megbeszélését.

– Henry és a kisbaba éppen idefelé tartanak, mert a

kicsi felébredt hajnali ötkor, és Henry telefonált, hogy

nem bírja tovább vele otthon. És persze én meg az anyám

– fejezi be Kim a felsorolást. – Na, tessék. Elvesztettem a

fonalat, fogalmam sincs, hogy hányán voltunk, de az

biztos, hogy rengetegen. És még többen telefonáltak

megkérdezni, hogy ne jöjjenek-e, de Diane nénikéd azt

mondta, hogy inkább ne, már így is épp eleget

alkalmatlankodunk. És azt hiszem, a többes szám első

személy alatt Adamet és engem ért.

243

Kim szünetet tart, és egy másodperc legapróbb

töredékéig elmosolyodik. Aztán furcsa kis hangot hallat:

valahol félúton van a köhögés és a torokköszörülés

között. Ismerem ezt a hangot; akkor csinál így, amikor

próbálja összeszedni a bátorságát, mielőtt levetné magát

a sziklákról, egyenest a jéghideg folyó sodrásába.

– Nem véletlenül mondtam el ezt mind neked –

folytatja. – Nagyjából húszán vannak odakinn a te

kedvedért. Néhányan a rokonaid, néhányan nem. De

mindannyian a családod vagyunk.

Nem mond többet. Lehajol hozzám, a hajfürtjei

megcsiklandozzák az arcomat. Homlokon csókol.

– Még mindig van családod – súgja.

Szeptember elején, a Munka Ünnepén rögtönzött

házibulit tartottunk. Elég sűrű volt a nyár. Táborozni

voltam, aztán elmentünk nagyiék családi összejövetelére

a massachusettsi nyaralóba. Alig találkoztam Adammel

vagy Kimmel a szünetben. A szüleim arra panaszkodtak,

hogy hónapok óta nem látták Willow-t, Henryt és a

kisbabái.

– Henry azt mondja, hogy már kezd totyogni –

mondta apu aznap reggel.

Kánikula volt, megdőltek az oregoni hőségrekordok.

244

Még csak tíz óra múlt, de a hőmérő már harminckét

fokot mutatott. A nappaliban ültünk a ventilátor előtt, és

igyekeztünk nem elolvadni. Anyu a naptárra pillantott.

– Már tíz hónapos. Hova rohant az idő? – Aztán

Teddyre nézett és róla rám. – Nem is értem, hogy

lehetséges emberileg, hogy a lányom idén végzős

középiskolás lesz. Hogy lehet a pici fiam már másodikos?

– Nem vagyok pici! – tiltakozott az önérzetében mélységesen

sértett Teddy.

– Bocsi, kisöreg, de amíg nem lesz még egy gyerekünk,

mindig te maradsz a pici a családban.

– Még egy gyerek? – kérdezte apu megjátszott riadalommal.

– Csak nyugalom. Vicceltem – mondta anyu. – Azt

hiszem. Majd meglátjuk, hogy érezzük magunkat,

amikor Mia főiskolára megy.

– Decemberben nyolcéves leszek. Az már férfikor, és

attól kezdve Tednek kell hogy hívjatok – közölte Teddy.

– Igazán? – A nevetéstől az orromon is narancslé

spriccelt.

– Casey Carson is megmondta – folytatta Teddy halálos

komolysággal.

A szüleimmel egy emberként nyögtünk fel Casey

Carson Teddy legjobb barátja volt, és mindannyian

meglehetősen kedveltük. A szülei is rendes embereknek

245

tűntek, ezért is nem értettük, hogy adhattak ennyire

nevetséges nevet a gyereküknek.

– Hát, ha Casey Carson is megmondta, akkor így is

van – mondtam, és elvihogtam magam. Anyu és apu is

nevetett.

– Most meg mi olyan vicces? – reklamált Teddy.

– Semmi az égvilágon – mondta apu. – Csak a hőség.

– Bekapcsolhatnánk a locsolót – Javasolta Teddy.

Apu megígérte neki, hogy délután pancsolhat a

kertben, bár a kormányzó nyomatékosan megkért mindenkit

az államban, hogy takarékoskodjon a vízzel. Ez a

kívánsága mélységesen felháborította aput. Úgy gondolta,

hogy ha már Oregonban élünk és kénytelenek vagyunk

nyolchavi szakadatlan esőzést elviselni, akkor

soha az éleiben nem kellene a víztakarékosság miatt

aggódnunk.

– Még szép, hogy bekapcsoljuk – bólogatott apu. –

Eláraszthatod az egész utcát, ha akarod.

Teddy úgy tűnt, hogy kiengesztelődött.

– Ha a kisbaba is tud már járni, Ő is játszhatna a

locsoló alatt. Nem jöhetne ő is pancsolni?

A szüléink összenéztek.

– Ez egyáltalán nem is rossz ötlet – mondta anyu. –

Azt hiszem, Willow is szabadnapos ma.

– Csaphatnánk egy kis grillpartit – tette hozzá apu. –

Ha már a munka ünnepe van… ebben a hőségben

246

grillezni olyan meló, amitől minden szakszervezet a

földhöz csapkodná magát örömében.

– Arról nem is beszélve, hogy tele van a fagyasztó

hátszínnel azóta, hogy apád megvette azt a fél marhát –

mondta anyu. – Miért is ne?

– Áthívhatom Adamet? – kérdeztem.

– Naná – bólintott anyu. – Úgyse láttuk túl sokat

mostanában.

– Tudom – mondtam. – Kezdenek az együttes körül

forogni a dolgai. – Akkor még teljesen és őszintén boldog

voltam a dolgok ilyetén alakulásától. Nagyi még éppen

csak elvetette a fejemben a Juilliard magvait, de még nem

eresztett gyökeret a gondolat. Még nem döntöttem el,

hogy jelentkezem. Még nem zavarodtak össze a dolgok

Adam és köztem.

– Reméljük, hogy a jövő rocksztárja képes elviselni a

szerény pórnép társaságát is – viccelődött apu.

– Ha a magamfajta pórnépet el tudja viselni, akkor

kibírja a magatokfajtát is – csapjam le a labdát. – És ha

már itt tartunk, azt hiszem, meghívom Kimet is.

– Minél többen vagyunk, annál jobb – mondta anyu. –

Hatalmas bulit csapunk, éppen, mint a régi szép időkben.

– Mennyire régiek a szép idők? Voltak még akkor

dinoszauruszok? – kérdezte Teddy.

247

– Az őskorban volt – mondta apu. – Amikor még

dinoszauruszok kószáltak a Földön, és anyátok meg én

fiatalok voltunk.

Nagyjából húsz vendég futott be végül. Henry, Willow

és a kisbaba, Adam, aki elhozta Fitzyt is, Kim, aki elhozta

a nála vendégeskedő unokatestvérét, és a szüleim régi

barátai, akikkel jó ideje nem találkoztak már. Apu

előcibálta a pincéből az ősrégi grillsütőt, és egész délután

azt pucolta. Steaket sütöttünk meg tofuvirslit és

szójaburgert is, végtére Oregonban élünk. Egy hatalmas

görögdinnyét hűtöttünk be egy vödör jég között, és

saláta is volt, amit anyu és apu barátai hoztak, akik

nemrégiben fogtak ökogazdálkodásba. Anyuval három

tepsi pitét sütöttünk abból a vadszederből, amit Teddy és

én szedtünk valamikor a napokban. Csatos üvegből ittuk

a Pepsit; apu bukkant rájuk egy múlt századból maradt

szatócsboltban, valahol a környéken. Komolyan

mondom, sokkal finomabb volt, mintha rendes üvegből

ittuk volna. Olyan buli volt és olyan finom ennivaló,

amiről már menet közben is tudni lehet, hogy örökre

emlékezetes marad, még akkor is, ha csak a meleg miatt

gondoltam így, vagy azért, mert minden sokkal finomabb,

ha a szabadban sült meg, vagy mert annyira

hirtelen jött az egész ötlet.

248

Amikor aztán apu bekapcsolta a kerti locsolót Teddynek

és a kisbabának, mindannyian átszaladtunk alatta.

Annyira sokáig ment, hogy a kiégett, barna fű lassanként

hatalmas, csúszós sárpocsolyává alakult, és azon se

lettem volna meglepve, ha a kormányzó személyesen jön

oda a kerítéshez, hogy lekapjon bennünket a tíz körmünkről.

Adam letepert, visongva nevettünk a sárban

dagonyázva. Olyan hőség volt, hogy eszembe se jutott

átöltözni, inkább csak újra meg újra lelocsoltam magam,

valahányszor izzadni kezdtem. A ruhám a nap végére

már a saját lábán is megállt volna. Teddy ledobta a

trikóját, és tetőtől talpig bekente magát sárral. Apu azt

mondta, egy az egyben olyan, mintha most lépett volna

ki A Legyek urából.

Sötétedéskor aztán kezdtek elszállingózni az emberek;

volt, aki a tűzijátékot akarta megnézni az egyetemi

negyedben, mások az Oswald Five-0 koncertjére mentek.

Csak egy maroknyi vendég maradt, köztük Adam, Kim,

Willow és Henry. Amint kicsit lehűlt az idő, apu

tábortüzet rakott a füvön, és mályvacukrot pirítottunk.

Lassacskán előkerültek a hangszerek is, apu kis dobja a

házból, Henry gitárja az autójukból, Adam régi gitárja az

én szobámból. Együtt játszottak} énekelgettünk, apu

dalait, Adam dalait, régi Clash- és Wipers-számokat.

Teddy táncikált, szőke haján visszaverődött a lángok

fénye. Emlékszem, hogy hátradőltem, néztem őket, és

249

átadtam magam annak a csiklandós érzésnek, hogy most

már tudom, milyen boldognak lenni.

Egyszer aztán apu és Adam letelték a hangszereket és

összesúgtak. Aztán bementek a házba, mondván, hoznak

még ki egy kis sört. De mikor visszajöttek, a csellómat

cipelték.

– Na, nem! Nem adok koncertet – tiltakoztam azonnal.

– Nem is kértünk rá – mondta apu. – Azt szeretnénk,

ha te is velünk zenélnél.

– Ki van zárva – mondtam. Adam időnként megpróbált

rávenni, hogy „dzsemmeljek” vele, de mindannyiszor

elutasítottam. Aztán elkezdett arról viccelődni, hogy

ha nem, hűl majd légcselló és léggitár duettet fogunk

játszani, és nagyjából eddig lettem volna hajlandó

elmenni.

– Miért is? – kérdezte Kim. – Komolyzenei sznob

lettél?

– Nem erről van szó – szabadkoztam, és megcsapott a

pánik előszele. – Csak nem fér össze a két műfaj.

– Ezt meg ki mondta? – emelte fel anyu a szemöldökét.

– Nem is tudtam, hogy a zenében is van szegregáció –

cukkolt Henry.

Willow a szemét forgatta a férjére.

– Kérlek szépen – fordult felém, az ölében ringatva a

kislányát. – Olyan régen nem hallottalak már csellózni.

250

– Gyerünk, Mee – mondta Henry is. – A családban

marad.

– Magunk közt vagyunk – tette hozzá Kim.

Adam a kezemet fogta; a csuklóm belső oldalát

simogatta az ujjaival.

– A kedvemért – kérte. – Úgy szeretnék legalább

egyszer veled zenélni.

A sarkamra akartam állni, leszögezni, hogy a csellónak

nincs helye a tábortűz körül a gitárok között, és nincs

semmi keresnivalója a punk-rock világában sem. De

aztán anyura tévedt a pillantásom: úgy vigyorgott,

mintha kihívást intézett volna hozzám, apu közönyt

színlelve kocogtatta a pipáját, mutatva, hogy nem akar

befolyásolni, Teddy pedig fel-alá szökdécselt a kertben,

bár ez utóbbit inkább a túl sok mályvacukor okozhatta,

nem pedig az, hogy annyira szerette volna, ha játszom.

Kim, Willow és Henry mind úgy néztek rám, mintha

borzasztó fontos lenne nekik, és Adam felöltötte azt a

lenyűgözött arckifejezését, amit mindig, ahányszor csak

hallgatta a játékomat. Féltem, hogy pofára fogok esni,

nem találom el a hangvételt és nem fogok tudni velük

játszani. De annyira sütött mindenkiről, hogy szeretné,

ha beszállnék, hogy rá kellett jöjjek, vannak rosszabb

dolgok is a világon annál, mint ha pocsék zenét játszunk.

Úgyhogy beadtam a derekamat. És bár soha nem

gondoltam volna, egyáltalán nem hangzott rosszul a

251

csellóm a gitárok között. Ami azt illeti, fantasztikusan jól

szólt.

252

7 ÓRA 16 PERC

Reggel van. A kórházban máshogy köszönt be a reggel,

mint a világ más helyein, ahol csak takarók suhognak,

szemekből törlik ki az álmot. A maga módján a kórház

egy percig sem aludt. A villany felkapcsolva maradt, a

nővérek is fenn voltak, de hiába van még sötét odakinn,

bárki meg tudja állapítani, hogy a dolgok ébredezni

kezdtek. Megérkeznek az orvosok, újra rángatják a

szemhéjamat, villogtatják a lámpáikat, és elégedetlen

arckifejezéssel jegyzetelnek a kórlapomra, mintha csak

cserbenhagytam volna őket.

Nem zavar már különösebben. Belefáradtam ebbe a

cirkuszba, és hamarosan vége is lesz. A szociális munkásnak

is elkezdődött a műszakja. Szegény úgy fest, mintha

az éjszakai alvás semmit sem segített volna rajta. A

szeme még mindig táskás, a haja bongyor szénakazal a

feje tetején. Elolvassa a kórlapomat, meghallgatja a

nővérektől, hogy milyen viharos éjszakám volt, és ettől

még kimerültebbnek tűnik. A kékesfekete bőrű nővér is

megérkezett. Azzal köszönt, mennyire örül, hogy láthat

ma reggel, és mennyit gondolt rám az éjszaka, és

reménykedett benne, hogy találkozunk. Aztán észreveszi

a vérfoltot a takarómon, és helytelenítő ciccegéssel elsiet

tiszta ágyneműi keríteni nekem. Mióta Kim elment, nem

volt több látogatóm. Azt hiszem, Willow nem tudott már

253

senki újat felhajtani, akivel még lobbizhatna nálam.

Kíváncsi vagyok, minden nővér tud-e erről a döntésdologról.

Ramirez nővér biztosan tudja. És azt hiszem, ez

a nővér is, aki kis drágámnak szólít, abból ítélve, hogy

milyen elismerően viselkedik, amiért túléltem az

éjszakát. És úgy látom, Willow is tudja, azért küldött be

hozzám mindenkit. Nagyon megszerettem ezeket a

nővérkéket. Remélem, egyikük se veszi a szívére, hogy

így döntöttem.

Annyira elfáradtam már, hogy pislogni is alig tudok.

Csak idő kérdése, és a lényem egy része azt kezdi majd

kérdezgetni, minek halogatom még az elkerülhetetlent.

De még tudom az okát. Adamre várok. Úgy tűnik,

mintha egy örökkévalóság telt volna el, mióta elment, de

valójában nem lehet sokkal több egy óránál. És azt kérte,

várjam meg. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte.

Csukva van a szemem, ezért hamarabb hallom meg a

hangját, mint hogy meglátnám. A rekedt, ziháló légzését

ismerem fel először. Úgy liheg, mintha maratoni távot

futott volna. Érzem az izzadsága szagát, a tiszta pézsmaillatot,

amit, ha lehetne, palackoznék és parfümnek

használnék. Kinyitom a szemem. Adam lehunyta a

magúét. A szemhéja meg van dagadva és rózsaszínben

pompázik, úgyhogy tudom, nem futni volt. Ezért ment

volna el? Hogy kisírhassa magát úgy, hogy ne lássam?

254

Nem is leül a székre, inkább lezuhan, mint a levetett

ruhák a padlóra egy bosszú nap után. A tenyerébe temeti

az arcát) mely levegőket vesz, próbálja összeszedni

magát Egy perc telik el, míg az ölébe ejti a kezét.

– Figyelj rám – mondja, és a hangja repeszként csattan.

Kinyitom a szemem. Amennyire csak tudok, felülök és

figyelek.

– Maradj. – Egyetlen szó elég hozzá, és a hangja máris

elcsuklik, de lenyeli az érzelmeit, és nem adja fel. – Kimondhatatlan,

ami veled történt. Nincsen jó oldala. De

akkor is van miért élned. És nem magamra gondolok.

Csak azt… nem tudom. Talán csupa marhaságot hordok

össze. Sokkos állapotban vagyok, még fel se tudtam

fogni, ami a szüléiddel történt, és hogy Teddy is… –

mikor kimondja Teddy nevét, a hangja végképp elhal, és

elerednek a könnyei. Arra kell gondolnom, hogy menynyire

szeretem.

Hallom, hogy levegő után kapkod, és újra összeszedi

magát. És hamarosan mondja tovább is.

– Csak arra tudok gondolni, hogy milyen elcseszett

dolog lenne, ha itt és most érne véget az életed. Persze,

tudom, hogy a hátralevő életed így is elég elcseszett lesz.

És nem vagyok olyan hülye, hogy azt higgyem, visszacsinálhatom…

senki sem tudja helyrehozni. De képtelen

vagyok elképzelni, hogy ne öregedj meg, hogy ne

legyenek gyerekeid, ne menj a Juilliardra, ne csellózhass

255

hatalmas közönségek előtt, hogy senki ne tapasztalhassa

meg, micsoda élmény, amikor mosolyogva felemeled a

vonódat Ha maradsz, bármit megteszek érted, amit csak

akarsz. Otthagyom az együttest, New Yorkba költözöm

veled. De ha azt akarod, hogy hagyjalak békén, azt is

megteszem. Beszéltem Lizzel, és szerinte túlságosan

fájdalmas volna a régi életedet élni tovább, és könnyebb

lenne neked, ha mindörökre kitörölnél bennünket az

életedből. Ez ugyan nagyon szar lenne, de a kedvedért

ezt is vállalom. Hajlandó vagyok hosszú távon lemondani

rólad, ha ma még nem veszítelek el. El foglak

engedni, ha maradsz.

Adam elhagyja magát. A zokogása jobban fáj, mintha

ököllel püfölné a testemet.

Lehunyom a szemem. Befogom a fülem. Nem bírom

nézni, nem bírom hallani.

És egyszer csak nem hallom már Adamet. Ez egy

egészen más hang: mély nyöszörgés, ami egy pillanat

alatt szárnyra kap és megédesedik. Cselló. Adam

fülhallgatót dugott az élettelen fülembe, és az iPodját a

mellemre teszi. Szabadkozik, mondván, tudja, hogy nem

ez a kedvencem, de hajnali ötkor ez volt a legjobb, amit

szerezni tudott. Aztán feltekeri a hangerőt, és a zene

kitölti a kora reggeli levegőt. Adam megfogja a kezemet.

Yo-Yo Ma játszik, Gershwin Három Prelűdjéből a

második az, Andante Con Moto e Poco rubato. A zongora

256

mély hangfekvésben játszik, mintha csak figyelmeztetni

akarna valamire. Aztán bekapcsolódik a cselló is, egy

vérző szív. És mintha valami felrobbanna bennem.

A konyhaasztalnál ülök a családommal épp csak

tegnap reggel, forró kávét iszom, Teddy csokibajuszán

nevetek. Odakinn havazik.

Adam mellett fekszem a folyó homokos partján, a

fejemet a vállán nyugtatom.

Hallom, hogy összesúgnak az emberek, azt mondják,

árva, és rájövök, hogy rólam beszélnek.

New York utcáin sétálok Kimmel, a felhőkarcolók

árnyékot vetnek az arcunkra.

Az ölembe ültetem Teddyt, és addig csiklandozom,

amíg a nevetéstől le nem pottyan onnét.

A csellómmal ülök, amit anyutól és aputól kaptam az

első fellépésem után. Az ujjaim végigsimítják az évek

során a sok tapintástól fényesre csiszolódott

hangolókulcsokat. A vonóm a húrok fölött lebegtetem. A

kezemet nézem és várom, hogy mikor kezdhetek el

játszani.

A kezeinél nézem Adam kezében.

Yo-Yo Ma még mindig játszik, és a zongora meg a

cselló éppen úgy a testembe szivárog, mint az infúziók és

az átömlesztett vér. Megrohannak az emlékek az eddigi

életemről és a látomások arról, ami még vár rám. Úgy

hiszem, már nem is tudom követni, de sebesen és

257

szakadatlan villódznak előttem a képek: egymást érik, és

addig özönlenek, amíg nem bírom tovább. Egyetlen

másodpercig sem tudok már így maradni.

Vakító villanást látok; a fájdalom végighullámzik

rajtam egyetlen, égő pillanat alatt, összetört testem

némán felsikolt. Most először kezdem sejteni, mennyire

fájdalmas is lesz maradnom.

És akkor megérzem Adam kezének érintését. Nemcsak

tudom, hanem érzem is. Már nem kuporgok a széken. A

hátamon fekszem a kórházi ágyon – újra egy vagyok a

testemmel.

Adam zokog, és valahol belül én is vele tartok, mert

végre én is mindent érzek. Nemcsak a testi fájdalmat,

hanem a veszteségeimet is, és ez így, együtt olyan átütő

és katasztrofális, olyan mélységes krátert hagy bennem a

becsapódás nyomán, amit soha, semmi be nem tölthet

majd. De azt is érzem, hogy van még életem, amibe beletartozik

mindaz, amit ma elvesztettem, de az ismeretlenül

előttem elnyúló jövő is, mindazzal, amit tartogat

még számomra. Nem tudok megbirkózni ennyi felhalmozódó

érzéssel, ez több a kibírhatónál, szél fogok

szakadni tőle. Csak egyféleképpen élhetem túl: ha Adam

kezére koncentrálok, amelyikkel az enyémbe kapaszkodik.

És hirtelen rájövök, hogy meg kell fognom a kezét;

fontosabb most ez, mint bármi az eddigi életem során.

258

Hogy ne csak ő fogja az enyémet, de hogy viszonozhassam

is. Minden gramm megmaradt energiámat a jobb

kezemre irányítom. Gyenge vagyok, az erőfeszítés pedig

hatalmas. Ez a legnehezebb feladat életemben. Összeszedem

minden szemetemet, amit valaha is éreztem. Összeszedem

minden erőmet, amit a nagyszüleim, Kim, a

nővérek és Willow adott nekem. Összeszedem a

lélegzetemet, amivel anyu, apu és Teddy töltenének meg,

ha tudnának. Összeszedem minden energiámat, és mint

egy lézersugarat, az ujjaimra és a tenyeremre irányítom.

Elképzelem a kezem, amint Teddy haját simogatja, amint

a cselló fölött szorítja a vonót, amint eltűnik Adam

tenyerében.

Megszorítom a kezet.

Visszaroskadok, az ágyra bízva magam. Azt sem

tudom biztosan, megtettem-e, amit gondolok, hogy

tettem és hogy mit is jelentett. Hogy számít-e egyáltalán.

De akkor Adam is szorít a fogásán, és úgy érzem,

mintha az egész testemet tartaná. Mintha könnyedén

kiemelne az ágyból. Hallom a sípoló lélegzetét, és aztán

meghallom a hangját is. Ez az első alkalom, hogy tényleg

hallom is a hangját.

Hallom, hogy a nevemet mondja.

259

A REGÉNY MÖGÖTT MEGBÚVÓ

IGAZ TÖRTÉNETRŐL

Egyszer régen, nagyon régen, volt egy család: anya, apa,

egy kisfiú, épp, mint Teddy, és egy kisbaba. Egyszer, egy

szép napon hó esett. Azon a szép napon beültek az autójukba.

Rettenetes autóbaleset történt és egy felfoghatatlan

tragédia.

Egyszer régen, nagyon régen, a család egyik tagja egy

kicsivel tovább kitartott, mint a többiek, bár mire a hírek

hozzám is elértek, New Yorkba, az ország túlsó végére, a

tragédia már beteljesült. De ennek a gyermeknek a

kitartása és az azt követő megadása még nagyon sokáig

velem maradt. Tudta vajon, hogy mi történt a

családjával? Úgy döntött, hogy velük megy inkább?

Egyszer régen, nagyon régen, volt egy életvidám,

négytagú család. És aztán már nem voltak. Nem maradi

utánuk más, csak a fájdalom. Az enyém és másoké.

De a hagyatékuk nagyon is fontos volt, amivel

képtelen voltam dűlőre jutni, és ez nem egyszerűen a

gyász volt. Az ország valamennyi részéről összejöttek a

barátok abban az oregoni kisvárosban, ahol ez a család, a

barátaink éltek. És amikor fejest ugrottunk a fájdalmaink

poklába, valami csodálatosra bukkantam: tisztán láttam

az életet, erkölcsi iránytűt kaptam a kezembe.

260

Valamennyien meg fogunk változni a tragédiától, de

vajon hogyan? Hogyan fogjuk megváltoztatni magunkat?

Hogy fogunk tudni felnőni a feladathoz, nemcsak az ő

halálukhoz, de a saját életünkhöz nélkülük? Soha korábban

nem éltem még át hasonlóan mély gyászt, és a mélyén

valami nem evilágira bukkantam. Talán a frissiben

távozott barátaink ügyelnek bennünket? Talán ez volna

Isten?

Természetesen ez a transzcendens gyász nem tart

sokáig. Eltölt a keserűség, és a veszteség szörnyűsége

nap mint nap földhöz vág. A való élet pedig csak megy

tovább. És idővel a veszteség normalizálódik, beépül a

mindennapi cicibe, és néhány év múltán azon kapod

magad, hogy tulajdonképpen rendben vagy. Megváltoztál

ugyan, de… de még mindig hallod az eltávozottak

hangját, még mindig anekdotázol róluk, még mindig

mindennap gondolsz rájuk. És még mindig izgatnak a

kérdések – például hogy az egyikük vajon maga döntötte

úgy, hogy meg akar halni, mert tudta, hogy a többiek

már odavesztek?

Ennek az örökké gyötrő kérdésnek a ködéből bukkant

elő egy napon, csaknem hét évvel később egy idegen.

Miának hívták, és tizenhét éves csellista volt. (Ez

utóbbi nagyon meglepett, semmit sem tudtam a

hangszerről, és a komolyzenéről se sokkal többet.)

Ráadásul a legkevésbé sem hasonlított azokra az

261

emberekre, akiket ismertem. De abban a percben, hogy

először találkoztam vele, tudtam, hogy hosszú útra

indulunk majd együtt, és megválaszoljuk a kérdési, ami

évek óta motoszkált a fejemben: Mit tennék, ha döntenem

kellene? Amikor írni kezdtem, még nem tudtam, hogyan

fog Mia dönteni, de abban biztos voltam, hogy az ő

döntése lesz, amit egyedül fog meghozni, a közösen

megalkotott élete alapján.

Gyakran kérdezik meg tőlem, hogy nehezemre esett-e

megírni ezt a könyvet, és hogy harcoltam-e az érzelmeimmel.

Nos, az érzelmekkel igen: számtalanszor gépeltem

könnyek között. De a legkevésbé sem volt nehéz,

épp ellenkezőleg. A tragédiát követő napoknak a

spirituális tisztasága részben visszatért hozzám. Talán

azért, mert a szereplőiket nagyon tágan értelmezve az

elhunyt barátaimról mintáztam, akiket nagyon szerettem,

és akiket újra nagyon közel éreztem magamhoz. Úgy

éreztem, mintha ők is ott lettek volna mellettem a

szobámban, miközben írtam.

És azt hiszem, egy kicsit ott is voltak. Ha úgy vesszük,

soha nem tűntek el mellőlem. Hiszen erről szól az egész,

nem igaz? Hogy miként birkózunk meg a veszteségekkel.

Mert a szeretet nem tud meghalni, nem tűnik el, nem

halványul el. Addig nem, amíg fontos számodra.

Gayle Forman

2010. január

262

A KÖNYVBEN ELHANGZÓ ZENÉRŐL

A zene nagyon fontos alkotóeleme a könyvnek, telis-tele

van rock- és komolyzenei utalásokkal és adatokkal. Ha

maguk a zenék érdekelnek, a www.gaylefor-man.com

weboldalon csaknem mindegyikbe bele lehet hallgatni.

Ha viszont az érdekel, hogy miért esett bizonyos darabokra

vagy művészekre a választásom, vagy csak

ötleteket szeretnél a zenei ízlésed szélesítéséhez, akkor

bemutatom a színfalak mögötti hangstúdiómat.

14. oldal: ALICE COOPER – SCHOOLʼS OUT

Amikor Teddy meghallja, hogy hószünetet rendeltek el

az iskolában, az iskolakerülés indulóját kezdi énekelni.

Még mindig képtelen vagyok úgy elképzelni, ahogy

torka szakadtából üvölti, hogy ne szoruljon össze a

gyomrom.

17 oldal: JONATHAN RICHMAN

A kocsiban ülve az apuka felajánlja Teddynek a Jonathan

Richman-lemezét, amit Teddy elutasít. Mia azt állítja,

hogy ő a szülei „zenei védőszentje”, de be kell, hogy valljam,

igazából az enyém! Ritmusos, édes, bájos, különc,

kicsit idétlen is – Jonathan sokunk szerint a punkzene

keresztapja. Aki nem hiszi, járjon utána, és hallgassa meg

az első lemezéi 1976-ból: JONATHAN RICHMAN AND THE

263

MODERN LOVERS. Hiába teltek el közben az évek, még

mindig friss a hangzása. Az olyan dalai miatt, mint az IʼM

A LITTLE DINOSAUR, a gyerekek is nagyon kedvelik.

17. oldal:

Teddy a SpongyaBob Kockanadrágot szeretné hallgatni,

én pedig egy konkrét, nagyon menő Flamings Lips-számra

gondoltam, a SPONGEBOB AND PATRICK CONFRONT THE

PSYCHIC WALL OF ENERGY címűre a SpongyaBob filmzene

lemezről. Teddynek is kifogástalan zenei ízlése van.

18 oldal: BEETHOVEN A-DÚR SZONÁTÁJA

GORDONKÁRA ÉS ZONGORÁRA

Ezt a darabot játsszák a rádióban, amikor bekövetkezik a

baleset, és ezt kellene Miának aznap délután próbálnia.

Azért választottam ezt, mert ebből kitűnik, hogy Mia

nagyon komoly és képzett csellista.

26. oldal: CSAJKOVSZKIJ DIÓTÖRŐjéből a Cukorkatündér

(vagy Csokoládétündér) tánca

Mia nyolcéves korában játssza ezt, az első zeneiskolai

vizsgáján. Elég népszerű választásnak tűnt, amit kisgyerekek

játszani akarnak – és többnyire alaposan el is

fuserálnak. Na persze Miát más fából faragták!

264

38. oldal: Az izlandi művészegyüttes, amit Adammel a

kocsiban hallgatnak a SIGUR RÓS.

39. oldal: ASTOR PIAZZOLA: LE GRANDE TANGO (YO-YO

MA)

Mostanság a gordonka mestere mindenféle nagyszerű,

más műfajokból, esetenként könnyűzenéből kölcsönzött

darabokkal kísérletezik. Úgy gondoltam, a koncerten is,

ahova Miáék az első randevújukon mennek, az újabb

munkáiból ad elő – ez valószínűleg Adamet is inkább

megindítja. Igaz persze, hogy a tangófeldolgozásokat Yo-

Yo Ma 1997-ben vette fel, úgyhogy nem valószínű, hogy

2005-ben is játszotta volna őket, na de annyi baj legyen.

Legfeljebb csaltam egy kicsit.

42. oldal: Számomra (és az orvosok szemében szintúgy)

Mia életmentő műtétje komoly háborúnak tűnt, ezért

választották a Walkürök lovaglását Wagner A WALKÜR

című operájából.

50. oldal: A darabokat, amiket Mia a Juilliard felvételijén

játszik, egy az egyben az iskola weboldaláról vettem,

ahol tételesen felsorolják, hogy miből készülhetnek fel a

jelentkezők. Az Ennio Morricone-darabra, A MISSZIÓ

filmzenéjére azért esett a választásom, mert amikor tizenhat

évesen először láttam a filmet, annyira tetszett a

265

zenéje, hogy azon nyomban rohantam és megvettem a

kazettát.

93. oldal: Bár Mia könnyedén dobálózik az olyan

nevekkel, mint Dvořak és Schubert, be kell, hogy valljam,

nekem sokkal könnyebben jönnek a számra a rockercsajok,

ahogy Mia anyukájának is, mikor Mia megkérdezi

tőle, hogy ki a legvagányabb közülük a világon. Az ő

listáján is szerepel Kathleen Hanna (a Bikini Kill és a Le

Tigre együttesekből), Joan Jelt (akit egy készülő filmben

Kristen Stewart fog alakítani) és Lucinda Williams.

123. oldal: NIRVANA – Something in the Way

Amikor Kim modern zenét akar mutatni Miának, amelyikben

csellószólam is van, nem is kérdés, hogy mi

legyen az. A Nirvana MTV Unplugged in New York

albumán szerepel a változat, amire én gondoltam.

135. oldal: THE SMITHS – Girlfriend in a Coma

Mert ezt a poént nem lehetett kihagyni.

137. oldal: BIKINI – Eraser

Ez egy nemlétező szám egy nemlétező zenekartól. Sőt,

nemcsak Bikini nincs, de nincs Üstökös sem. Az utóbbi

nevet egyébként egy rövid életű együttestől kölcsönöztem,

amelyben a férjem is játszott egy darabig. Ők voltak

266

a Redmond Shooting Stars. Amikor utánanéztem, hogy

nincs-e igazából Üstökös nevű együttes, nagy meglepetésemre

semmit sem találtam, csak egy balsikerű, európai,

nyolcvanas évekbeli bandát.

147. oldal: MELVINS, EARTH

Muszáj tisztáznom magam. Ki nem állhatom ezt a két

kőkemény, agresszív hangzású együttest. De abban

biztos vagyok, hogy Mia anyukája csak ezekre tudott

szülni.

160. oldal: BETTE MIDLER – Wind Beneath My Wings

Elég meghallanom a szám elején a szintetizátort, és máris

kerülget a hányinger. Ellenben az Amazing Grace első

hangjaitól mindannyiszor azonnal libabőrös leszek – és

ez jó libabor.

160. oldal: BOB MARLEY – Three Little Birds

Sosem gondoltam, hogy ezt a dalt lehetne temetésen

játszani, amíg eszembe nem jutott Kerry, és hirtelen

működőképesnek tűnt az ötlet. A szereplők, még a

mellékszereplők is meg tudnak szólítani.

162. oldal: Henry MR. T EXPERIENCE-et szeretne a temetésén

hallani. Én kifejezetten a Love American Style című

számra gondoltam. Valaki, akibe nagyon szerelmes

267

voltam, egy válogatáskazettát adott nekem ajándékba, és

ez a dal is rajta volt. A szöveg egyes részletei még mindig

a romantika csúcsát jelentik számomra. Biztosan tudom,

hogy Henry is készített ilyen válogatáskazettát Willownak,

ezért választottam neki ezt a számol.

163. oldal: EELS – P. S. You Rock My World Willow

temetési zeneválasztása az egyik valaha volt kedvenc

lemezemről, az Electro-Shock Blues-ról származik. Ez egy

búbánatos album a gyászról, és a saját életemnek is egy

nagyon nehéz szakaszán segített át.

163. oldal: MOZART: REQUIEM

Mia választása a temetésére. Keserédes. Erőteljes. Gyönyörű.

Épp, mint a lány, aki választotta.

163. oldal: JAMES TAYLOR – Fire and Ram

Klasszikus folk-beütésű, könnyezős szám. Tisztára gicscses

volna, ha nem lenne ennyire jó.

179. oldal: Megtorlásra várva (Waiting for Vengeance)

Bár az apuka együttesének nincs neve, és amúgy is csak

kitalált, ez a bizonyos dal viszont valódi. Az Omold Five-0

azonos című számának szövegét dolgoztam kicsit át.

Nem tudok dalszöveget írni, ez pedig kísértetiesen jól

beleillett a történetbe.

268

205. oldal: DEAD MOON – D. O. A.

Ez a szám, amire Mia „emlékszik” a szülei első randevújáról

(még mielőtt ő megszületett volna). A Dead Moon

egy nagyszerű, többé-kevésbé ismeretlen portlandi banda,

az a fajta, amelyik egész pályafutása alatt csak

garázsokban próbált. Magam is belátom, hogy egy D. O.

A. (Dead On Arrival – már halott, mire a mentő megérkezik,

illetve mire a kórházba szállítják) című számot

kissé túlzás beleírni ebbe a regénybe, de mivel ez a

kedvenc számom a Dead Moontól, juszt is beleírtam.

213. oldal: CLASH

Valószínűleg hallottál már a Clashről, ha pedig nem,

akkor nyomás meghallgatni a London Callingot most,

azonnal! A Wipers egy kevésbé ismert, portlandi illetőségű

punk-együttes, akiket az olyan alakok, mint Mia

apja vagy Adam értelemszerűen imádnának. Ha régimódi

északnyugati rockzenére vágysz, akkor az Is this

real?, című lemezük lehet a megoldás.

219. oldal: GEORGE GERSHWIN –

ANDANTE CON MOTO E POCO RUBATO (Yo-Yo Ma)

Komoly kihívás volt megtalálni a zenét, ami visszahozza

Miát az életbe. Először is ki kelleti találnom, hogy melyik

lemezt tudná Adam azon nyomban, az éjszaka közepén

letölteni. Úgy határoztam, hogy válogatáslemezekkel fog

269

próbálkozni. Úgyhogy letöltöttem néhány esélyes albumot,

aztán lefeküdtem a kanapéra, lehunytam a szemem

és végighallgattam Őket. Az a darab lett a győztes,

amelyik a legerősebb érzelmi reakciót – libabőrt, heves

szívdobogást, ilyesmit – váltotta ki belőlem.

270

BESZÉLGETÉS A SZERZŐVEL

Már korábban elmondta nekünk, mi ihlette a Ha

maradnék megírására, arról viszont nem beszélt még,

hogy már akkor is ifjúsági regénynek képzelte-e el. Így

volt?

Mivel a Ha maradnék nagyon is személyes természetű

történet, eleinte még abban sem voltam biztos, hogy

regény lesz belőle vagy megmarad a terápiás jellegű írás

szintjén. Szóval eszembe sem jutott azon törni a fejem,

hogy milyen korosztály a célközönségem. Sokkal inkább

az foglalkoztatott, hogy amit írok, regény-e egyáltalán.

Az első néhány fejezetet Miért ne?, névvel mentettem el a

számítógépemen – és nem azért, mert ezt a címet szántam

volna neki, hanem azért, mert bár nem voltam benne

biztos, hogy az ötletem életképes, de ez még nem

akadálya, hogy megpróbáljam, hová vezet.

Ahogy haladtam vele, egyre világosabbá vált

számomra, hogy ez valóban regény lesz – címet is kapott

és új, tisztességes fájlnevet –, mégpedig úgy gondoltam,

hogy ifjúsági regény. Végső soron egy tizenhét éves

lányról szól. Az első regényem, a Sisters in Sanity szintén

tiniknek szól. Valami előttem is ismeretlen oknál fogva

ehhez a korosztályhoz vonzódom leginkább, talán azért,

mert a lelkem mélyén én se vagyok idősebb tizenhatnál.

De Mia hangja sokkal érettebb volt, az életszemlélete

271

sokkal kiegyensúlyozottabb az enyémnél. Ráadásul olyan

kérdésekkel találta magát szemben, amelyek még a

kortárs ifjúsági regények zavaros tengerében is erőteljesnek

tűntek. Úgyhogy azon kezdtem gondolkodni, nem

pazarlom-e el ezt az ötletet az ifjúsági regények piacán.

Végül aztán úgy döntöttem, nem foglalkozom ilyesmivel,

semmi értelme a kocsit a ló elé kötni (hiszen nem volt

szerződésem a könyvem kiadására), és megírom a történetemet

úgy, ahogy tudom. Majd a hozzáértők eldöntik,

hogy mihez kezdenek vele. És a könyvpiacon nagyjából

tényleg az a megegyezés születeti, hogy a Ha maradnék

olyan ifjúsági regény, amit a felnőtteknek is el kellene

olvasniuk.

Az olvasók, szerencsére, a legkevésbé sem törődnek az

ilyesféle kategorizálással. Tizenhárom éves lányoktól

hatvanöt éves nagymamákon át az ötvenéves

agglegényekig az olvasók teljes skálájától hallottam már,

hogy olvasták a könyvemet és megindította őket. Talán

azért, mert bár egy kamasz a főszereplőm, de a regény a

szüleiről és a nagyszüleiről is szól, és nem mellesleg a

zenéről. Több generációt is megírtam benne, és remélem,

több generáció fogja olvasni is.

Ez egy nagyon komoly témákat feszegető regény –

melyiket tartja ezek közül a legfontosabbnak?

272

Nagyon nyálas, ha azt válaszolom, hogy a szeretet a fő

témám? Persze, azt is tudom, hogy ez a regény leginkább

a döntésekről szól. Legtöbbünk – hála az égnek – soha

nem kerül olyan döntéshelyzetbe, mint Mia, de vélhetőleg

mindannyian tudjuk, milyen érzés a választási lehetőségek

között őrlődni egy nehéz döntés meghozatalakor.

Csakhogy Mia az életében uralkodó szeretet alapján választ:

van itt minden: a családja iránti szeretete, barátság,

szerelem, a zene szeretete… Úgy gondolom, a regény a

szeretet különféle megnyilvánulásainak füzére: az a fő

témája – talán tanulsága hogy a szeretet mi mindent elbír.

Minden egyes epizód, amit Mia felidéz a kórházi tartózkodása

alatt, valamilyen módon a szeretet megnyilvánulása;

ezek azok az emlékek, amik élete utolsó pillanatáig

sem fogják elhagyni.

És persze van egy szerelmi történet is a regényben, a

legeslegfontosabb mind között…

Imádom a romantikát, könyvekben és a filmvásznon egyaránt,

és elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is szerelmi

szál nélkül írjak regényt. De egészen addig, amíg

meg nem írtam az első jelenetet Adammel és Miával a

Yo-Yo Ma-koncerten, még nem jöttem rá, hogy ez egy

valódi Szerelmi Történet lesz, hogy ők ketten olyan

kapcsolatot élnek majd meg, ami az ő korukban nagyon

273

ritka, és amikor mégis megesik, nagyon nehéz

helyzeteket teremi. Írás közben döbbentem rá, hogy a

menni-vagy-maradni kérdéskör több szinten is felmerül,

hiszen Mia már a baleset előtt is sokat gondolkozott

azon, hogy maradjon-e Adam mellett vagy menjen inkább

a Juilliardra. Természetesen ez a balesetet követően

sokkal jelentősebb kérdéssé válik.

De a Ha maradnék ezen felül a halálról is szól, mégsem

lehangoló. Miért van ez?

Úgy gondolom, hogy ami a halálról szól, éppen annyira

szól az életről is. Ebben a regényben Mia újra átéli élete

legszebb pillanatait – az első csókot a barátjával, a kapcsolatát

a kisöccsével, a pillanatot, amikor áttört egy

láthatatlan falai, és egész lényével átadta magát a

zenének – és ebben az olvasók társául szegődnek. Több

olvasóm beszámolt már róla, hogy egyik pillanatban még

a könnyei potyogtak, a következőben pedig elöntötte a

boldogság. Nem mondhatnám, hogy szerepelt a terveim

között, hogy érzelmi hullámvasútra ültessem az olvasóimat,

de nagyon megtisztelőnek érzem, hogy így sikerüli.

Ez ugyanis azt jelenti, hogy azonosulni tudnak Miával,

átérzik az egész életét átható szereteted a veszteségei

fájdalmát és a döntése nehézségét. Azt gondolom, hogy

274

nem lehetne ennyire mélyen átélni Mia örömeit, ha nem

ismernék a fájdalmai.

Belátom, hogy a Ha maradnék helyenként érzelmileg

nagyon nehezen emészthető, de mert Miának olyan

örömteli élete volt mind ez idáig – amit az olvasók talán

Össze tudnak kapcsolni a maguk boldog emlékeivel talán

megtalálhatják a veszteség ellensúlyát.

Mia nagyon kedves, szerethető, különc figura.

Ismer valaki hasonlót?

Ez nagyon érdekes kérdés. Többnyire felismerem magam

a szereplőim egy-egy vonásában, de Mia annyival bölcsebbnek

és bátrabbnak, eltökéltebbnek és érettebbnek is

tűnt, mint én, hogy nem találtam túl sok hasonlóságot

közöttünk. Arról nem is beszélve, hogy vele ellentétben

én nem tudok zenélni. De a nővérem, aki nagyon jól

ismer, úgy találta, hogy Mia és én nagyon is hasonlítunk,

éppen ezért esett nehezére elolvasni a regényt. Az igaz,

hogy én is, csakúgy, mint Mia, egész életemben oda nem

illőnek, partra vetett halnak éreztem magam (bár nekem

nem voltak ennyire klassz szüleim). És az is igaz, hogy a

magam gyászát éltem át újra Mián keresztül. De a

regényem szereplői közül leginkább Willow hasonlít

rám. Én is nagyon szerelek parancsolgatni, és ha egy új

helyzetben találom magam, azonnal átveszem az

275

irányítást. A férjem „egy karizmatikus vezető jobbkezének”

szokott nevezni, amiért igen dühös vagyok rá; miért

nem én vagyok a karizmatikus vezető? De azért értem,

mire gondol, mikor ezt mondja. Én inkább a

szervezkedésben vagyok jó, az emberek sürgetésében.

A leginkább talán azt szeretem a Ha maradnékban,

hogy fogalmam sem volt róla, hogyan fog Mia végül

dönteni. Mennyire volt ez egyértelmű írás közben?

Eleinte egyáltalán nem. A valóságban, ami a regényemet

ihlette, senki sem maradt életben. De azt akartam, hogy

Mia története a maga életét (vagy halálát) élje, és

nagyjából a történet feléig fogalmam se volt róla, mi lesz

a vége. Akkor azonban ráébredtem, hogy egy olyan

emberrel állok szemben, aki mélységesen átéli a zenét,

aki előtt fényes jövő áll, és aki már tizenhét évesen

megtalálta azt a szerelmet, amit a legtöbben egész

életükben keresnek. És mindez természetesen nem hozza

rendbe Mia tragédiáját, de ahhoz igenis elegendő, hogy

belevesse magát az eljövendő évekbe, és kipróbálja, mit

tartogat még számára az élet.

Két idősíkon vezeti a történetet, és a kettő tökéletesen

illeszkedik. Mennyire volt nehéz ezt elérni?

276

Mikor leültem írni, még fogalmam se volt róla, hogy tele

fogom tűzdelni a regényt visszaemlékezésekkel – ahogy

azt se tudtam, bár időközben már értésemre adták, hogy

irodalmi körökben a hosszas emlékezős jeleneteket egy

pocsék regény jeleként tartják számon. Csak nekiálltam

és megírtam, ahogy a család együtt reggelizik. Aztán

megírtam a balesetet. És az a jelenet annyira borzalmas

volt, és annyira nehezen írtam meg, hogy pihennem

kellett egy kicsit. Így aztán amikor a mentősnő azt mondja

Miának, hogy bírja ki, felvillant elöltem a lámpalázzal

küszködő nyolcéves kislány képe, akit az apukája biztat

ugyanerre. így kezdődött a visszatekintős szerkezet.

Néhány másik emlék közel sem kapcsolódik ennyire

egyértelműen a jelenidejű részekhez. Nem is mindig

tudnám megmagyarázni az összefüggéseket. Nincsenek

időrendben, és még csak nem is mindig függnek össze

tematikailag. Nem is terveztem meg mindegyiket. Néha

csak aznap hajnalban találtam ki, mielőtt megírtam

volna. (Gyakran gyötör álmatlanság, amikor hosszasabban

dolgozom valamin, úgyhogy előfordul, hogy hajnali

négyig gondolkozom azon, mit írjak másnap.) Még olyan

is volt, hogy csak egy-két oldallal korábban jutott

eszembe valami, mint hogy megírtam volna. így működik

az írás csodája: mindenütt falakba ütközöm, és egyszer

csak találok egy ajtót.

277

Amikor befejeztem az olvasást, el kellett gondolkoznom,

hogy miféle felelősséggel jár az élet, és hogy

mit tennék Mia helyében. Szeretném tudni, hogy ilyen

hatással volt-e másokra is?

Igen, és meg kell, valljam, ez kissé meglepett. Mikor az

ember regényt ír, nem sző bele tudatosan üzenetet, mondanivalót,

tanulságot. En legalábbis biztos nem. Egyszerűen

csak elmesélek egy történetei – és egyszer csak

emberek állnak elém, és azt mondják, hogy a regényem

megváltoztatta az életüket. Rájöttek, milyen hamar

megváltozhat minden, hogy minden nap különleges

ajándék, és hogy minden egyes kapcsolatukat meg kell

becsülni. Több olvasóm elárulta, hogy letették a könyvet,

és átmentek a szüleik szobájába, hogy megmondják

nekik, mennyire szeretik őket. Egy olvasómtól azt

hallottam, hogy soha többet nem nézegeti a mobiltelefonját

vezetés közben, bár a regényemben nem

magyarázom meg, mi okozta a karambolt.

Az élet múlandóságának gondolata, hogy egy perc

alatt bármikor véget érhet, olyasmi, amiről hajlamosak

vagyunk megfeledkezni modem, rohanó életvitelünkben.

Én is hajlamos vagyok rá. De számomra nagyon

fontos időnként megállni, éppen csak egy pillanatra, és

tudatosítani magamban, hogy mi minden nagyszerű

dolog van az életemben: a családomra gondolok és

278

emlékeztetem magam, hogy ők az igazán fontosak az

életben.

Hogy én mit tennék Mia helyében? Bele sem merek

gondolni. Túlságosan gyáva vagyok én ehhez.

Úgy tudom, komolyan felmerült a megfilmesítés gondolata.

Mesélne erről egy kicsit?

A Summit – ők az a stúdió, akik többek között a Twilightfilmeket

is készítik – megvásárolta az opciós jogokat a Ha

maradtuk megfilmesítésére, és nagyon lelkesnek tűnnek.

De tudjuk, hogy működik Hollywood: semmi sem biztos,

amíg meg nem kezdődik a forgatás. Akit érdekelnek a

részletek, naprakész információkat talál a www.gayle

forman.com weboldalamon.

Nagyon izgalmasan hangzik – alig várom, hogy a filmvásznon

is visszaköszönjön a regény! Gayle Forman,

köszönjük, hogy időt szakított ránk!

279

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Számtalan ember segített hozzá nagyon rövid idő alatt,

hogy a Ha maradnék, létrejöhessen. Az első közöttük

Gillian Aldrich, aki elsírta magát (a szó lehető legjobb

értelmében), mikor elmeséltem neki az ötletemet. Az ő

könnyei motiváltak, hogy nekikezdjek az írásnak.

Tamara Glenny, Eliza Griswold, Kim Sevick és Sean

Smith mindannyian időt szorítottak számomra a zsúfolt

időbeosztásukban, hogy elolvassák az első vázlataimat,

és bátorítottak, amikor csak szükségem volt rá. Ezért meg

a kitartó nagylelkűségük és barátságuk miatt szeretem

őket, és ezért is vagyok hálás nekik. Vannak emberek,

akik segítenek, hogy a gondolataink ne rugaszkodjanak

el túlságosan a valóságtól. Marjorie Ingall az érzelmeimmel

teszi ugyanezt, így őt ezért szeretem, és neki ezért

vagyok hálás. Köszönet illeti még Jana és Moshe Banint.

Sarah Burnes, az irodalmi ügynököm, a szó legmélyebb

értelmében, a határtalan intelligenciáját, megértését,

lelkesedését és a jó szívét is igába fogva juttatja el a

szavaimat azokhoz, akiknek el kell olvasniuk őket. Ő, a

nagyszerű Courtney Hammerrel és Stephanie Cabottal

egyetemben csodákat tett ezzel a könyvvel. Az óceán túloldalán

Carpian Dennis és Abner Stein szintén kivették a

maguk részét a csodákból.

280

A Transworldnél dolgozó Selina Walker volt a legelső

kiadó, aki hitt a regényemben, és ezért örökkön-örökké

adósa maradok, ahogy a Random House gyerekkönyvrészlegénél

dolgozó nagyszerű Clare Argarnek és Annie

Eatonnak is. Az Egyesült Államokban, a Penguin kiadónál,

köszönet illeti kivételes képességű szerkesztőmet,

Julie Strauss-Gabelt és a fáradhatatlan Don Weisberget,

az értékesítési, marketing és design csapatok összefogásáért.

A zene jelentős részét képezi a történetnek, és Yo-Yo

Ma – akinek a művészete Mia életéhez is hozzátartozik –

komoly inspirációt jelentett számomra. Hasonlóképpen

Glen Hansard és Marketa Irgova, akiknek a Falling Slowly

című számát valószínűleg legalább kétszázszor hallgattam

meg írás közben. Köszönet illeti az oregoni kontingensemet:

Greg és Diane Riost, akik egész végig mellettem

álltak. John és Peg Christie jóindulata, méltósága és

nagylelkűsége nap mint nap megindít. Dr. Jennifer

Larson, régi barátnőm, aki mellesleg, nagy szerencsémre

baleseti sebész, segített rendet tenni a fejemben a Glasgow

kóma-skála és sok más orvosi részlet közön.

Köszönöm a szüleimnek, Lee és Ruth Formannek és a

testvéreimnek, Tamar Schamhartnak és Greg Formannek,

akik mindig drukkolnak nekem. Ok a legelszántabb rajongóim,

ügyet sem vetnek a hiányosságaimra (legalábbis

281

a szakmaiakra), és sajátjukként ünnepük a sikereimet

(amiben teljesen igazuk is van).

Nagyon sokáig magam sem vettem észre, hogy ez a

könyv milyen nagy ménékben szól arról, ahogy az

emberek élete átalakul, amikor szülőkké válnak. Willa

Tucker minden egyes nap eszembe juttatja ezt, és

alkalmanként hajlandó elnézni nekem, amikor túlságosan

elragad a képzeletem játéka ahhoz, hogy vele játsszak

inkább.

A férjem, Nick Tucker nélkül ez a regény nem született

volna meg. Mindent neki köszönhetek.

Végezetül a legmélyebb köszönettel adózom R. D. T. J.

előtt, aki megannyi úton-módon tud inspirálni, és minden

áldott nap bebizonyítja számomra, hogy a világon

nincs helye a tisztességtelenségnek.