Hová rüntél? /Ha maradnék 2/

Kezdőlap > Könyvek /pdf/ > Hová rüntél? /Ha maradnék 2/

A SZÜLEIMNEK:

amiért azt mondták, képes vagyok rá.

„Egy súlyos órán én is, meglehet,

enyhülésért nyögve, erőim végén,

kíntól legyőzve kénytelen leszek

az éj emlékéért megvenni békém,

vagy szerelmedért kenyerem és vizem.

Igen, talán így lesz. De nem hiszem.”

Edna St. Vincent Millay A SZERELEM ÉHET, SZOMJAT NEM OLT (részlet)

Tótfalusi István fordítása

EGY

Reggelente fölébredek, és azt mondom magamnak: ez is csak egy nap, mindössze huszonnégy órát

kell kibírnom valahogy. Nem emlékszem pontosan, mikor kezdtem el így motiválni magam napról

napra – ahogy arra sem, hogy miért. Úgy hangzik, mint a Névtelen Alkoholisták tizenkét lépéses

mantrája, csak éppen én nem járok se oda, se semmiféle más önsegítő csoportba, bár ha valaki

elolvassa a sok szart, amit összeírnak rólam az újságok, azt gondolhatja, hogy bizony nem ártana. Az

életért, amit élek, rengetegen a fél veséjüket odaadnák, nekem mégis arra van szükségem, hogy újra és

újra emlékeztessem magam a napok időlegességére, és hogy győzködjem magam: ha a tegnapot túl

bírtam élni, a mát is túl fogom.

Ma reggel a napi önnyaggatásom végeztével vetek egy pillantást a szálloda éjjeliszekrényén

pöffeszkedő minimalista digitális vekkerre. 11:47-et mutat, az én időszámításom szerint ez

gyakorlatilag hajnalhasadás. Csakhogy a recepcióról már kétszer ébresztettek telefonon, és Aldous, a

menedzserünk is megcsöngetett. Udvariasan ugyan, ámde határozottan. Meglehet, hogy a mai is csak

egy nap, de igen zsúfolt példány.

Először is irány a stúdió, fel kell játszanom egy új gitárszólamot a most megjelent albumunk első

kislemezének extra, csak interneten elérhető változatához. Mocskos kis marketingfogás az egész,

ugyanaz a szám, új gitárszólam, egy-két bonusz hangeffekt, fizess érte egy dollárral többet. Amint a

lemezcég igazgatói rendszeresen emlékeztetnek rá: „Aki már tíz centet elköltött, az egy egész dollárt

is el tud költeni!”

Ha végeztem a felvétellel, együtt ebédelek a Random magazin egyik újságírójával. Ez a két

program nagyjából az új életem két végpontja: zenélni, amit szeretek, és a zenélésről beszélni, amit

rühellek. Egyazon érme két oldala. Mikor Aldous másodjára is megcsönget, lerúgom végre a takarót

és felmarkolom a dilibogyós üvegcsémet a kisasztalról. Valami szorongásoldó izé, akkor kell

szednem belőle, amikor reszketegnek érzem magam.

És alapesetben reszketegnek érzem magam. A reszketegséget egészen jól meg is szoktam már. De

amióta elindult a turné és megvolt az első három koncertünk a Madison Square Gardenben, valahogy

mást is érzek. Mintha valami lehengerlőén fájdalmas akarna magába szippantani. Örvénylősen.

Van ilyen szó egyáltalán?

Magadban beszélsz, úgyhogy ki nem szarja le? – vágom rá, és bekapok egy marék tablettát.

Fölhúzok egy alsót, és kilesek az ajtón. A lábtörlőn egy kanna kávé várakozik. Nyilván a hotel egy

megfélemlített alkalmazottja hozta, akinek vélhetőleg szigorúan meghagyták, hogy ne merészeljen a

szemem elé kerülni.

Megiszom a kávémat, felöltözöm, lemegyek a személyzeti liften, és a hátsó ajtón át távozom. A

szállodaigazgató volt olyan szíves, és ellátott a szükséges kulcsokkal, így elkerülhetem az

előcsarnokban parádézó rajongókat. Az utcán gőzölgő New York-i széllöket köszönt. Dögletes egy

időjárás, de én szeretem, ha párás a levegő. Oregonra emlékeztet, ahol folyton-folyvást esik, és még a

legforróbb nyári napokon is fehér gomolyfelhők virágoznak az égen; hatalmas árnyékuk egy percre

sem engedi elfelejteni, hogy u kánikula éppen csak benézett egy kicsit, és az eső sosincs messze.

Los Angelesben, ahol mostanában élek, alig esik. És a forróság sosem enyhül. De persze ez

amolyan száraz hőség. Arrafelé az emberek minden alkalmat megragadnak, hogy a száraz idővel

mentegessék a forró, szmogos városukat. „Meglehet, hogy ma 42 fok van – dicsekszenek –, de

legalább alacsony a páratartalom.”

New Yorkban viszont nagyon is magas, és amíg tíz sarkot lesétálok a stúdióig, a Nyugati Ötvenedik

utca. egy elhagyatott részére, a hajam átnedvesedik a sapkám alatt. Cigarettát halászok elő a

zsebemből, és remegő kézzel rágyújtok. Nagyjából egy éve remeg a kezem. Teljes körű, részletes

kivizsgálás után az orvosok arra jutottak, hogy csak az idegeim játszanak velem, és azt javasolták,

hogy kezdjek jógázni.

A bejárathoz lépek, Aldous már az ajtó előtt vár. Rám néz, aztán a cigarettára, aztán vissza az

arcomra. Abból, ahogy méreget, világos, hogy azon töri a fejét, kedves legyen-e velem vagy inkább

szigorú. Valószínűleg pocsékul nézek ki, mert a kedvesség mellett dönt.

– Jó reggelt, napsugaram! – köszönt kedélyesen.

– Igazán? Mi jó van a reggelben? – Én is viccelni próbálok.

– Szigorúan véve délután van. Késésben vagyunk.

Elnyomom a csikket. Aldous a vállamra teszi hatalmas mancsát, mozdulatai a helyzethez egyáltalán

nem illően óvatosak.

– Csak egy új gitárszólamot akarunk a Cukifalatra, éppen csak annyit, hogy a rajongók még egyszer

megvegyék. – Nevet, és a fejét csóválja azon, hogy mi lett a zeneiparból. – Aztán az ebéd a Random

magazinnal, utána jön a fotózás a Times rockzenei divatmellékletébe a többiekkel együtt, aztán egy

gyors ital a cég pénzes fickóival, és én már megyek is a reptérre. Holnap még találkozol a közönségszolgálati

osztállyal, bemutatják az új ajándéktárgyakat. Ha mosolyogsz és nem beszélsz sokat, nem

lesz baj. Utána pedig egyedül lehetsz, mint az ujjam, egészen Londonig.

Egyedül, mint az ujjam? Ellentétben azzal, amikor együtt vagyunk, és családom szerető keblére

ölel? – kérdezek vissza, de csak magamban. Mostanában úgy tűnik, hogy a beszélgetéseim jelentős

részét magammal folytatom. Figyelembe véve, miket gondolok, valószínűleg jobb is így.

Egyébként meg most tényleg tökegyedül leszek. Aldous és az együttes többi része ma este repül

Angliába. Úgy volt, hogy én is velük tartok, amíg észre nem vettem, hogy péntek, tizenharmadika van,

és azt mondtam, hogy ez kurvára ki van zárva. Épp eléggé rettegek ettől a turnétól már amúgy is, és

nem kívánok tovább rontani rajta azzal, hogy a balszerencse hivatalos világnapján induljak. Úgyhogy

egy nappal későbbre foglaltattam magamnak jegyet Aldousszal. Londonban még forgatunk egy

videóklipet, és egy rahedli sajtótájékoztatót tartunk, mielőtt elkezdődne a tényleges európai turné,

szóval nem maradok le semmiről, nem kell nélkülem fellépniük. Épp csak az első megbeszélést

hagyom ki a klip rendezőjével. Amúgy sem fontos nekem, hogy meghallgassam, mit mond a művészi

víziójáról. Ha majd elkezdünk forgatni, megcsinálom, amit kér, aztán kész.

Bemegyek Aldous nyomában a stúdióba, és belépek az egyik hangszigetelt fülkébe. Csak én vagyok

ott és egy csomó gitár. Az üveg másik oldalán Stim, a producer és a hangmérnökök ücsörögnek.

Aldous csatlakozik hozzájuk.

– Oké, Adam – mondja Stim csak egy-két plusz ütem kell a versszakok közé és még néhány a

refrénhez. Tudod, hogy még fülbemászóbb legyen az egész. Az énekhanggal már nélküled is el tudunk

játszani a keverőszobában.

– Fülbemászó. Vettem. – Felteszem a fejhallgatót, és megragadok egy gitárt. Hangolok,

bemelegítek. Próbálom nem észrevenni, hogy bármit mondott is Aldous az imént, máris úgy érzem,

hogy egyedül vagyok, mint az ujjam. Tök-egyedül egy hangszigetelt fülkében.

Túlagyalod a dolgot, mondom magamnak. Ma már így készülnek a lemezek, hála a modem

technika vívmányainak. Az igazi baj sokkal inkább az, hogy pár nappal ezelőtt pontosan ugyanígy

éreztem magam a Madison Square Garden-ben. Fenn, a színpadon, tizennyolcezer rajongó előtt,

azokkal az emberekkel, akik egyszer, régen olyanok voltak nekem, mint a családom, pontosan

ugyanolyan egyedül éreztem magam, mint itt, ebben a ficakban.

Persze lehetne rosszabb is. Játszani kezdek, az ujjaim élénkebben mozognak, lecsusszanok a

bárszékről, és tépem, nyúzom a gitáromat; addig szaggatom, amíg úgy nem visít és sikít, ahogy

akarom. Vagy majdnem úgy, ahogy akarom. Cirka száz lepedő értékben sorakoznak itt a hangszerek,

de egyik sem szól olyan jól, mint a régi Gibson Les Paul Juniorom. Ezer éve megvolt már nekem,

azzal vettük föl az első lemezeket, de aztán egy futó elmezavarnak vagy talán önteltségnek

köszönhetően felajánlottam egy jótékonysági árverésre. A fényes, méregdrága pótlékai soha nem értek

föl hozzá, soha nem szóltak olyan jól és soha nem éreztem őket egészen a magaménak. De azért ha

nagyon felnyomom a hangerőt, még mindig sikerül néha pár másodperc erejéig elengednem magam.

Csakhogy túlságosan hamar vége szakad, és mire észbe kapok, Stim meg a hangmérnökök a kezemet

rázzák, sok sikert kívánnak a turnéra, és Aldous már terel is ki az ajtón. Beültet egy kocsiba, azzal

már száguldunk is a Soho felé, egy szállodába, aminek az éttermét a lemezcég sajtosai megfelelőnek

ítélték az interjú helyszínéül. Mégis, mit gondolnak, talán kisebb az esélye, hogy kifakadok vagy

valami helytelent találok mondani, ha egy puccos nyilvános helyre visznek? Emlékszem, az első

időkben csak underground zenei lapok önkéntes újságírói meg bloggerek csináltak velünk riportot.

Rajongók, akik a zenére voltak kíváncsiak, és együtt akartak látni valamennyiünket. Az esetek döntő

többségében teljesen normális beszélgetés lett a vége, mindenki egymás szavába vágva ordította túl a

többieket. Akkor még nem kellett kínosan ügyelnem minden egyes szavamra. Manapság az újságírók

külön-külön vallatnak bennünket, mintha rendőrök volnának, és elkülönített helységben hallgatnának

ki engem meg a bűntársaimat abban bízva, hogy valamelyikünk megtörik, összezavarodik, és

ellentmond a többieknek.

Muszáj rágyújtanom, mielőtt bemegyünk, úgyhogy Aldousszal megállunk a szálloda előtt.

Szemkápráztatóan tűz a déli nap, és elkezd sűrűsödni körülöttem a tömeg, ahogy az emberek

megállnak, hogy megbámuljanak, de közben igyekeznek úgy tenni, mintha egészen mást néznének. Ez a

különbség New York és a világ többi része között. Az itteniek is éppen annyira imádják a sztárokat,

mint bárki más bárhol másutt, de a New York-iak – legalábbis az a részük, akik a sokat tapasztaltak

kifinomultságával lézengenek a Sohóban, ahol most állunk – eljátsszák, hogy őket aztán abszolút nem

érdeklem, még akkor se, ha meredten bámulnak a háromszáz dolláros napszemüvegük mögül. Aztán

pedig nagyon megvetően viselkednek, ha valaki tévedésből megszegi az íratlan törvényt és autogramot

kér, ahogy pár, Michigan Állami Egyetem feliratos pulcsiban feszítő csaj teszi. A közelben ácsorgó

három sznob pofákat vág és együtt érző pillantásokat vet rám, mintha bizony a lányokkal volna a

gond.

– Jobb álcára lesz szükséged, Vadember [1] – állapítja meg Aldous, mikor a lányok izgatottan

vihogva odébb rebbennek. Ma már csak neki engedem, hogy így szólítson. Régebben is előfordult

néha, hogy egyesek viccelődve így hívtak, de amióta egyszer megtépáztam kicsit egy hotelszobát, és a

bulvársajtó rám ragasztotta a Vadember jelzőt, lemoshatatlan gúnynévvé vált.

Ebben a pillanatban egy fotós tűnik fel a semmiből. Ha az ember három percnél tovább áll egy

flancosabb szálloda előtt, mindig ez történik.

– Adam! Bryn odabenn van? – Egy Brynnel közös fotó körülbelül négyszer annyit ér, mint ha

egyedül én vagyok rajta. De az első vakuvillanás után Aldous a tenyerét az objektív elé tartja, a

másikkal az arcomat takarja el, és betaszigál az épületbe.

Út közben próbál az interjúra hangolni.

– Az újságírót Vanessa LeGrandénak hívják. Nem az a kivénhedt típus, amelyiket úgy utálod.

Fiatal. Nem fiatalabb nálad, de a húszas évei elején jár, azt hiszem. Valamelyik blogba írt, mielőtt

állást ajánlott neki a Random.

– Melyikbe? – vágok a szavába. Aldous nem szokott az újságírók életrajzával traktálni, hacsak

nincs rá jó oka.

– Nem is tudom biztosan. Talán a LochiFechi.

– Basszus, Al, az egy szaros kis pletykaoldal!

– A Random viszont nem pletykaoldal, és a címlapon hoz titeket a következő szám.

– Felőlem... – hagyom rá, és belököm az étterem ajtaját. Odabenn csupa alacsony, fémvázas

üvegasztal és bőrhuzatos sarokgarnitúra, megszólalásig olyan, mint egymilliárd másik hely, ahol már

jártam. Ezek az éttermek baromi nagyra tartják magukat, holott nem többek egy túlságosan drága és

túlságosan kirittyentett McDonald’snál.

– Ő lesz az, a sarokasztalnál, a szőke melírozott – mutatja Aldous. – Helyes kis csajszi. Na, nem

mintha nem forgolódna elegendő helyes kis csajszi körülötted. Csak el ne áruld Brynnek, hogy ezt

mondtam, jó? Felejtsd is el az egészet! Ott leszek a bárban.

Aldous marad itt az interjú alatt? Ez alapvetően sajtósok dolga volna, csak éppen egy ideje nem

viselem valami jól a gardedámkodásukat. Valószínűleg nagyon pocsékul nézhetek ki.

– Te leszel a bébisintér? – kérdezem.

– Ugyan, dehogy! Csak úgy gondoltam, sosem árt egy kis lelki támasz.

Vanessa LeGrande csinos. Vagy talán a szexi pontosabb kifejezés volna. Nem mintha számítana.

Abból, ahogy a száját nyalogatja és a haját dobálja, pontosan látni, hogy tudja magáról, milyen vonzó,

és ez voltaképpen agyon is vágja az egészet. A csuklóján tetovált kígyó tekergőzik fölfelé, és a

platinalemezünket merném rátenni, hogy a derekán is van valami. És tényleg, mikor a táskájába nyúl a

digitális diktafonjáért, a csípőnadrágja szegélyén kikandikál egy kis, délnek mutató nyíl. Nagyon

menő.

– Szevasz, Adam! – Vanessa úgy néz rám, mintha ezeréves cimborák volnánk. – Bevallhatom, hogy

hatalmas rajongód vagyok? Az Ártatlan áldozatok segített át életem legszörnyűbb szakításán a

főiskola utolsó évében. Szóval koszi. – Mosolyog.

– Izé... szívesen.

– És most eljött az idő, hogy viszonozzam a szívességet, és megírjam a valaha volt legtutibb cikket

az Üstökösről. Szóval mit gondolsz, ragadjuk meg a szarvánál a dolgot, és csapjunk a lovak közé?

Ragadjuk meg a szarvánál? Hallják egyáltalán az emberek azt a sok szart, ami kijön a

szájukon? Lehet, hogy Vanessa sikkes próbál lenni vagy pimasz, vagy a nyíltságával akar megnyerni

magának, de bármivel akar is etetni, nem veszem be.

– Persze. – Ennyit mondok csak.

Pincér lép mellénk, felveszi a rendelést. Vanessa salátát kér, én egy sört. Vanessa a Moleskine

jegyzettömbjét lapozgatja.

– Tudom, hogy alapvetően a Vérszomjas napsugárról kellene beszélnünk... – kezdi.

A szemöldököm azonnal a homlokom közepére szalad. Pontosan erről kellene beszélnünk. Azért

vagyok itt. Nem azért, hogy barátkozzunk, nem azért, hogy eláruljuk egymásnak a legbensőbb

titkainkat, hanem azért, mert a munkám része, hogy reklámoznom kell az Üstökös új lemezét.

Vanessa bedobja a csáberejét.

– Hetek óta hallgatom már, pedig kiállhatatlan csaj vagyok, akinek semmi sem jó! – Felnevet.

Hallom, hogy Aldous a torkát köszörüli. Rápillantok: Aldous hatalmas álvigyorral válaszol, és

feltartja a hüvelykujját. Nevetségesen fest. Újra Vanessához fordulok és erőnek erejével viszonozom

a mosolyát. – Most, hogy már a második lemezetek jelenik meg egy komoly cégnél, és azt hiszem,

megegyezhetünk benne, hogy a kemény hangzásvilágotokhoz eztán semminemű kétség nem férhet,

totális áttekintést akarok nyújtani az olvasóimnak. Hogy lássák, miként alakult a pályafutásotok az

emo-core indulástól egészen az agita-rock legújabb vadhajtásaiig.

Az agita-rock vadhajtásai? Ez az öntelt, aprólékos, szételemző ripacskodás eleinte teljesen össze

tudott zavarni. Ami engem illet, én dalokat írok: akkordokat és ritmusokat, és szöveget, versszakokat,

dallamokat és refréneket. Igen ám, de ahogy egyre nagyobbak lettünk, az emberek elkezdték

felboncolni a számokat, mint a békát biológiaórán, amíg semmi sem maradt belőlük, csak belek:

icipici darabkák, amik Összességében is sokkal kevesebbet adnak, mint az egész volt eredendően.

A plafonra meredek, de Vanessa csak a jegyzeteit bámulja.

– Meghallgattam pár kalózfelvételt a legelső időkből. Színtiszta pop, hogy mást ne mondjak róla,

egészen cuki. Plusz elolvastam rólatok mindent, amit csak értem, minden blogot, ahol megemlítettek,

minden underground lapot. Akárhogy nézem is, lényegében mindenütt szóba kerül az a bizonyos

„fekete lyuk” az Üstökös karrierjében, de valahogy soha, senki nem bocsátkozik részletekbe. Megvolt

a kis független céges első lemezetek, jól is teljesített, és mikor eljött az idő felnőni a nagyok közé,

nem tettétek, hanem jött ez a kihagyás. Azt beszélik, hogy szétmentetek. És aztán a semmiből felbukkan

a z Ártatlan áldozatok és a nagy bumm! – Vanessa hirtelen széttárja ökölbe szorított tenyerét,

robbanást imitál.

Drámai gesztus, de nem áll távol az igazságtól. Az Ártatlan áldozatok két éve jött ki, és a

megjelenése után egy hónapon belül az első kislemez, az Új élet felkúszott az országos toplistákra,

attól kezdve pedig viharos sebességgel kezdett terjedni a híre, mindenütt ott volt. Azzal viccelődtünk,

hogy nem lehet egy órán át úgy rádiót hallgatni, hogy ne játszanák. Aztán a Híd következett, az album

pedig meg sem állt az első helyig az iTunes eladási listáján. Akkor már nem kellett sok hozzá, hogy

minden sarki kisboltban is kaphatók legyünk, és mire észbe kaptunk, már Lady Gagát taszítottuk le a

Billboard magazin listájának éléről. Jó ideig ágy tűnt, hogy minden, tizenkét és huszonnégy közötti

srác iPodján ott a lemezünk. Hónapokon belül a félig elfeledett oregoni együttesünket címlapon hozta

a Time magazin, és „Az ezredforduló Nirvanája”-nak tituláltak bennünket.

Csakhogy ebből semmi sem újság már. Újra és újra megírták, az unalomig ismételték mindenütt, a

Randomot is beleértve. Nem egészen látom még, hova akar ezzel Vanessa vezetni.

– Tudod, mindenki annak tulajdonítja az Ártatlan áldozatok keményebb hangzásvilágát, hogy Gus

Allen volt a producere.

– Így is van – felelem. – Gus jól nyomja a rockot.

Vanessa belekortyol a vizébe. A nyelvpiercingje jól hallhatóan koccan az üvegen.

– Igen ám, de nem Gus írta azokat a szövegeket, márpedig mindketten tudjuk, hogy azokból csírázott

ki a siker. Te írtad őket. Csupa nyers erő és érzelem az egész. Meg merem kockáztatni, hogy az

Ártatlan áldozatok az évtized legdühösebb albuma.

– Nahát! Milyen kár, amikor mi a legvidámabbnak szántuk!

Vanessa felpillant rám, a szeme Összeszűkül.

– Bóknak szántam. Katartikus élményt adott rengeteg embernek, engem is beleértve. És pont ez a

lényeg: mindenki tudja, hogy valami történt a „fekete lyuk” közben. Előbb vagy utóbb úgyis kiderül,

és akkor meg már nem sokkal jobb, ha te szabod meg, hogy mi és miként? Kik voltak azok az „ártatlan

áldozatok”? – Az ujjával mutatja a levegőben az idézőjeleket. – Mi történt veletek? Mi történt veled?

A pincér kihozza Vanessa salátáját. Rendelek még egy sört, és nem válaszolok a kérdésére. Nem is

mondok sem-mit, csak az asztalt bámulom. Mert Vanessának egy dologban igaza van: valóban mi

szabjuk meg, hogy mi derülhet ki és azt is, hogy miként. Az első időkben állandóan ugyanezt kérdezték

tőlünk, de nagyon homályos válaszokat adtunk: kellett egy kis idő, hogy megtaláljuk a hangzásunkat,

hogy megírjuk a dalokat. De most, hogy már elég nagyok vagyunk, a sajtosaink listába szedhették,

hogy mik a tabutémák, amikről nem szabad kérdezni: Liz és Sarah kapcsolata meg Bryné és az enyém,

Mike már lezárult drogproblémái és nem mellesleg az Üstökös „fekete lyuka”. De Vanessa, úgy tűnik,

nem kapta meg a figyelmeztetést. Segítségkérőn Aldous felé pillantok, de elmélyülten beszélget a

csapossal. Ennyit a lelki támogatásról.

– A cím háborúra utal – mondom végül. – Ezt már korábban is elmagyaráztuk.

– Hát hogyne – vágja rá grimaszolva. – Mert a dalszövegeitekben túlcsordul a politika.

Vanessa rám mereszti hatalmas, babakék szemét. Ez is egy újságírói technika: hagyja, hogy

kellemetlen csönd támadjon, és akkor az interjúalany idővel elkezd összevissza dadogni. De nálam ez

nem jön be. Bárkinél tovább bírok bámulni.

Vanessa tekintete egy pillanat alatt hideggé válik és megkeményedik. A fesztelen, csábos énjét

takaréklángra állítja, és nagyon is céltudatosan méreget. Látom rajta, hogy szagot fogott, de még ez is

előrelépés: most legalább önmagát adja.

– Mi történt, Adam? Tudom, hogy van itt egy történet, az Üstökös igazi története, és én leszek az,

aki el fogja mesélni! Mi jött közbe, amitől az eredeti kis popegyüttesecske vadállatias rockzenei

jelenséggé fejlődött?

Kőkemény, jéghideg Ökölnyire zsugorodik a gyomrom.

– Az élet jött közbe. Időre volt szükségünk, hogy új számokat írjunk...

– Neked volt időre szükséged – vág közbe Vanessa. – Teljes egészében te írtad mind a két új

lemezt!

Egyszerűen vállat vonok.

– Ugyan már, Adam! Az Ártatlan áldozatok a te lemezed! A mesterműved. Büszkének kellene

lenned rá! És én pontosan tudom, hogy a lemez története, az együttes története a te történeted is.

Micsoda váltás volt, hogy alternatív kis együttesből, amelyikben mindenki egyenrangú, egyszer csak

világszám emo-punk nagyhatalommá váltatok – és ez egyes-egyedül a te műved! Úgy értem, a

Grammy-díj átadón is egyedül vetted át az Év Legjobb Daláért járó díjat. Az milyen érzés volt?

Hihetetlenül szar.

– Mintha elfelejtetted volna, hogy az Év Legjobb Új Együttese díjat együtt nyertük meg. És ennek

több mint egy éve már.

Bólint.

– Nézd, nem próbálok senkit sem lekezelni vagy régi sebeket felszakítani. Csak meg akarom érteni

a váltás okát.

Minden megváltozott! A hangzás. A szövegek. Az együttes belső egyensúlya. – Mindentudó

pillantást vet rám. – És minden jel arra mutat, hogy ebben te voltál a katalizátor.

– Nincs katalizátor. Csak eljátszottunk a hangzásvilágunkkal. Állandóan történik ilyesmi. Amikor

Bob Dylan átnyergelt az elektronikus zenére. Amikor Liz Phair eladta a lelkét a szórakoztatóiparnak.

Csak az emberek mindig kibuknak, ha valami eltér az elvárásaiktól.

– Márpedig én tudom, hogy ennél több történt! – Vanessa olyan lendülettel támaszkodik az asztalra,

hogy az a hasamba vágódik, és erővel kell visszataszigálnom.

– Nos, ha úgyis megvan a remek elméleted, akkor semmi szükség rá, hogy a valósággal

tönkretegyem.

A szeme egy másodperc töredékére megvillan, és már azt hiszem, sikerült kiakasztanom, de aztán

megadón felemeli a kezét. A körmei tövig vannak rágva.

– Ha már így szóba hoztad, érdekel az elméletem?

Nem különösebben.

– Ki vele!

– Beszéltem néhány emberrel, akikkel együtt végezted a középiskolát.

Az egész testem jéggé fagy, az ízületeim ólmossá válnak. Minden erőmre szükségem van, hogy a

számhoz emeljem a poharamat és úgy tegyek, mintha belekortyolnék.

– Nem is tudtam, hogy egy iskolába jártál Mia Hall-lal – mondja könnyedén. – Ismered?

Gordonkaművész. Ő a legnagyobb durranás mostanság a komolyzenében. Persze, ki tudja,

durrantanak-e a komolyzenészek egyáltalán. Talán mondjuk úgy, hogy mindenki róla dudorászik.

A pohár megremeg a kezemben. Két kézzel kell letennem az asztalra, hogy magamra ne borítsam.

Aki csak tudja, hogy mi történt valójában, az mind hallgat – emlékeztetem magam. – Egyébként is,

a pletykák, még ha igazak is, olyanok, mint a lángok: ha nem kapnak oxigént, kis köpködés után

elhalnak.

– Nagyon jó művészeti képzése van a sulinak. Amolyan versenyistálló; sorozatban termeli ki a

zenészeket.

– Logikusan hangzik – bólint Vanessa. – De hallottam egy olyan kósza pletykát is, hogy Mia és te

együtt jártatok gimiben. Ami elég meglepő, már csak azért is, mert soha, sehol nem olvastam róla,

pedig abszolúte említésre méltónak tűnik.

Lelki szemeim előtt felvillan Mia képe. Tizenhét éves, a szeme néha a szerelemtől, néha a

lelkesedéstől, néha a rettegéstől, néha a zenétől, néha a szextől, néha a varázslattól, néha pedig a

gyásztól sötétlik. A folyton jéghideg keze. Az én jéghideg kezem, ami még mindig a poharamra

kulcsolódik.

– Említésre méltó volna, ha igaz lett volna – mondom, higgadtságot erőltetve a hangomra.

Belekortyolok az ásványvízbe, és intek a pincérnek még egy sörért. Ez már a harmadik; a cseppfolyós

ebédem harmadik fogása.

– O, szóval nem igaz? – Vanessa meglehetősen szkeptikus.

– Nem lett volna rossz – vágom rá. – Látásból ismertük egymást a suliból.

– Nem is találtam senkit, aki valamelyikőtöket is ismerné és meg tudta volna erősíteni. De aztán a

kezembe került egy régi évkönyv, és abban van egy tűn déri fotó kettőtökről. Eléggé úgy néztek ki,

mint akik együtt járnak. Igen ám, de nincs alatta név, csak egy képaláírás, szóval annak, aki nem tudja,

hogy néz ki Mia, soha nem tűnne fel.

Kösz szépen, Kim Schein, Mia legjobb barátnője, az évkönyv királynője, a létező legnagyobb

paparazzo. Nem akartuk azt a képet felhasználni, de csak sikerült becsempésznie, mert nem szerepel a

névmutatóban, csak az a hülye becenév.

– A Királycsávó meg a Kockalány? – kérdi Vanessa. – Ez bizony egy közös becenév!

– Manapság már a középiskolás évkönyv is forrásnak számít? Mi lesz a következő, a Wikipédia?

– Úgy tűnik, téged egyáltalán nem tekinthetlek megbízható forrásnak! Az imént mondtad, hogy csak

látásból ismertétek egymást.

– Oké, az a helyzet, hogy talán jártunk egy pár hétig, nagyjából akkor, amikor a képek készültek. De

most komolyan, elég sok csajjal kavartam a gimiben. – Bedobom a legjobb nőcsábász vigyoromat.

– Szóval nem is találkoztatok a suli vége óta?

– Nem láttam, mióta egyetemre ment – felelem. Ez legalább igaz.

– Akkor magyarázd már meg nekem, hogy lehet, hogy mikor az együttes többi tagjával beszéltem, és

rákérdeztem Miára, azonnal rávágták, hogy „no comment”?

Hát úgy, hogy hiába ment tönkre annyi minden közöttünk az évek során, még mindig hűségesek

vagyunk egymáshoz. Legalább ebben az egy dologban. Minden erőmet össze kell szednem, hogy

meg tudjak szólalni.

– Mert nincs mit mondani. Azt hiszem, hogy egyszerűen a magadfajta emberek imádják ezeket a

romantikus sorozatba illő sztorikat, amikor van két híres zenész, akik egy gimibe jártak, mindennek a

tetejébe még egy pár is voltak.

– A magamfajta emberek? – értetlenkedik Vanessa.

Dögkeselyűk. Vérszívók. Lélekrablók.

– Újságírók – felelem. – Odavagytok a tündérmesékért.

– Miért, ki nincs oda? – kérdi Vanessa. – Bár annak a szegény kis nőnek minden volt az élete, csak

nem tündérmese. Az egész családját elveszítette egy autóbalesetben.

Vanessa összerázkódik a megjátszott rettenettől, valahogy úgy, mint amikor valaki más

szerencsétlenségéről beszélsz, aminek semmi köze nincs hozzád, és amihez neked sincs semmi közöd.

Soha nem érintett meg, és soha nem is fog, de azért úgy teszel, mintha átéreznéd. Életemben nem

ütöttem még meg nőt, de őt most egy percig pofán akarom vágni, épp csak annyira, hogy megízlelje a

fájdalmat, amit csak így, félvállról emleget. De ellenállok A kísértésnek, ő pedig mit sem sejtve

beszél tovább.

– Tündérmesékről jut eszembe, igaz, hogy Bryn Schraedernek és neked kisbabátok lesz?

Mostanában állandóan látom őt a magazinok Pocakriadójában.

– Nem – válaszolom. – Én legalábbis nem tudok róla. – Holtbiztos, hogy Vanessának elmondták,

hogy Bryn tabutéma, de ha Bryn állítólagos terhessége kicsit eltereli a figyelmét Miáról, ám legyen.

– Te legalábbis nem tudsz róla? De azért még együtt vagytok, ugye?

Istenem, az a sóvár pillantás! Bármit hord is össze totális áttekintésről, az összes forrásmunkájával

és nyomozásával sem jobb a világ bármelyik zugújságírócskájánál vagy a lesifotósoknál, az egész

társaságnál. Majd belepusztulnak, hogy ők tudósíthassanak elsőként valami nagy szenzációról, legyen

az élet – Adam és Bryn ikreket vár? – vagy halál – Brynnek tele a hócipője? Bryn és a Vadember

között mindennek vége?[2] Egyik sem igaz, mégis előfordul, hogy ugyanazon a héten látom mindkettőt

különböző pletykalapok címoldalán?

A közös házunkra gondolok Los Angelesben, ahol Bryn-nel élünk. Vagyis ahol időnként mind a

ketten lakunk. Nem is emlékszem, mikor fordult elő legutóbb, hogy egy hétnél többet egy fedél alatt

töltöttünk volna. Két-három filmet is forgat egy évben, és nemrég indította be a saját producercégét. Ő

állandóan vagy forgat, vagy a filmeket reklámozza, máskor meg új forgatókönyvekre vadászik, én

pedig vagy a stúdióban dolgozom, vagy turnézni megyek, úgyhogy csak véletlenül futunk össze.

– Ja, Bryn és én még mindig együtt vagyunk – mondom Vanessának. – És nem terhes. Csak rákapott

mostanában ezekre a bő tunikákra, és mindenki azt hiszi, hogy a hasát akarja elrejteni velük. De nem.

Hogy megmondjam az őszintét, már eszembe jutott, hogy Bryn szándékosan hordja ezeket a

felsőket, pont azért, hogy felhívja magára a Pocakriadók figyelmét és hogy megkísértse a sorsot.

Rettenetesen akar egy kisbabát. Bár hivatalosan csak huszonnégy éves, igazából már huszonnyolc

múlt, és azt hajtogatja, ketyeg a biológiai órája, meg minden. De én huszonegy vagyok, és Brynnel

még csak egy éve vagyunk együtt. És nem érdekel, hogy Bryn szerint a lelkem öreg és hogy egy életre

elegendő szörnyűséget átéltem már. Ha negyvenegy volnék és most ünnepeltük volna Brynnel a

huszadik évfordulónkat, akkor se akarnék tőle gyereket.

– Veletek tart ő is a turnén?

A turné puszta említésére összeszorul a torkom. A turné ugyanis hatvanhét éjszakán át tart.

Hatvanhét. Gondolatban kitapogatom, megvan-e a gyógyszeres dobozom, és már attól lecsillapodom

egy kicsit, hogy érzem a helyét. Annál azért több eszem van, mint hogy Vanessa előtt nyugtátokat

kapkodjak be.

– Hogyan?

– Találkoztok Brynnel a turné alatt? Veled utazik egy-két helyre?

Elképzelem Brynt út közben a stylistokkal, a Pilates-edzőjével, a legújabb nyerskonyha

étrendjével.

– Talán.

– Hogy tetszik Los Angeles? – érdeklődik Vanessa. – Nem vagy az a klasszikus dél-kaliforniai

típus.

– Alacsony a páratartalom arrafelé – mondom.

– Tessék?

– Nem érdekes. Poén volt, – Hát hogyne. – Vanessa kételkedve méreget. Már jó ideje nem olvasom

az interjúimat, de mikor még olvastam, gyakorta belefutottam olyan kifejezésekbe, mint a

kifürkészhetetlen. Vagy arrogáns. Valóban ilyennek látnak az emberek?

Hála az égnek, lejárt az időnk. Vanessa becsukja a jegyzetfüzetét, és a számlát kéri. Elkapom

Aldous pillantását, hogy jelezzem neki, hamarosan vége. Megkönnyebbültnek tűnik.

– Örültem, hogy megismertelek, Adam – dorombol Vanessa.

– Részemről a szerencse – hazudom.

– Meg kell mondjam, nagy rejtély vagy. – Rám villant egy mosolyt, a fogsora természetellenesen

fehér. – De én imádom a rejtélyeket. Az olyanokat, mint a dalszövegeid meg azok a hátborzongató

képek az Ártatlan áldozatokon. És az új lemezen is nagyon titokzatos szövegek vannak. Biztos

hallottad már, hogy néhány kritikus megkérdőjelezi, hogy a Vérszomjas napsugár zeneileg és

hatásában felérhet-e az Ártatlan áldozatok hoz...

Pontosan tudom, mi következik, számtalanszor hallottam már. Ezt csinálják az újságírók. Csak úgy

mellékesen bedobják más kritikusok véleményét, hogy megtámogassák vele a magukét. És azt is

tudom, mit kérdez valójában, még akkor is, ha ő maga mit sem sejt róla: milyen érzés, hogy az

egyetlen értékes dolog, amit le tudtál tenni az asztalra, a létező legszörnyűségesebb veszteségből

született?

Hirtelenjében túl sok lesz nekem ez az egész. Bryn és a Pocakriadó. Vanessa és a gimis

évkönyvem. A gondolat, hogy semmi sem szent. Hogy minden szabad préda. Hogy az életem

mindenkire tartozik, csak rám nem. Hatvanhét éjszaka. Hatvanhét, hatvanhét, hatvanhét. Olyan

erővel taszítom meg az asztalt, hogy több pohár víz és sör borul Vanessa ölébe.

– Most meg mi a...?

– Az interjúnak vége! – hörgőm.

– Ezt én is tudom. Mi a franc bajod van?

– Az, hogy egy rohadék dögkeselyű vagy! Ennek az egésznek kibaszottul semmi köze a zenéhez! Ez

csak arról szól, hogy mindent szétpiszkálj apró darabokra!

Vanessa szeme felcsillan, ahogy a felvevője után kotorászik. Még mielőtt visszakapcsolhatná,

elhalászom előle és az asztalhoz püfölöm, amíg darabokra nem hullik, és végül beejtem egy pohár

vízbe, biztos, ami biztos. A kezem reszket, a szívem kalapál, és érzem, hogy pánikroham közelít, az a

fajta, amikor biztosra veszem, hogy bele fogok pusztulni.

– Mit művelsz? – sikít fel Vanessa. – Nincs róla másolatom!

– Nagyon helyes.

– És mégis, hogy írjam így meg a cikkemet?

– Cikknek mernéd ezt nevezni?

– Igen! Képzeld csak, vannak közöttünk, akiknek meg kell dolgozni a megélhetésért, te, szeszélyes

finomkodó kis pöcs!

– Adam! – Aldous mellettem terem, és három százdolláros bankót fektet az asztalra. – Vegyen

belőle egy újat – veti oda Vanessának, és már vonszol is kifelé az étteremből, be az első taxiba. Egy

újabb százast ad a taxisnak, amikor az kiakad, hogy rágyújtok. Aldous a zsebembe nyúl, előkapja a

gyógyszeres dobozomat, a tenyerébe ráz egy tablettát, és rám parancsol, mintha a morcos anyám

volna:

– Tátsd nagyra!

Kivárja, míg már csak pár sarokra vagyunk a szállodámtól, addigra már elszívtam két cigarettát

egyhuzamban és bekaptam még egy nyugtatót.

– Mi történt?

Mindent kipakolok neki. Vanessa a „fekete lyukat” piszkáló kérdéseiről. Brynről. Miáról.

– Egyet se aggódj, felhívjuk Randomékat. Megfenyegetjük őket, hogy visszavonjuk tőlük az

exkluzív interjút, ha nem állítanak rá valaki mást. Lehet, hogy feltűnik az eset néhány szennylapban

vagy a LochiFechin, de csak egy pár napig, nem valami nagy történet. Nyoma se marad.

Aldous nyugodtan beszél, mintha azt mondaná, hé, semmi gáz, ez csak rock V roll, de azért jól

látom a szemében az aggodalmat.

– Aldous, nem bírom.

– Mondom, hogy egyet se aggódj! Nincs rá semmi szükség. Csak egy újságcikk, le lehet rendezni.

– Nem csak ezt. Nem bírom tovább. Semmit se bírok.

Aldous, aki nem hiszem, hogy átaludt volna egy éjszakát is azóta, hogy Aerosmithszel turnézott,

néhány másodperc erejéig engedélyezi magának, hogy kimerültnek tűnjön. Aztán rögtön visszazökken

a szokásos manager üzemmódjába.

– Csak a turnét megelőző kimerültség. A legjobbakkal is megesik – biztosít, – Ha egyszer úton

leszel végre, kiállsz a tömegek elé, érzed a szeretetet, az adrenalint, a zenét, szépen feltöltődsz majd.

Persze kilóg majd a beled, de ez amolyan boldog bélkilógás lesz. És aztán eljön a november, és

kidőlhetsz egy kis trópusi szigeten, ahol senki se tudja, hogy ki vagy, és mindenki magasról szarik az

Üstökösre meg Mr. Vademberre is.

November? Most augusztus van. Addig még három hosszú hónap. A turné hatvanhét éjszakán át tart.

Hatvanhét. A fejemben ismételgetem, mintha mantra volna, csak éppen pont az ellenkezőjét teszi,

mint amit egy mantrának kellene. Marékszámra akarom megragadni tőle a hajamat és tövestül

kitépkedni.

És hogy értessem meg Aldousszal, hogy értessem meg bármelyikükkel is, hogy a zene, az adrenalin,

a szeretet, mindazok a dolgok, amik enyhítenék a kínjaimat, könnyítenének a terheken, már mit sem

jelent? Nem maradt más, csak ez az örvény. És közvetlenül a szélén állok.

Egész testemben remegek. Nem bírom tovább. Lehet, hogy egy nap csupán huszonnégy órából áll,

de néha már egyetlenegyen is épp olyan lehetetlennek tűnik átvergődnöm, mint megmászni az

Everestet.

KETTŐ

Tű és cérna, hús és csont

A nyál kifolyt, a szív csak kong

Bőrödön gyémántkék varratok

Csillog a magány. Hallgatok.

VARRATOK – Ártatlan áldozatok #7

Aldous a szálloda előtt tesz ki.

– Idefigyelj, öregem, azt hiszem, nagy szükséged van egy kis pihenésre. Szóval lemondom az

összes mai programodat, és holnapról is törlőm a megbeszéléseket. Csak hét körül indul a géped

Londonba, úgyhogy nem kell öt előtt a reptéren lenned. – Vet egy pillantást a telefonjára. – Azaz több

mint huszonnégy órád van, hogy azt tedd, amit csak akarsz. Megígérem, hogy sokkal jobban fogod

érezni magad utána. Indulás, légy szabad és mulass jól!

Aldous aggodalmas pillantással méreget. Igaz, hogy részint a barátom, de mégiscsak ő felel értem.

– Átváltom a repülőjegyemet – jelenti be egyszer csak. – Veled repülök holnap.

Szégyenkezem, amiért ennyire hálás vagyok neki. Az első osztályon utazni a többiekkel nem nagy

szám. Mindannyian a saját, luxuskategóriás lejátszónkba temetkezünk, de legalább mikor velük

repülök, nem vagyok egyedül. Ha egyedül repülök, a jó ég tudja, ki ül majd mellettem. Egyszer

kifogtam egy japán üzletembert, aki a tízórás repülőút alatt egyetlen pillanatra sem fogta be a száját.

Szerettem volna elülni mellőle, de nem akartam első osztályú kis pöcs rocksztárocskának tűnni, aki

másik helyet követel, úgyhogy csak ültem ott kukán, bólogattam, és a felét se értettem annak, amit a

fickó beszélt. De még ennél is rosszabbak az olyan alkalmak, amikor teljesen magam vagyok ezeken

az iszonyú hosszú repüléseken.

Tudom, hogy Aldousnak rengeteg a dolga Londonban. Arról nem is beszélve, hogy ha kihagyja a

holnapi tárgyalást a banda többi tagjával és a videó rendezőjével, az önmagában is felér egy kisebb

földrengéssel. Na, de ki nem szarja le: így is túl sok minden van a rovásomon, számolni sem érdemes

már. Úgysem hibáztatja senki Aldoust; engem hibáztatnak.

Szóval hatalmas áldozat, hogy Aldous még egy napot tölt New Yorkban, de azért persze elfogadom

az ajánlatát, még ha próbálom is elbagatellizálni a nagylelkűségét, mikor annyit mondok csak:

– Részemről oké.

– Remek. Ürítsd ki szépen a fejed. Békén hagylak, még hívni se foglak. Jöjjek holnap érted, vagy

találkozzunk a reptéren?

Az együttes többi tagja a belvárosban szállt meg. A legutóbbi turné óta rászoktunk, hogy ők és én

különböző szállodákban alszunk, Aldous pedig nagy diplomáciai érzékről téve tanúságot, felváltva

marad hol velem, hol velük. Ezúttal éppen velük van.

– Jó lesz a reptér. A csarnokban – válaszolom.

– Rendben van. Négyre kocsit küldök érted. Addig meg pihenj.

Találkozunk valamiben, ami félig kézfogás, félig meg inkább Ölelés, aztán már vissza is pattan a

taxiba és száguld tovább a dolgára; valószínűleg indul helyrehozni mindazt, amit ma tönkretettem.

Megkerülöm az épületet, besurranok a személyzeti bejárón és felmászom a szobámba.

Lezuhanyozom, és azon gondolkozom, ne feküdjek-e vissza. De manapság elkerül az álom, hiába van

tele a szekrényem pszichofarmatikumokkal.

A tizennyolcadik emeleti ablakból jól látni, ahogy a délutáni nap meleg ragyogásba vonja a várost,

amitől New York valamiképp otthonosnak, ám a lakosztályom klausztrofóbiásán szűknek és forrónak

tűnik. Felkapok egy tiszta farmert és a fekete kabalapólómat. Holnapra tartogattam, mikor elindulok a

turnéra, de úgy érzem, most is rám férne egy kis szerencse, úgyhogy dupla műszakot fog lehúzni.

Bekapcsolom az iPhone-omat. Ötvenkilenc új e-mailem érkezett és tizenhét üzenetem hangpostán,

közülük nemegy a lemezcég méltán felháborodott sajtószolgálatától és jó néhány Bryntól, aki arról

érdeklődik, hogy ment a felvétel és az interjú. Felhívhatnám, de mi értelme volna? Ha elmesélném

neki, mi történt Vanessa LeGrandéval, csak dühöngene, amiért levetettem a „nyilvánosság számára

fenntartott álarcomat” egy újságíró előtt. Megpróbál leszoktatni erről a rossz szokásomról. Azt

mondja, ha ilyesmit művelek a firkászokkal, az csak még jobban meghozza a kedvüket, és provokálni

fognak.

– Mutass nekik egy unalmas, egyszerű álarcot, Adam, és nem írnak majd annyi mindent rólad –

tanácsolja folyton-folyvást.

De az a sejtésem, hogy ha elárulnám Brynnek, melyik kérdéstől is akadtam ki, valószínűleg ő is

levetné a nyilvánosság számára fenntartott álarcát.

Eszembe jut, amit Aldous mondott, hogy hagyjam az egészet a fenébe, úgyhogy kikapcsolom a

telefont, és az éjjeliszekrény tetejére hajítom. Aztán felkapom a sapkámat, a napszemüvegemet, a

gyógyszereimet meg a tárcámat, és már kinn is vagyok az ajtón.

A Kolumbusz sugárúton sétálok tovább, a Central Park felé. Egy tűzoltóautó dübörög el mellettem,

visító szirénával. Vakard meg a fejed, nehogy véged legyen! Már nem emlékszem, mikor tanultam az

óvodás mondókát, ami előírja, hogy ahányszor csak szirénaszót hallasz, meg kell vakarnod a fejed,

különben a következő szirénázó autó érted jön majd, de arra emlékszem, mikor kezdtem szót fogadni

neki. Mostanra már a második természetemmé vált. Igen ám, de egy olyan helyen, mint Manhattan,

ahol állandóan ordítanak a szirénák, elég fárasztó dolog lépést tartani ezzel a szokással.

Kora este van, és az agresszív hőhullám kissé megenyhült. Mintha ezt mindenki érezné is, mert az

emberek megszállták a parkot: piknikeznek a gyepen, babakocsival kocognak az ösvényeken,

csónakáznak a tavirózsákkal borított vízen.

Bármennyire szeretem is megfigyelni, hogy az emberek hogyan töltik az idejüket, szörnyen

védtelennek is érzem magam tőlük. Fogalmam sincs, hogy csinálják mások, akiket szintén figyel a

közvélemény. Néha látok fényképeket Brad Pittről is, amint a falkányi gyerekével kivonul a Central

Parkba, hintáznak, játszanak, és bár követték őket a lesifotósok, mégis úgy tűnik, mintha egy teljesen

normális napot töltött volna a családjával. Persze lehet, hogy nem így volt. A látszat igen csalóka tud

lenni.

Ahogy ezen töröm a fejem, és sorra haladnak el mellettem a nyári estét élvező boldog emberek,

egyre inkább mozgó célpontnak érzem magam, hiába a szemembe húzott sapka és a napszemüveg,

ráadásul még Bryn sincs velem. Ha Bryn és én együtt vagyunk, nagyjából lehetetlen észrevétlennek

maradni. Csaknem leterít a paranoia, még csak nem is azért, hogy esetleg lefényképeznek vagy

megtámad az autogramkérők tömege – bár azzal se nagyon tudnék most megbirkózni –, hanem amiatt,

hogy kigányolnak, amiért én vagyok az egyetlen ember, aki egyedül van a parkban, még akkor is, ha ez

nyilvánvalóan nem igaz. Mégis úgy érzem, bármelyik pillanatban elkezdhetnek röhögéséivé mutogatni

rám az emberek.

Ez meg hogy történhetett? Mi történt velem? Hogy lett belőlem ez a két lábon járó önellentmondás?

Emberekkel körülvéve egyedül érzem magam. Azt állítom, hogy nem vágyom másra, csak hogy

normális lehessek, és mikor kóstolót kapok belőle, milyen is az, azt se tudom, mihez kezdjek vele.

Már nem tudom, hogyan viselkednek a normális emberek.

A Ramble[3] felé veszem az irányt, ahol csak olyan főszerekbe botolhatok, akik nem akarják, hogy

megtalálják őket. Veszek egy pár hot dogot, és mikor alig egy-két harapással el is tüntetem őket,

rájövök, hogy ma még egyáltalán nem is ettem. Erről aztán eszembe jut az ebéd – és az egész Vanessa

LeGrande-féle ballépésem.

Mi a görcs történt? Persze, mindenkivel megesik néha, hogy kóstolgatja az újságírókat, vagy

ilyesmi, de ez nagyon kezdő, kispályás húzás volt tőlem, mondom magamnak.

Csak kimerültem, magyarázkodom. Elfogyott az erőm. A turnéra gondolok, &Í a mohaszőnyeg

mintha kavarogva megnyílna mellettem.

Hatvanhét éjszaka. Megpróbálom lenyomni a saját torkomon. Hatvanhét éjszaka semmi.

Kutyafüle. Megpróbálom elosztani a számot, kisebb részekre darabolni, hogy valamiképp kevesebb

legyen, de nem megy. Hatvanhét semmivel sem osztható. Úgyhogy másként osztom fel: tizennégy

ország, harminckilenc város, pár száz óra a buszon. De a számolgatástól csak felgyorsul a kavargás,

és kezdek elszédülni tőle. Elkapok egy fatörzset, és fel-alá futtatom a tenyerem a kérgén, ami

Oregonra emlékeztet, és ettől, legalább ideiglenesen összezárul a föld.

Nem tudok nem emlékezni rá, hogy fiatalabb koromban mennyit olvastam a nagy zenészekről, akik

összeomlottak. Morrison. Joplin. Cobain. Hendrix. Undorodtam tőlük. Megkapták, amit akartak, és

aztán tessék, mit csinálnak magukkal! Az Öntudatlanságig szétnarkózták magukat. Vagy

lerobbantották a saját fejüket. Micsoda seggfejek!

Vess csak egy pillantást magadra – most. Nem vagy drogos, de nem vagy sokkal jobb.

Megváltoznék én, ha tudnék, de mind ez idáig nem segített valami sokat, ha azt mondtam

magamnak: „pofa be és élvezd a kalandot”. Ha a környezetemben tudnák, hogyan érzem magam,

kiröhögnének. Nem, ez nem egészen igaz: Bryn nem röhögne. Csak nem tudná felfogni, miért vagyok

képtelen kiélvezni az utolsó cseppig mindazt, amiért olyan keményen megdolgoztam.

De vajon tényleg. olyan keményen dolgoztam volna? Mind azt gondolják, a családom, Bryn meg az

együttes többi tagja – legalábbis régebben ők is azt gondolták –, hogy ezt valamiképp kiérdemeltem,

hogy az elismerés és a valag pénz jár nekem. De ezt én sose hittem el. A karma nem bank. Nincs

befektetés, nincs pénzfelvétel, nem így működik. És mostanában egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy

ez az egész igenis jár nekem, csak nem éppen jutalomként.

Cigarettáért nyúlok, de kiürült a doboz. Felkelek, leporolom a farmeromat, és kifelé indulok a

parkból. A nap kezd ereszkedni nyugat felé, fényes lánglabda dülöngél a Hudson fölött, narancs és

lila csíkokat pingálva az égre. Tényleg szép a látvány, egy másodperc erejéig sikerül is

gyönyörködésre kényszerítenem magam.

A Hetedik sugárúton délnek fordulok, beugróm egy kis boltba cigit vásárolni, aztán irány a

belváros. Visszamegyek a szállodába, hozatok valamit a szobaszolgálattal, aztán talán, egyszer az

életben, korán fogok elaludni. A Carnegie Hall előtt taxik fékeznek, kiteszik az esti koncertekre

érkezőket. Egy gyöngysorokkal ékített idős hölgy tipeg elő magas sarkokon az egyik kocsiból,

görnyedező frakkos kísérője a könyökébe kapaszkodik. Láttukra, ahogy együtt botladoznak, érzem,

hogy összerándul valami a mellkasomban. Bámuld a naplementét, adom ki a parancsot. Bámulj

valami szépet! De mikor felpillantok az égre, azt kell látnom, hogy a csikók egy többnapos

véraláfutás színére sötétedtek.

Szeszélyes, finomkodó kis pöcs. Ennek titulált az újságíró. Ő is megérte a pénzét, az igaz, de abban

az egy pillanatban igazat szólt.

A pillantásom visszatér a Földre, és mikor megérkezik, az ö szemét látom. Nem úgy, ahogy

régebben láttam mindenütt – minden sarkon, minden reggel, a saját lecsukott szemhéjam mögött. Nem

úgy, ahogy valamennyi lány tekintetében az övét kerestem, akire csak ráfeküdtem az elmúlt években.

Nem bizony, ezúttal tényleg az ő szeme az.

Az ő fényképe az, talpig feketébe öltözötten, a cselló úgy támaszkodik a vállának, mint egy fáradt

kisgyerek. A haja feltűzve, abba a bizonyos kontyba, ami úgy tűnik, kötelező a klasszikus zenészeknél.

A kamarakoncerteken és vizsgákon is ezt a frizurát szokta viselni, de egy keveset mindig leengedett a

hajából, hogy finomítson kissé a viselet szigorúságán. De ezen a fényképen nincsenek szabadon

röpködő hajszálak. Közelebb lépek, elolvasom a feliratot. Az IFJÚ TEHETSÉGEKÉRT

ALAPÍTVÁNY BEMUTATJA: MIA HALL.

Pár hónappal ezelőtt Liz megtörte a Miával kapcsolatos dolgok hallgatólagos embargóját, és

elküldött nekem egy kitépett oldalt az Amerika Mi Vagyunk magazinból. A ráragasztott öntapadós

címkén csak ennyi állt: Azt hiszem, ezt látnod kell Az összeállításnak „20 húsz év alatti tehetségek”

volt a címe: feltörekvő „csodagyerekekről” írtak benne. Az egyik oldalt Miának szentelték, a közepén

egy kép, amire alig mertem rápillantani, és néhány hasáb, amit csak jó néhány nagy levegővétel után

mertem átfutni. Az újság „Yo-Yo Ma első számú trónörökösének” titulálja. Ezen muszáj volt

elvigyorodnom. Mia mindig azon morgolódott, hogy akiknek fogalmuk sincs a csellóról, minden

csellistát a következő Yo-Yo Mához hasonlítanak, mert egyedül az Ő nevét ismerik. „És Jacqueline

Du Pré?” kérdezte mindig, a saját példaképét hozva fel példának, aki viharos tehetségnek indult, ám

huszonnyolc éves korában leterítette a szklerózis multiplex, és tizenöt évvel később meg is halt.

Az Amerika Mi Vagyunk újságírói ezen felül „túlviláginak” nevezték Mia játékát, aztán nagyon

élethűen részletezték a több mint három évvel ezelőtti autóbalesetet, amely a szülei és a kisöccse

életét követelte. Ezen megdöbbentem. Miát nem olyannak ismertem, aki erről beszélne, hogy

sütkérezzen az idegenek együttérzésében. De amikor még egyszer átfutottam a cikket, rájöttem, hogy

az egész csak régi újságok beszámolóiból összeollózott szöveg, nincs benne semmi, amit maga Mia

mondott volna.

Néhány napig magamnál tartottam azt az oldalt, néha előszedtem és rápillantottam. De a tárcámban

hordani olyan érzés volt, mintha egy kazetta plutóniumot tartanék a zsebemben. És ha Bryn rajtakapott

volna egy Miáról szóló újságcikkel, akkor bizony valódi nukleáris robbanások következtek volna be.

Szóval néhány nap elteltével eldobtam, és kényszerítettem magam, hogy elfeledkezzek róla.

Most, hogy megpróbálom felidézni a részleteket, úgy rémlik, említett valamit arról, hogy Mia

otthagyta a Juilliardot, hogy koncertezzen, elsőként a Carnegie Hallban.

Újra felemelem a tekintetemet. A szeme még mindig ott van, még mindig engem néz. És hirtelen

tudom, éppolyan bizonyossággal, mint bármit a világon, hogy ma este lép föl. Tudom már jóval

azelőtt, hogy megkeresném a dátumot a plakáton, ami kétségkívül augusztus tizenharmadika.

Mielőtt tudatosodna bennem, mit is teszek, még mielőtt meggyőzhetném magam, mennyire

borzalmasan rossz ötlet is ez, máris a jegypénztár felé tartok. Nem akarom látni, győzködöm magam.

De nem is fogom látni. Csak hallani akarom. A jegypénztáron kinn a tábla, hogy ma estére minden

jegy elkelt. Bejelenthetném nagy hangon, hogy ki vagyok, felhívhatnám a hotel recepcióját vagy

Aldoust, és minden valószínűség szerint tudnának nekem jegyet szerezni, de én inkább a sorsra bízom

magam. Névtelen, kissé alulöltözött fiatalemberként állok elő és kérdezem meg, van-e még szabad

hely.

– Nemrég kezdtük eladni a pótszékeket. Van még egy hely a galérián, egészen hátul. Kilátás

szempontjából nem éppen ideális, de már csak ez maradt – feleli a lány az üvegablak mögül.

– Nem a kilátásért jöttem – felelem.

– Én is mindig ezt mondom – mondja a lány, és nevet. – De az emberek néha nagyon válogatósak

tudnak lenni. Huszonöt dollárt kérek szépen.

Átnyújtom a hitelkártyámat, és belépek a hűvös, félhomályos koncertterembe. Becsusszanok az

ülésemre, lehunyom a szemem, és felidézem a legutóbbi alkalmat, amikor ilyen előkelő helyen voltam

csellókoncerten. Öt éve történt, az első randevúnkon. És épp, mint azon az estén, ma is érzem, hogy

elönt a várakozás hulláma, hiába tudom, hogy ma este, ellentétben azzal a régi estével, nem fogom

megcsókolni őt. Még megérinteni sem fogom. Sőt, még csak nem is fogom közelről látni.

Ma csak hallgatni fogom. És ez elég is lesz.

HÁROM

Mia négy nap után felébredt, de semmit sem mondtunk el neki a hatodik napig. Nem is nagyon

számított, mert úgy tűnt, mintha már tudná. Körbeültük az ágyát az intenzíven, és szegény, szűkszavú

nagyapja húzta a rövidebbet, őt jelölték ki, hogy közölje Miával: a szülei, Kat és Denny azonnal

meghaltak a balesetben, amely idejuttatta őt. És azt is, hogy a kisöccse, Teddy annak a helyi

kórháznak a sürgősségi osztályán vesztette életét, ahová mindkettejüket szállították, és ahonnan Miát

továbbküldték Portlandbe. Senki sem tudta, mi okozta a balesetet. Van-e Miának valami emléke róla?

Mia csak feküdt, nagyokat pislogott, a kezembe kapaszkodott, és olyan erővel mélyesztette belém a

körmeit, mintha soha nem akarna elengedni. A fejét rázta, és csöndesen csak annyit ismételgetett

„nem, nem, nem”, újra és újra és újra. De könnyeket nem ejtett, ezért nem tudtam, hogy a „nem”

válasz-e a nagyapja kérdésére vagy egyszerűen az egész helyzetet próbálta meg nem történtté tenni.

Akkor aztán közbelépett a szociális munkás, és a maga ellentmondást nem tűrő módján átvette a

beszélgetés irányítását. Elmondta Miának, miféle műtéteken esett át addig („csak a

legeslegsürgősebb, életmentő beavatkozások történtek meg, hogy az állapotodat stabilizáljuk, és ami

azt illeti, ez rendkívül jól sikerült”)? aztán felsorolta azokat az operációkat, amik az eljövendő

hónapokban voltak esedékesek. Az első műtét az lesz, ami helyreigazítja és acélcsavarokkal rögzíti á

bal lábában a csontokat. Aztán következik egy másik, egy héttel később, amelynek során bőrlebenyt

vételeznek a sérülést nem szenvedett lába combjáról. Ezután, a következő operáció során ezt a bőrt

ültetik át a szétbarmolt lábra. Ez a két beavatkozás sajnálatos módon hagy majd néhány csúf

sebhelyet. De az arca sérülései egy év múlva majd plasztikai műtéttel teljesen eltüntethetők.

– Ha egyszer végeztünk a feltétlenül elvégzendő operációkkal, és nem lép fel semmiféle

komplikáció, sem fertőzés a lép eltávolítása miatt, sem tüdőgyulladás, sem pedig a tüdő más

problémái, akkor elhagyhatod a kórházat és beköltözhetsz egy rehabilitációs otthonba – mondta a

szociális munkás. – Fizikoterápiára, munka- és beszédterápiára, meg ki tudja, mire lesz még

szükséged. Egy pár napon belül jobban fel tudjuk már mérni az állapotodat. – Én teljesen

beleszédültem ebbe a litániába, de Mia minden egyes szóra koncentrált; több figyelmet szentelt az

eljövendő műtéteknek, mint amennyire a családját illető híreket méltatta.

Aznap délután, kicsivel később a szociális munkás hölgy félrevont bennünket – Mia nagyszüleit és

engem. Aggódtunk Mia reakciója, illetve leginkább annak hiánya miatt. Sikoltozásra számítottunk, haj

tépésre, valami kirobbanó erejűre, valamire, ami felér a történtek szörnyűségéhez, ami felér a

tulajdon lesújtottságunkhoz. De ez a hátborzongató hallgatás csak egyet jelenthetett: agykárosodást.

– Nem, nem, arról szó sincs – sietett megnyugtatni minket a hölgy. – Az agy nagyon sérülékeny

műszer, és még valószínűleg hetekbe kerül, amíg megtudjuk, pontosan melyik területeit érintheti a

sérülés. De a fiatalok nagyon rugalmasak és erősek, és a neurológusok igencsak bizakodnak. Mia

mozgáskoordinációja meglehetősen jó. A beszédkészsége, úgy tűnik, nem károsodott. A jobb oldala

gyenge, és egyelőre nem találja az egyensúlyát. Ha csupán ennyi sérülés érte az agyát, nagyon

szerencsésnek mondhatja magát.

Mindannyian megütődtünk a szóhasználatán. Szerencsésnek? De a szociális munkás keményen a

szemünk közé nézett.

– Hihetetlenül szerencsésnek, mert mindez visszafordítható. Ami petéig a reakcióját illeti az imént

– mondta, és fejével az intenzív osztály felé bökött –, az teljesen normális válasz egy ennyire extrém

mértékű érzelmi traumára. Az agy befogadóképességének megvannak a határai, úgyhogy leengedi a

sorompóit, és fokozatosan emészti csak a híreket. Előbb-utóbb fel fogja fogni teljes egészében, de

ehhez segítségre lesz szüksége.

Ezután hosszasan magyarázott a gyász lépcsőfokairól, ellátott mindenféle ismertetőkkel a

poszttraumás stressz szindróma lefolyásáról, és felajánlotta Mia számára a kórházban dolgozó

gyászterapeuta segítségét is.

– Tulajdonképpen maguknak se ártana felkeresni őt – tette hozzá a végén.

Ezt elengedtük a fülünk mellett. Mia nagyszülei nem éppen lelkizős alkatok. Ami pedig engem illet,

az én szemem előtt csak Mia gyógyulása lebegett, nem a sajátom.

A műtétek sorozata szinte azonnal megkezdődött. Ezt szörnyen kegyetlennek találtam. Mia épp az

imént érkezett vissza a halál küszöbéről csak azért, hogy a családja elvesztésével kelljen

szembesülnie, és tessék, már fekhet is újra a kés alá. Nem hagyhatnák legalább egy kicsit pihenni? De

a szociális munkás elmagyarázta, hogy minél előbb sikerül Mia lábát helyretenni, annál hamarabb fog

tudni mozogni, és akkor végre elkezdhet igazán javulni az állapota. Úgyhogy a combcsontját

összecsavarozták, és elvégezték a bőrátültetést. Szinte még levegőhöz se jutottam, mikor már ki is

tették a kórházból, és áttelepítették egy rehabilitációs otthonba, ami inkább lakóparkra, mint

egészségügyi intézményre hasonlított, a gyepen cikázó sima ösvényekkel és mindenfelé tavaszi

virágokkal, amik akkoriban kezdtek nyílni, mikor Mia megérkezett.

Alig egy hetet töltött ott – egyetlen eltökélt, rémületes, fogcsikorgató hetet –, amikor megérkezett a

boríték.

A Juilliard. Annyi mindent jelentett már nekem korábban is. Valamit, ami előre eldöntetett. Okot

adott büszkeségre. Vetélytárs is volt. És aztán egyszerűen elfeledkeztem róla. Azt gondolom,

mindannyian így voltunk vele. De az élet ment tovább Mia rehabilitációján kívül is, és valahol, abban

a másik világban a másik Mia – az, akinek két szülője, öccse és működőképes teste volt – még mindig

létezett. És ebben a másik világban pár hónappal korábban néhány vizsgabiztos meghallgatta Mia

játékát, folytatták a jelentkezésének elbírálását, a dolgok mentek a maguk útján, míg végül döntésre

jutottak, és ez a végső döntés most itt volt előttünk.

Mia nagyanyja nem merte egyedül felbontani a levelet, így aztán megvárta, míg Mia nagyapja és én

megérkezünk, csak akkor hasította fel a gyöngyház nyelű levélkésével.

Miát felvették. Mintha bizony ez valaha is kérdés lett volna.

Mind úgy gondoltuk, jót tesz majd neki a hír; talán feltűnik valami örömteli az amúgy nagyon is

kilátástalan jövőjében.

– Már beszéltem a felvételikért felelős dékánnal, és elmagyaráztam neki, mi történt. Engedélyezte,

hogy egy-két évvel később kezdd csak meg a tanulmányaidat – mondta Mia nagyapja, mikor

megosztotta Miával a híreket és hogy milyen bőkezű ösztöndíjat ajánlottak fel neki a felvétele mellé.

Maga a Juilliard javasolta a halasztást, hogy Mia biztosan képes legyen az iskola szigorú előírásainak

megfelelően játszani, amennyiben elfogadja a felkínált helyet.

– Nem – mondta Mia a központ vigasztalan társalgójában, ugyanazon az érzelemmentes hangon,

amelyen a baleset óta beszélt. Egyikünk sem tudta biztosan, hogy az érzelmi megrázkódtatás okozta-e

vagy ez lesz az új hanghordozása, így tud az új, átrendeződött agya beszélni. Bármit mondott is a

szociális munkás, hogy bátorítson bennünket, bármennyit hangsúlyozták a terapeuták, hogy Mia

állapota rohamosan javul, mi bizony aggódtunk. Fojtott hangon beszélgettünk erről távozóban, miután

magára hagytuk azokon az éjszakákon, amikor képtelen voltam rávenni magam, hogy ott maradjak

vele.

– Nem kell semmit sem elkapkodni – felelte Mia nagyanyja. – Egy vagy két év múlva nagyon más

fényben láthatod majd a világot. Lehet, hogy akkor majd mégis el akarsz menni.

Szegény, azt hitte, Mia a Juilliardra mondott nemet. De én jobban tudtam. Jobban ismertem Miát. A

halasztás lehetőségét utasította el.

A nagyanyja nagyon sokat veszekedett Miával. Szeptember csupán öt hónapra volt. Azaz túlságosan

közel. És kicsit igaza is volt. Mia lábáról még mindig nem szedték le a gipszet, éppen csak elkezdett

járni tanulni. Egy üveget nem tudott egyedül kinyitni, annyira gyenge volt a jobb keze, és sokszor

olyan egyszerű dolgoknak se jutott eszébe a neve, mint, mondjuk, az olló. A terapeuták azt mondták,

erre számítani kellett, teljesen normális, és el is fog múlni – idővel. De öt hónap? Hát, az nem valami

sok idő.

Mia aznap délután a hangszerét kérte. A nagyanyja a homlokát ráncolta, aggodalmaskodott, hogy ez

az ostobaság hátráltatja Mia gyógyulását. De én majd kiugrottam a bőrömből, rohantam a kocsihoz, és

mire a nap lement, visszaértem a csellójával.

Attól kezdve a cselló lett az első számú terápia: gyógytorna, érzelmi segítség, neurológiai

támogatás. Az orvosok egyik ámulatból a másikba estek Mia felsőtestének erejét látva – a régi

zenetanára, Christie professzor „csellista alkatnak” nevezte a széles vállát, izmos karját és hogy a

zenélés milyen hamar visszahozta ezt az erőt, aztán ahogy ennek folyományaként a múlté lett a jobb

kezének gyengesége, és megerősödött a sérült lába. A szédülésen is segített. Mia lehunyt szemmel

játszott, és állította, hogy ez, no meg hogy a két lába a földön támaszkodik, segített visszanyerni az

egyensúlyát. A zenén keresztül bukkantak elő Mia azon botlásai is, amelyeket a mindennapi

beszélgetés során sikeresen leplezett. Ha kólát szeretett volna, de nem jutott eszébe a megfelelő szó,

egyszerűen narancslevet kért inkább. De a csellója más volt: ott őszintén vállalta, hogy a Bachszvitre,

amin néhány hónappal azelőtt dolgozott, emlékezett, de egy egyszerű etűdre, amit

gyerekkorában tanult, nem. Persze az is igaz, hogy amikor Christie professzor, aki hetente egyszer jött

dolgozni vele, megmutatta, azonnal beugrott neki. Az ilyen epizódok nagyon sokat segítettek Mia

agyműködési bakugrásainak felderítésében a logopédusoknak és ideggyógyászoknak, akik eszerint

folytatták a terápiájukat.

De leginkább a hangulatán javított a cselló. Adott valamit Miának, amivel mindennap

foglalkozhatott. A monoton hanghordozás eltűnt, és lassanként kezdett úgy beszélni, mint a régi Mia,

legalább akkor, ha a zenéről volt szó. Módosították a fejlesztési protokollt, hogy több időt tölthessen

gyakorlással.

– Nem egészen értjük, hogyan gyógyítja a zene az agyat – vallotta meg az egyik neurológus, mikor

egy délután együtt hallgattuk Mia játékát néhány másik beteggel a társalgóban –, de azt legalább

tudjuk, hogy segít. Elég, ha Miára nézünk.

Mia négy hét után hagyta el a rehabilitációs központot, a tervezetnél két héttel korábban. Már tudott

botra támaszkodva járni, segítség nélkül kinyitni egy üveg mogyoróvajat, és még a lelkét is kijátszotta

Beethovennek.

* * *

A cikkből, amit Liz küldött nekem – a „20 húsz év alatti tehetség” címűt az Amerika Mi Vagyunk

magazinból – egy dologra élénken emlékszem. Arra, hogy még csak nem is halványan utaltak rá,

hanem egyértelmű párhuzamot vontak Mia „túlvilági” zenejátéka és a „tragédiája” között. És

emlékszem arra is, hogy mennyire kiakadtam ezen. Mert ebben azért van valami sértő: mintha csak

úgy lehetne megmagyarázni Mia kivételes tehetségét, hogyha egy természetfölötti erő támogatását is

beleszámítjuk. Mégis, mit gondolnak, az elhalt családja megszállja Mia testét, és angyali karként

zengedeznek az ujjain át?

De az igazsághoz hozzátartozik, hogy tényleg történt valami túlvilági változás. És ezt pontosan

tudom, mert ott voltam. Tanúja lehettem, ahogy Mia kiugró tehetségből valami egészen mássá alakult.

Öt hónap leforgása alatt holmi groteszk varázslat átváltoztatta őt. Szóval igen, ha úgy vesszük, ennek

köze volt a „tragédiájához”, de Mia volt az, aki keményen megdolgozott érte. Mindig is ő volt az, aki

keményen dolgozott.

* * *

Szeptember elején, a munka ünnepének másnapján utazott el a Juilliardra. Én vittem ki a reptérre.

Megcsókolt búcsúzóul. Azt mondta, még az életénél is jobban szeret engem. Aztán elindult, hogy

átessen a biztonsági ellenőrzésen.

És soha nem jött vissza.

NÉGY

Régi a vonó, mindene ragad

Küldd be a gyárba bontani magad

Visz már a hóhér, hova tolakszol

A közönség feláll, s üvöltve tapsol

POR – Ártatlan áldozatok #9

Mikor kigyúlnak a fények a koncert után, siralmasan érzem magam; mint akit kicsavartak. Mintha

minden elszivárgott véremet kátránnyal pótolták volna. Amint elhal a tapsvihar, mocorogni kezdenek

körülöttem az emberek, a koncertet méltatják, a Bach-szvit szépségéről, az Elgar-szonáta

méltóságteljességéről beszélnek, arról, hogy milyen kockázatos – és milyen kifizetődő – választás

volt bedobni a kortárs John Cage-darabot. De a Dvorák az, ami kiszipkázta az oxigént a teremből, és

ezt meg is értem.

Régen, mikor Mia játszott, a koncentráció az arcára volt írva: egy kis ránc jelent meg a homlokán.

Az ajka néha teljesen elfehéredett, annyira összeszorította, mintha minden csepp vérére a zenélő

kezének volna szüksége.

Ebből ma is láttam egy kicsit az első daraboknál. De amikor elérkezett a Dvorákhoz, az előadás

utolsó darabjához, valami megváltozott. Nem tudom, hogy csak belelendült-e vagy ez a legjobb

műsorszáma, de tény, hogy az addigi, csellója fölé görnyedő tartása helyett a teste mintha kitárult és

kivirult volna, és a zene kitöltötte körülötte a teret, mint holmi elburjánzó, virágba borult folyondár. A

vonásai szélesek lettek, boldogak és merészek, és a termet betöltő hangban is ugyanez a tiszta érzés

köszönt vissza, mintha a zeneszerző szándéka tekeregne végig a széksorok között. És az arckifejezése,

a fölemelt pillantása, az ajkán játszó röpke mosoly, nem is tudom, hogy mondhatnám úgy, hogy ne

hangozzék olyannak, mint egy klisékkel telezsúfolt újságcikk: úgy tűnt, mintha teljesen eggyé vált

volna a zenével. Vagy csak mintha boldog volna. Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy képes ilyen

szintű művészi teljesítményre, de most, hogy a saját szememmel láttam, totálisan elszállt az agyam. Az

enyém, és ha lehet hinni a viharos tapsnak, amit kapott, akkor a koncertteremben mindenki másé is.

* * *

Minden lámpa ég, a fényük megpattan a világos faszékeken, a geometrikus mintázatú paneleken a

falon, és a padlózat úszni látszik. Lehuppanok a legközelebbi székre, és megpróbálok nem gondolni a

Dvorákra – és más dolgokra sem. Sem arra, hogyan törölte Mia a kezét két darab között a

szoknyájába, sem arra, hogyan biccentette a fejét a megfelelő pillanatban a láthatatlan zenekar felé,

sem mindazokra a kis mozdulataira, amik mára annyira ismerősek számomra.

Az előttem levő székbe kapaszkodom, hogy megtaláljam az egyensúlyomat, amíg feltápászkodom.

Megbizonyosodom róla, hogy a lábam működik, a padló nem forog a talpam alatt, és erőnek erejével

kényszerítem egyik lábam a másik után, hogy elvezessenek a kijáratig. Össze vagyok törve, elfogyott

az erőm. Nem akarok mást, csak visszabotorkálni a szállodába, lenyelni egy marék Xanaxot vagy

Ambient, vagy Rivotrilt, vagy bármit, amit találok a gyógyszeres szekrényemben, és ezzel lezárni a

mai napot.

– Elnézést, Mr. Wilde!

Alapesetben tartok kissé a zárt helyektől, de ha van egyáltalán olyan pontja a városnak, ahol az

anonim biztonság hitébe ringathattam magam, hát az a Carnegie Hall komolyzenei koncertje. A

hangverseny és a szünet alatt sem méltatott senki egyetlen pillantásra, eltekintve két öreglánytól, és

ők, azt hiszem, egyszerűen a farmeromon voltak megbotránkozva. De ez a fickó az én korosztályom

lehet; ő az egyik jegyszedő, és húszméteres körzetben az egyetlen, aki nem múlt még el harmincöt,

azaz az egyetlen, akinek valószínűleg van otthon Üstökös-lemeze.

A zsebembe nyúlok egy tollért, ami persze nincs ott. A jegyszedő zavarba jön, és egyszerre rázza a

fejét meg a kezét.

– Nem, nem, Mr. Wilde, nem autogramot kérek! – Halkra fogja a hangját. – Igazság szerint a

házirend értelmében tilos, ki is rúghatnának érte.

– Értem – mondom zavarodottan. Átfut a fejemen, hogy vajon hivatalos megrovásban akarnak-e

részesíteni, amiért nem öltöztem ki kellőképp.

De a jegyszedő folytatja:

– Ms. Hall szeretné, ha meglátogatná őt a kulisszák mögött.

Nagy a zsivaj a koncertet követő nyüzsgésben, ezért egy pillanatig azt hiszem, rosszul hallok. Én

úgy hallottam, mintha ő akarna engem látni. De ennek semmi értelme. Minden bizonnyal a Carnegie

Halira gondol, nem Mia Halira.

Még mielőtt megkérném, hogy tisztázzuk, már könyökön is ragad és vezet vissza a lépcső felé, aztán

le a földszintre, át egy kis ajtón a színpad mellett, és onnan is tovább, végig a bekeretezett kottákkal

díszített folyosók labirintusán. Én pedig hagyom, hogy irányítsanak. Olyan ez, mint mikor tízéves

koromban az igazgatóhoz küldtek, amikor vízzel töltött lufikkal dobálóztam az osztályban, és akkor

sem tehettem mást, mint baktattam Mrs. Linden nyomában a folyosón, miközben azon törtem a fejem,

hogy vajon mi várhat rám a csukott ajtók mögött. Most pont ugyanezt érzem: hogy elkövettem valamit,

hogy Aldous talán nem is adott szabadságot ma estére, és mindjárt megkapom az esedékes

lebaszásomat az elmulasztott fotózás miatt vagy amiért kiborítottam egy újságírót, vagy egyszerűen

azért, mert én vagyok az instabil, antiszociális magányos farkas, aki veszélyezteti az együttes

integritását.

Így aztán nem foglalkozom az egésszel, semmit sem vagyok hajlandó meghallani vagy elhinni, még

csak nem is gondolkozom, amíg a jegyszedő srác egy apró szobához vezet, kitárja nekem az ajtót,

aztán be is csukja mögöttem, és hirtelen Miát látom magam előtt. Igazán magam előtt. Hús-vér

valójában: egy igazi embert, nem pedig a kísértetét.

Mindennél jobban szeretném, nem megragadni vagy megcsókolni, vagy ordítani vele, hanem

egyszerűen megérinteni az előadástól kipirult arcát. Át akarom lépni a távolságot, ami elválaszt

bennünket, és amit most centikben lehet mérni – nem mérföldekben, nem kontinensekben, nem

években és egyetlen kérges ujjamat az arcához vinni. Meg akarom érinteni, hogy biztos lehessek

benne, ez most valóban ő, nem pedig egyike azoknak a rémálmoknak, amik akkoriban gyötörtek,

miután elutazott. Olyankor éppen ilyen világosan láttam őt: már készültem, hogy megcsókoljam vagy

hogy magamhoz vonjam, és utána felébredtem úgy, hogy Mia már megint kicsusszant a kezem közül.

De most sem érinthetem meg. Ezt az előjogomat már visszavonták. Akaratom ellenére ugyan, de

akkor sincs már meg. És ha már az akaratomnál tartunk, erőnek erejével kell a karomat egy helyben

tartanom, mert úgy reszket, hogy légkalapácsnak is elmenne.

Forog a padló a lábam alatt, hívogat az ismerős örvény, és nagyon szeretnék bekapni egy

dilibogyót, de most semmiképp sem nyúlhatok érte. Néhány mély levegőt veszek, hogy megelőzzem a

közelgő pánikrohamot. Megmozgatom az állkapcsomat abban a hiú reményben, hogy talán sikerül pár

szót kipréselnem a számon. Úgy érzem magam, mintha egyedül volnék a színpadon milliónyi ember

szeme előtt, és a banda sehol, a felszerelés sehol, a dalszövegek pedig eltűntek a fejemből. Mintha

már egy óra telt volna el, mióta itt állok Mia Hall előtt, szótlanul, mint egy csecsemő.

Amikor legelőször találkoztunk, én szólítottam meg őt. Megkérdeztem tőle, mi a címe a darabnak,

amit gyakorolt. Egy ennyire egyszerű kérdéssel kezdődött minden.

Ezúttal Mia kérdez:

– Hát tényleg te vagy az? – A hangja teljesen ugyanolyan, mint volt. Nem is tudom, miért vártam,

hogy másmilyen legyen, hacsak azért nem, mert minden más megváltozott.

A hangja visszaránt a valóság talajára. Az elmúlt három év valóságába. Annyi mindent kellene

mondanom! Hová tűntél? Gondoltál még rám? Tönkretettél, tudod? Rendben vagy? Csak persze

ezek közül egyet se ejthetek ki hangosan.

Érzem, ahogy a szívem dühödt zakatolásba kezd, csöng a fülem, és nem sok választ el tőle, hogy

összeomoljak. De különösképpen, mikor a pánik lassan tetőfokára hágna, működésbe lép bennem a

túlélőösztön, ugyanaz, amely lehetővé szokta tenni, hogy kiálljak a színpadra sok ezer idegen elé.

Nyugalom száll rám, ahogy eltávolodom önmagámtól, háttérbe szorítom magam, és engedem, hogy ez

a másik személy vegye át az irányítást.

– Személyesen – felelem ugyanabban a hangnemben, ahogy Mia kérdezett. Mintha bizony a világ

legnormálisabb dolga volna, hogy megjelenek a hangversenyén, ő meg a végén a szentélyébe hívat. –

Jó koncert volt – teszem hozzá, mert úgy érzem, ezt kell mondanom. Arról nem is beszélve, hogy igaz.

– Köszönöm – mondja. Aztán megrándul az arca. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy itt vagy.

A három éve hatályos távol tartási végzésre gondolok, amit voltaképpen ő kényszerített rám, és

amit ma megszegtem. De hát te magad hívtál ide, akarom mondani.

– Hát igen, manapság már mindenféle csőcseléket beeresztenek a Carnegie Hallba – próbálok

viccelni helyette. Csakhogy ideges vagyok, és a visszavágás gorombábbra sikerül, mint szeretném.

Tenyerével végigsimít a szoknyája anyagán. Már átöltözött az elegáns, fekete estélyiből; most

hosszú, libbenő szoknyát és ujjatlan blúzt visel. Megrázza a fejét, az arcát az enyém felé billenti, és

úgy válaszol, mintha nagy titkot árulna el.

– Nem egészen. Punkoknak tilos a belépés. Nem láttad a figyelmeztető táblát a bejáratnál?

Csodálom, hogy nem tartóztattak le, amint betetted a lábad az előcsarnokba.

Tudom, hogy csak a pocsék viccemet próbálja viszonozni a sajátjával, és egy részem hálás is érte,

ahogy hálás azért is, hogy megcsillantotta régről ismerős humorát. De egy másik részem, a

faragatlanabbik, sokkal inkább emlékeztetni szeretné őt mindazokra a kamaraelőadásokra,

vonósnégyesekre és mindenféle koncertekre, amiket már végigültem életem során. Csakis miatta.

Vele.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezem.

– Most viccelsz? Adam Wilde a Zankel-teremben! A szünetben a kulisszák mögött csak ezt lehetett

hallani. Úgy tűnik, csupa Üstökös-rajongó dolgozik a Carnegie Hallban.

– És én még azt hittem, inkognitóban vagyok – felelem. A lábának. Egyedül úgy tudom túlélni ezt a

beszélgetést, ha Mia szandáljával folytatom le. A lábkörmei halvány rózsaszínre vannak lakkozva.

– Te? Az ki van zárva – feleli. – És egyébként hogy vagy?

Hogy hogy vagyok? Magadnál vagy? Fölkényszerítem a tekintetemet, és most először Miára

nézek. Még mindig gyönyörű. Nem olyan egyértelműen, mint Vanessa LeGrande vagy Bryn Shraeder,

csak úgy csöndesen, visszafogottan szép, amivel mindig is le tudott taglózni. Hosszú, sötét haját már

leengedte, most nedvesen tapad még mindig tejfehér, meztelen vállára, amelyet beborít a szeplők

galaxisa, amit egyszer régen úgy szerettem megcsókolni. A bal vállán a sebhely régebben dühös,

vörös sáv volt, ám most ezüstösen rózsaszín. Majdnem olyan, mintha a legutóbbi divatőrületnek

megfelelően tetováltatta volna. Majdhogynem szép.

Mia pillantása találkozik az enyémmel, és egy pillanatra átfut a fejemen, hogy át fog látni az

álarcomon. Máshová nézek.

– Hát, tudod. Megvagyok. Sok a dolgom – felelem.

– Persze. Értem én. Sok a dolgod. Turnézol?

– Aha. Holnap indulok Londonba.

– Nahát. Én meg holnap indulok Japánba.

Pont az ellenkező irányba, fut át a fejemen, és megdöbbenek, mikor Mia hangosan is kimondja:

– Pont az ellenkező irányba.

A szavak megakadnak, ott lebegnek baljóslatúan a levegőben. Érzem, hogy újra föltámad

körülöttem az örvény. Mindkettőnket el fog nyelni, ha nem tűnök el azonnal.

– Hát, azt hiszem, jobb lesz, ha én most megyek. – Csak egészen messziről hallom annak a nyugodt

idegennek a hangját, aki Adam Wilde bőrébe bújt.

Azt hiszem, talán elsötétedik az arca, de nem vagyok benne biztos, mert minden porcikám

hullámzásnak indult, és esküszöm, nem sok választ el tőle, hogy a belsőségeim kiforduljanak. Én már

összeomlottam, de a másik Adam még mindig működik. Kinyújtja a kezét Mia felé annak dacára, hogy

a puszta gondolat, hogy egy üzleties kézfogással búcsúzzak Mia Halitól, talán a legszomorúbb, ami

valaha is megfordult a fejemben.

Mia lepillant kinyújtott kezemre, kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, aztán csak sóhajt egyet.

Az arca megkeményedik, kifejezéstelen lesz, és kinyújtja a kezét, hogy megfogja az enyémet.

Már annyira hozzászoktam, hogy egyfolytában remegek, hogy általában fel sem tűnik. De amint az

ujjaim összezárulnak Miáé körül, azonnal észreveszem, hogy hirtelen elcsendesedik, ahogy az

elektronikus zaj is elhal egyik pillanatról a másikra, amikor valaki lekapcsolja az erősítőt. Örökkönörökké

így tudnék maradni.

Csak éppen ez nem más, mint egy hétköznapi kézfogás. És néhány másodpercen belül a karom

mellettem lóg, és úgy tűnik, sikerült valamit Miára ragasztanom az elmebajomból, mert most mintha

az ő keze reszketne. De ebben nem vagyok biztos; szélsebesen sodródom onnan másfelé.

Legközelebb már azon kapom magam, hogy az öltözőajtaja csukódását hallom a hátam mögött,

engem visz a víz a zuhatag felé, Mia pedig ott maradt a parton.

ÖT

Tudom, hogy erőltetett – és nem kevéssé ízléstelen – volna azt, hogy dobott engem, a Mia családját

ért végzetes balesethez hasonlítani, mégsem tudom megállni. Nekem ugyanis, akárhogy nézzük is, a

következményei ugyanolyannak tűntek. Az első hetekben a hitetlenkedés ködében ébredtem. Ez az

egész igazából nem történt meg, ugye nem? Basszus, de igen! És ahányszor rádöbbentem,

összegörnyedtem a fájdalomtól, mintha gyomorszájon vágtak volna. Beletelt néhány hétbe, hogy

elhiggyem. De a balesettel ellentétben – amikor ott kellett lennem, a jelenlétemmel segíteni, hogy

támaszt tudjak nyújtani –, miután Mia elment, teljesen egyedül maradtam. Nem volt senki, akiért

érdemes lett volna összeszednem magam. Úgyhogy csak hagytam, hogy minden darabokra hulljon, és

megállt körülöttem a világ.

Hazaköltöztem a szüléimhez. Éppen csak felkaptam egy marék cuccot a szobámból a Rocktanyán,

és leléptem. Mindent otthagytam. Az egyetemet. Az együttest. Az életemet. Hirtelen és szótlan távozás

volt. Összekucorodtam a gyerekkori ágyamon. Attól tartottam, hogy állandóan az ajtómat fogják

döngetni és magyarázatot követelnek.

De a halál környékén nem így mennek a dolgok. A balszerencse suttogása szélsebesen jár szerte a

világban, és hamarosan mindenkinek tudnia kellett, hogy nem maradt más belőlem, csak egy holttest,

mert senki sem jött, még azért se, hogy megtekintsék a kiterített tetemet. Na jó, a fáradhatatlan Liztől

eltekintve, aki minden héten beugrott egy-egy új válogatáslemezzel az aktuális új kedvenc zenéiből,

amit nagy vidáman ledobott az előző hetekben nálam hagyott érintetlen CD-kupac tetejére.

Az őseim értetlenül álltak a hazaköltözésem előtt. De akkoriban amúgy is általános értetlenkedés

fogadott mindenütt, ha csak szóba kerültem. Az apám favágó volt, és amikor a faiparnak befellegzett,

a közeli erőműben vállalt állást a futószalag mellett. Az anyám az egyetemi menzán dolgozott.

Mindkettejük második házassága volt ez; az első családalapítás mindkét esetben gyermektelenre és

katasztrofálisra sikeredett, éppen ezért szót sem ejtettek róluk soha; csak tízéves koromban tudtam

meg egyáltalán egy nagynénimtől és nagybácsimtól. Már elég idősek voltak, mikor születtem, és

valószínűleg meglepte Őket az érkezésem. Anyám mindig azt szokta mondogatni, hogy azóta is minden

lépésem – kezdve egyáltalán a puszta létezésemmel vagy hogy egy olyan lányba szerettem bele, mint

Mia, hogy egyetemre mentem, hogy a zenekar ennyire sikeres lett, hogy otthagytam az egyetemet és

otthagytam a zenekart is – meglepetés volt számára. Akkoriban tálcán hozta be az ennivalót és a kávét

a szobámba, mintha börtönben volnék.

Három hónapig feküdtem a gyerekszobám ágyán, és azt kívántam, bár olyan öntudatlan lehetnék,

mint Mia volt nem is olyan régen. Az biztosan könnyebb volna, mint ez. De a szégyenérzet végrevalahára

feléledt bennem. Tizenkilenc éves voltam, kibuktam az egyetemről, a szüleim nyakán éltem,

munkanélküli naplopó lett belőlem, egy ócska klisé. Az ősök elég jól viselték az egészet, de én már

kezdtem émelyegni a szánalmasságom bűzétől. Úgyhogy közvetlenül újév után megkérdeztem apámat,

van-e üresedés az erőműnél.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte.

Nem ezt akartam. De amit akartam, azt nem kaphattam meg. Vállat vontam. Hallottam, mikor

később veszekedtek rajtam: anyám azt akarta, hogy apám beszéljen le az egészről.

– Hát nem akarod, hogy többre vigye? – hallottam anyám fojtott hangját a földszintről. – Nem

akarod, hogy legalább az iskolába visszamenjen?

– Nem az számít, hogy én mit akarok – válaszolta apám.

És körbekérdezősködött a felvételi osztályon, meghallgattak, és egy héttel később munkába álltam

az adatrögzítésen. Reggel fél héttől délután fél négyig ültem egy ablaktalan kutricában, és olyan

számokat pötyögtettem a gépbe, amelyek semmiféle jelentéssel nem bírtak a számomra.

Az első munkanapomon anyám hajnalban felkelt, hogy hatalmas reggelit készítsen nekem, amiből

egy falat se ment le a torkomon, és hogy főzzön egy kanna kávét, ami közel sem volt elég erős. Ott

kókadozott fölöttem koszlott, rózsaszín pongyolában, az arcán aggodalmas kifejezéssel. Amikor

fölkeltem, hogy elinduljak, a fejét csóválta.

– Mi van? – kérdeztem.

– Hogy az erőműben dolgozol – mondta, és komoran végigmért. – Ez aztán nem ér meglepetésként.

Pontosan erre számítottam a fiamtól. – Nem tudtam eldönteni, hogy a keserűsége nekem szól-e vagy

magának.

Az állás pocsék volt, de ki nem szarja le? Nem kellett hozzá agymunka. Mikor hazaértem,

lefeküdtem és átaludtam az egész délutánt. Aztán este tíztől olvastam és bambultam egészen hajnali

ötig, amikor is ideje volt felkelni és munkába indulni. A napirendem homlokegyenest ellenkezett a

valódi világéval, ami számomra tökéletesen meg is felelt.

Alig néhány héttel korábban, karácsony körül még pislákolt bennem egy halvány reménysugár. Úgy

terveztük, Mia hazajön karácsonyra. A New York-i repülőjegy oda-vissza utazásra szólt, és a

visszaút dátumának december tizenkilencedikét jelölte meg. Tudom, hogy marhaság, de valahogy azt

hittem, eljön majd hozzám, mindent megmagyaráz – vagy legalábbis azt a jókora bocsánatkérést

megejti, amivel tartozik nekem. Vagy hogy kiderül, ez az egész csak valami hatalmas, szörnyűséges

félreértés. Minden áldott nap írt nekem, csak a leveleket elnyelte az internet, és most a véremet

kívánja, amiért soha nem válaszoltam neki, hiszen világéletében a legjelentéktelenebb dolgokon is

úgy fel tudta húzni magát, például hogy mennyire vagyok vagy nem vagyok kedves a barátaival.

De a december, ahogy jött és el is múlt, nem volt több, mint a földszintről felszűrődő, alig hallható

karácsonyi dalok szürke egyhangúsága. A magam részéről ágyban maradtam.

Egészen februárig nem érkezett látogatóm a távoli, keleti parti egyetemekről.

– Adam! Adam, vendéged jött – szólongatott az anyám, miközben finoman kopogtatott az ajtófélfán.

Vacsoraidő lehetett, és én éppen kidőltem, az én időszámításomban ez az éjszaka közepére esett.

Félálomban azt hittem, Mia az. Rögtön felültem, de anyám fájdalmas arckifejezéséből azonnal

leszűrtem, hogy csalódást fog okozni. – Kim! – ujjongott erőltetett kedélyességgel.

Kim? Augusztus óta, mióta elindult Bostonba, az egyetemre, nem hallottam Mia barátnőjéről.

Abban a pillanatban vágott pofán a felismerés, hogy az ő hallgatása éppolyan árulás volt, mint Miáé.

Kim és én soha nem voltunk valami nagy barátságban, amíg Miával együtt jártunk. A balesetet

megelőzően egyáltalán nem. De utána valamiképp mégis összekovácsolódtunk. Korábban nem esett

le, hogy Mia és Kim csak együtt léteznek. Ha elveszíted az egyiket, a másikat is elveszítetted. Persze,

hogy is lehetne másképp?

De most Kim itt volt. Mia küldte volna közvetítőnek? Kim zavarodottan mosolygott, két karjával

melengette magát a hűvösben.

– Szia – mondta. – Nem könnyű téged megtalálni.

– Itt vagyok, ahol mindig is voltam – feleltem, és lerúgtam a takarót. Kim, mikor észrevette, hogy

csak bokszeralsó van rajtam, elfordult, amíg felöltöztem. A cigim után nyúltam. Néhány héttel azelőtt

szoktam rá. Az erőműben mindenki dohányzott. Csak így lehetett szünetet tartani. Kim szeme

elkerekedett, amikor meglátta. Akkor se lehetett volna döbbentebb, ha egy pisztolyt húzok elő.

Letettem a dobozt, nem gyújtottam rá.

– Azt hittem, hogy a Rocktanyán vagy, úgyhogy először odamentem. Találkoztam Lizzel és Sarahval,

megvacsoráztattak. Örültem, hogy láttam őket. – Szünetet tartott, és felmérte a szobámat. A

gyűrött, dohos takarókat, a behúzott függönyöket. – Felébresztettelek?

– Hülye időbeosztásban dolgozom.

– Igen, édesanyád említette. Adatrögzítés? – Meg se kísérelte leplezni a döbbenetét.

Nem volt hangulatom bájcsevegni vagy meghallgatni a leereszkedő megjegyzéseit.

– Mi a pálya, Kim?

Vállat vont.

– Semmi különös. Hazajöttem a szünidőre. Hanukakor Jerseyben találkoztunk, a nagyszüleimnél,

úgyhogy most vagyok először a városban, aztán gondoltam, beköszönök hozzád.

Kim idegesnek tűnt. És aggodalmasnak is. Ezt az arckifejezést már akkor is remekül felismertem.

Ezúttal azt sugallta, hogy most velem van gond. Valahol a távolban megszólalt egy sziréna. Reflexből

megvakartam a fejem.

– Szoktatok még találkozni? – kérdeztem.

– Hogyan? – csiripelte rémülten Kim.

Rámeredtem. És nagyon lassan megismételtem a kérdést.

– Szoktatok még találkozni Miával?

– I-igen – dadogta Kim. – Mármint, nem valami sokat. Mindkettőnknek zsúfolt az órarendje, és

New York meg Boston négyórányi útra van egymástól. De szoktunk. Természetesen.

Természetesen. Ez a magabiztosság tett be nekem. Ettől éledt fel bennem az a gyilkos indulat.

Örültem, hogy nincs semmi nehéz tárgy kartávolságban.

– Tudja, hogy itt vagy?

– Nem. Azért jöttem, mert a te barátod is vagyok.

– Az én barátom?

Kimet láthatóan leforrázta a hangom gúnyossága, de ez a csaj mindig keményebb volt, mint

amilyennek tűnt. Eszébe sem jutott visszavonulót fújni vagy távozni.

– Igen – suttogta.

– Akkor mondd meg, barátom! Mia, a te barátod, a legeslegeslegjobb barátod, volt olyan szíves,

hogy elárulja neked, miért dobott engem? Egyetlen árva szó nélkül? Megemlítette ezt neked

egyáltalán? Vagy még csak szóba se kerültem?

– Adam, kérlek... – Kim hangjából sütött a könyörgés.

– Nem, Kim, én kérlek. Kérlek, mert egyszerűen fogalmam sincs.

Kim nagy levegőt vett és kihúzta magát. Gyakorlatilag láttam, ahogy az elszántság kimerevíti a

gerincét, egyik csigolyát a másik után, miközben meghúzza magában a hűség határvonalait.

– Nem azért jöttem ide, hogy Miáról beszéljek veled. Azért jöttem, hogy lássalak, és nem hiszem,

hogy Miáról kellene értekeznünk.

Egy szociális munkás hanghordozását vette fel, a pártatlan harmadikét, és ezért meg tudtam volna

ütni. Az egész mindenségért. De helyette csak ráordítottam.

– Akkor meg mi a faszt csinálsz itt? Látom bármi hasznodat? Ki vagy te nekem? Nélküle, mit

gondolsz, ki vagy te nekem? Egy nagy senki vagy, egy nagy semmi!

Kim hátrált pár lépést, de mikor felnézett, a tekintetéből düh helyett csak gyöngédség sugárzott.

Ettől aztán még inkább meg akartam fojtani.

– Adam... – kezdte.

– Menj a pokolba – förmedtem rá. – Soha többet nem akarlak látni!

Na, már most Kimmel az a helyzet, hogy nem kell neki kétszer mondani. Egyetlen további szó

nélkül lelépett.

* * *

Aznap éjjel ahelyett, hogy aludtam volna, ahelyett, hogy olvastam volna, órákon át gyalogoltam a

szobámban. Amíg a folytonos fel-alá járkálás ösvényt hasított a szüleim olcsó, kirojtosodott,

süppedős szőnyegébe, éreztem, hogy valami lázasan növekszik bennem. Bármi volt is, életre kelt, és

éppolyan elkerülhetetlennek tűnt, mint egy kiadós rókázás egy-egy pocsék másnaposság során.

Minden porcikámban viszketett, és kitörésért könyörgött, míg végül olyan erővel szakadt fel belőlem,

hogy az öklömet a falba kellett vágnom, aztán, mikor az nem fájt eléggé, kiöklöztem a csukott ablakon.

Üvegszilánkok álltak a kézfejembe, és végre elegendő volt a fájdalom, miközben a hideg február

éjszakai levegő behasított a szobámba. Ettől végre felébredt az a valami, ami egészen addig a

bensőmben szendergett.

Az volt a napja, hogy egy év kihagyás után újra elővettem a gitáromat.

Az volt a napja, hogy újra elkezdtem dalokat írni.

Két hét se kellett hozzá, hogy több mint tíz új számot írjak. Egy hónapon belül újra összeállt az

Üstökös, és játszani kezdte őket. Két hónapon belül leszerződtünk egy nagynevű lemezcéggel. Négy

hónappal később elkezdtünk felvenni az Ártatlan áldozatokat rajta tizenöttel azokból a számokból,

amiket a kölyökkori szobámban tátongó űrben írtam. Egy évvel később az Ártatlan áldozatok

felkerült a toplistákra, az Üstökös pedig az ország valamennyi jelentős magazinjának a címlapjára.

Eszembe jutott, hogy tartozom Kimnek vagy egy bocsánatkéréssel, vagy egy köszönetnyilvánítással.

Esetleg mind a kettővel. De mire eljutottam erre a felismerésre, úgy tűnt, túl sok idő telt már el ahhoz,

hogy tegyek valamit. És igazság szerint még most sem tudom pontosan, mit mondhatnék neki.

HAT

Legyünk egymás kuplerája

A szerződésünk így kívánja

Van maszkom és ruhám,

atombiztos

Óv a rend, ha nem vagy piszkos

Most egyedül ülök a szobámban

S nézem a sorsom: makulátlan

MICSODA KUPI! – Ártatlan áldozatok #2

Mire kiérek az utcára, a kezemben földrengés dúl, és a belsőségeim puccsot forralnak. A

gyógyszereimért nyúlok, de üres a doboz. Basszus! Nyilván Aldous az utolsó szemig föletette velem a

taxiban. Van még egyáltalán tartalék a szállodában? Mindenképp szereznem kell a holnapi repülés

előtt. A telefonom után kutatok, és rájövök, hogy az is a hotelszobámban maradt, amikor valami fafejű

indíttatásból el akartam szakadni a világtól.

Körülöttem rajzanak az emberek, a pillantásuk az illendőnél éppen csak egy kicsivel tovább időzik

el rajtam. Túl sok nekem most, hogy felismernek. Most minden túl sok nekem. Nem akarok itt lenni.

Semmit sem akarok.

Csak ki akarok szállni. Nem akarok többet létezni. Azon kapom magam, hogy egyre gyakrabban

kívánok ilyesmit. Nem akarok halott lenni vagy megölni magam, vagy bármi ilyesmi marhaságot.

Inkább úgy mondanám, hogy nem tudok nem arra gondolni, hogy ha soha nem szülétek meg, akkor

most nem kellene szembenéznem az eljövendő hatvanhét éjszakával, nem kellene itt lennem pont most,

nem kellett volna elszenvednem vele ezt a beszélgetést. Pedig a te hibád, hogy idejöttél ma este,

szidom magamat. Simán odébbállhattál volna.

Rágyújtok, és reménykedem, hogy a cigi legalább annyira megnyugtat, hogy vissza tudjak

gyalogolni a szállodámba, onnan felhívjam Aldoust, és megkérjem, hozzon mindent rendbe. Talán

még aludhatnék is pár órát, hogy ezt a katasztrofális napot végre magam mögött tudhassam.

– Abba kéne hagynod.

Megrémülök a hangjától, ugyanakkor megnyugtatónak is találom. Felnézek. Mia áll előttem, az arca

kipirult, és meglepetésemre mosolyog. Levegő után kapkod, mintha idáig szaladt volna. Talán őt is

üldözik a rajongói? Lelki szemeim előtt megjelenik az idős párocska, amint talpig frakkban és

gyöngysorban totyog utána.

Még csak zavarba jönni sincs időm, mert Mia már megint itt áll előttem, mint amikor még egyazon

dimenzióban mozogtunk, és véletlenül összefutnunk a legkevésbé sem volt lehetetlen. Beugrik az a sor

a Casablancából, amikor Bogart azt mondja: „A világ összes városának összes kocsmája közül pont

az enyémbe sétál be.” De aztán emlékeztetem magam, hogy ezúttal én sétáltam be az ő kocsmájába.

Mia lassan lépi át a köztünk tátongó teret, mintha a nyugtalan macskája volnék, akit be kellene vinni

az utcáról. A cigarettát bámulja a kezemben.

– Te meg mióta dohányzol? – kérdi. Olyan az egész, mintha a bennünket elválasztó éveknek nyoma

veszett volna, és Mia egyszeriben elfelejtette, hogy nincs már joga dirigálni nekem.

Igaz, ebben az esetben igaza is van. Réges-régen elkötelezetten önmegtartóztató életet éltem, már

ami a nikotint illeti.

– Tudom. Micsoda klisé! – ismerem be.

A pillantásra rólam a cigire vándorol.

– Kaphatok egy szálat?

– Te? – Mia hatéves lehetett, amikor a kezébe került egy gyerekkönyv, amiben egy kislány ráveszi

az apukáját, hogy szokjon le a dohányzásról. Ezen felbátorodva úgy döntött, hogy a kocadohányos

mamáját addig piszkálja, amíg végleg fel nem hagy a cigizéssel. Hónapokba került Miának, hogy

győzedelmeskedjen Kat fölött, de végül persze hogy ő kerekedett felül. Mikor megismertem őket, Kat

már egyáltalán nem dohányzott. Mia apja, Denny pipázott ugyan, de azt is inkább csak a látszat

kedvéért. – Te dohányzol? – kérdezem döbbenten.

– Nem én – vágja rá Mia. – De elég megrázó élményben volt részem az imént, és azt hallottam,

hogy a cigaretta megnyugtatja az idegeket.

Egy koncertet végigcsinálni... én sokszor teljesen kidöglök és ingerült leszek a végére.

– Néha én is így érzem magam egy fellépés után – bólogatok.

Kirázok neki egy szálat a dobozból; a keze még mindig reszket, és egyszerűen nem bírom eltalálni a

cigaretta végét az öngyújtómmal. Egy pillanatig elképzelem, hogy megragadom a csuklóját, hogy

megálljon végre. De nem teszem. Csak folytatom az üldözést, amíg a láng meg nem csillan a

szemében, és meg nem gyújtja a cigijét. Mia beszívja, kifújja, köhécsel kicsit.

– Én nem a koncertről beszélek, Adam – mondja, mielőtt újabbat szívna –, hanem rólad.

Aprócska tűszúrások szaladgálnak fel-alá az egész testemen. Nyugodj meg, te marha, mondom

magamnak. Persze hogy ideges lett, amiért csak így, a semmiből felbukkantál. De azért örülök, hogy

számítok – még akkor is, ha csak megrémíteni tudom őt.

Egy darabig csöndben füstölünk. Aztán hatalmas kordulást hallok. Mia rosszallóan csóválja a fejét,

és lenéz a gyomrára.

– Emlékszel, hogy szoktam lenni a koncertek előtt?

A régi szép időkben Mia már jóval a fellépése előtt olyan ideges volt, hogy nem bírt enni, úgyhogy

mire befejezte, már az éhhalál kerülgette. Akkoriban, miután végzett, beültünk a kedvenc mexikói

éttermünkbe vagy a sztrádán az egyik talponállóba egy pitére meg némi barna szósszal nyakon öntött

sült krumplira. Mia számára ez maga volt a mennyei manna.

– Mikor ettél legutóbb? – kérdezem.

Mia megint rám pillant, aztán elnyomja a félig elszívott csikket. A fejét rázza.

– A Carnegie Hall előtt? Napok óta egyetlen falat se ment le a torkomon. Egész koncert alatt

ordított a gyomrom. Biztosra veszem, hogy még az erkélyen ülők is hallották.

– Nem. Csak a csellót.

– Örömmel hallom. Kicsit megkönnyebbültem. Asszem.

Egy másodpercig szótlanul állunk. A gyomra újra megkordul.

– Még mindig a sült krumpli és a pite a legjobb kaja a világon? – kérdezem. A lelki szemeimmel

látom magam előtt a bokszunkban, a régi törzshelyünkön, Oregonban, ahogy a villával hadonászva

kritizálja a saját játékát.

– Pitét nem kérek. New Yorkban nem. Az összes büfében vacakot adnak. Szinte mindig csak

konzervgyümölcs van benne. És hiszed vagy sem, a szeder errefelé egyszerűen nem létezik. Hogy

lehetséges, hogy egy gyümölcs egyszerűen eltűnjön egyik partról a másikra?

Hogy lehetséges, hogy a pasid egyszerűen eltűnjön az életedből egyik napról a másikra?

– Passz.

– De a sült krumpli jöhet. – Reménykedő félmosolyt villant rám.

– Szeretem a sült krumplit – mondom. Szeretem a sült krumplit? Úgy hangzik, mint amit egy

gyengeelméjű óvodás mondana egy tévéfilmben.

A tekintete fölrebben, és találkozik az enyémmel.

– Éhes vagy? – tudakolja.

Mi az hogy.

* * *

Végigbaktatok a nyomában az Ötvenhetedik utcán, aztán délnek a Kilencedik sugárúton. Gyorsan

lépked – nyoma sincs már a három évvel ezelőtti sántításnak – és céltudatosan, ahogy a New Yorkiak

szoktak, és közben a látványosságokat mutogatja, mint egy képzett idegenvezető. Rádöbbenek,

hogy fogalmam sincs, itt lakik-e még vagy csak a koncert kedvéért jött be a városba.

Akár meg is kérdezhetnéd, tanácsolom magamnak. Elég hétköznapi kérdés.

Na igen, annyira hétköznapi, hogy nehezemre esne megkérdezni. Tudnom kellene.

Pedig valamit csak mondanod kéne neki.

Már majdnem összeszedem a bátorságomat, amikor megszólal Beethoven kilencedik szimfóniája a

táskájából. Mia félbeszakítja a New York-monológját, a mobilja után nyúl, a kijelzőre pillant, és

grimaszol egyet.

– Baj van?

A fejét rázza, és olyan fájdalmas arckifejezést ölt, amit biztosan sokat kellett gyakorolnia.

– Nem. De ezt mindenképp fel kell vennem.

Felnyitja a telefont.

– Igen? Igen. Tudom. Nyugodj meg, kérlek! Tudom. Tudnád tartani egy pillanatig? – Most felém

fordul, a hangja sima és hivatalos. – Tudom, hogy ez elviselhetetlenül udvariatlan tőlem, de adsz

nekem öt percet?

Értem én. Épp most játszotta élete legnagyobb koncertjét. Hívásokat kap. De mégis, hiába viseli a

bocsánatkérés álarcát, úgy érzem magam, mint a grupi[4], akit megkérnek, hogy a busz végében várjon,

amíg a rocksztár elkészül. De ahogy a grupik mindig is teszik, beletörődöm. Most Mia a rock sztár.

Mi mást tehetnék?

– Köszönöm – biccent felém.

Adok neki pár lépés előnyt, hogy nyugodtan beszélhessen, de még mindig elcsípek pár szót a

telefonból. Tudom, hogy fontos lett volna. Igen, mindkettőnknek. Megígérem, hogy mindenkinek

jóvá fogom tenni Na persze engem meg sem említ. Tulajdonképpen mintha el is felejtette volna, hogy

a háta mögött jövök.

Amivel nem is lenne semmi baj, csak éppen a Kilencedik sugárúton körülöttem kialakuló

nyüzsgésre sem kapja fel a fejét, pedig egymást érik a bárok, és mindegyik előtt dohányosok

lézengenek. Az emberek megbámulnak, és ahogy felismernek, előkapják a mobilokat, a digitális

fényképezőgépeket, és lövöldözni kezdenek.

Átfut a fejemen, hogy vajon ezek közül a képek közül lesz-e, amelyik a LochiFechin vagy

valamelyik bulvárlapnál köt ki. Vanessa LeGrandénak valóra válna egy álma. És Brynnek valóra

válna egy rémálma. Bryn már így is épp elég féltékeny Miára, bár soha nem találkoztak; egyszerűen

csak tud róla. Ahogy azt is tudja, hogy évek óta nem találkoztunk Miával, és mégis panaszkodik:

„Nem könnyű egy kísértettel versenyezni”. Mintha bizony Bryn Schraeder-nek bárkivel is versenyre

kéne kelnie.

– Adam? Adam Wilde? – Ez most egy hivatásos paparazzo, hatalmas teleobjektívvel, egy sarokkal

lejjebb. – Hé, Adam! Szabadna egy képet? Csak egyetlenegy képet? – kurjongat.

Ez néha bejön. Egy percre átengeded nekik az arcodat, és utána szabadon elmehetsz. De

legtöbbször nem így van, olyan ez, mint mikor megölsz egy méhet, és magadra vonod az egész kaptár

haragját.

– Hé, Adam, hol van Bryn?

Felteszem a napszemüvegem és megszaporázom a lépteimet, bár ezzel kicsit már elkéstem. Már

nem sétálok, kilépek a Kilencedikre, amit teljesen eldugított a sok taxi. Mia még mindig szedi a lábát,

csacsog a telefonjába. A régi Mia ki nem állhatta a mobiltelefont, se azokat az embereket, akik

nyilvános helyen telefonáltak, akik egy eleven ember társaságát hanyagolták azért, hogy felvegyék

valaki más hívását. A régi Mia soha nem mondott volna olyasmit, hogy elviselhetetlenül udvariatlan.

Azon gondolkozom, mi lenne, ha csak hagynám, hogy menjen. A gondolat, hogy beugorhatnék az

első taxiba, és mire Mia észrevenné, hogy nem vagyok mögötte, már rég a szállodában lennék, némi

sötét elégtétellel tölt el. A változatosság kedvéért ő tűnődhetne azon, hogy én hová tűntem.

Csakhogy az összes taxi foglalt, és mintha a kínlódásom bűze egyszer csak megcsapta volna az

orrát, Mia hátrafordul, hogy rám nézzen, észreveszi a közelítő fotóst, aki úgy hadonászik a gépeivel,

mintha csak megannyi tőr volnának. Aztán az utat nézi, a kocsik tengerét. Csak menj tovább, üzenem

neki szótlanul. Ha lefényképeznek velem, vége az életednek, tudod, mi történik azzal, aki korpa közé

keveredik. Menj csak.

De Mia halad tovább felém, megragadja a csuklómat, és bár egy fejjel alacsonyabb nálam és vagy

harminc kilóval könnyebb, hirtelenjében biztonságban érzem magam, nagyobb biztonságban vagyok

vele, mint bármilyen testőr mellett. Egyenesen átvág a zsúfolt úttesten, nemes egyszerűséggel, a másik

keze feltartásával megállítja a forgalmat. Út nyílik előttünk, mint mikor a zsidók keltek át a Vöröstengeren.

És amint átérünk a túlsó járdára, a nyílás összezárul, mintha soha nem lett volna, és a taxik

már száguldanak is a zöld lámpa felé, a lesifotós üldözőm pedig odaát rekedt.

– Ilyenkor lehetetlen taxit fogni – mondja Mia. – Most ért véget az összes előadás a Broadwayn.

– Cirka két perc előnyünk van azzal a fickóval szemben. Ha taxiba is szállnánk, gyalog tudna

követni.

– Egyet se aggódj, ahova megyünk, nem tud utánunk jönni.

Végigüget az utcán, utat vág a tömegben, egyidejűleg taszigál maga előtt és óv is, mintha amerikai

focit játszanánk, és ő volna mellettem a sorhátvéd. Az egyik sarkon aztán befordul egy bérházakkal

teli, sötét kis utcába. A sikátor felénél a téglaházak helyét váratlanul átveszi egy lapos kis tér, csupa

fű és fa, körülötte végig magas kovácsoltvas kerítés, azon pedig egy hatalmas, ránézésre is strapabíró

zár, amihez Mia elővarázsolja a kulcsot. Egyetlen kattanással kitárul a kapu.

– Befelé – mutat Mia egy sövényre és a mögötte megbúvó kerti pavilonra. – Lapulj meg a padlón,

addig én bezárok.

Szót fogadok, és egy percen belül újra mellettem terem. Sötét van itt, egyedül a közeli utcalámpa

puha fénye világít. Mia az ajkára teszi az ujját, és mutatja, hogy kuporodjak le.

– Hova a francba tűnt? – hallom a kiabálást az utcáról.

– Erre ment – felel neki egy női hang, erős New York-i akcentussal. – Esküszöm!

– Na jó, de akkor hol van?

– Talán a parkban? – kockáztatja meg a nő.

A kapu csördülése végighasít a kerten.

– Be van zárva – állapítja meg a pasas. A sötétben is ki tudom venni Mia vigyorgását.

– Talán átugrotta a kerítést.

– Ezt? Van vagy három méter magas – méltatlankodik a fotós. – Az ember nem ugrik át ilyeneket.

– Arra nem gondolt, hogy emberfölötti képességei is lehetnek? – vág vissza a nő. – Menjen be,

aztán nézzen körül, ha annyira akarja.

– És szakítsam el az új Armani gatyómat a kerítésen? Az kéne még csak! Mindenkinek megvannak a

korlátai. Egyébként is, üresnek tűnik odabenn. Nyilván fogott egy taxit. És nekem is azt kéne tennem,

most kaptam a hírt, hogy Timberlake a Breslin bárban van.

Hallom a távolodó lépések zaját, de egy kis ideig, a biztonság kedvéért még csöndben maradok.

Mia töri meg a hallgatást.

– Arra nem gondolt, hogy emberfölötti képességei is lehetnek? – kérdezi, hibátlanul utánozva az

iménti hangot. Aztán elneveti magát.

– Nem fogom kiszakítani az új Armani gatyómat – felelem. – Mindenkinek megvannak a maga

korlátai.

Mia még jobban nevet. A gyomromban enyhül a szorítás. Kis híján elmosolyodom.

Miután kinevette magát, feltápászkodik, leporolja a hátsójáról a rátapadt füvet, és leül a pavilon

padjára. Követem a példáját.

– Gondolom, állandóan ilyesmi történik veled.

Vállat vonok.

– New Yorkban meg Los Angelesben rosszabb, mint másutt. Meg Londonban is. De mindenütt ott

vannak. Még a rajongók is eladják a képeiket a bulvároknak.

– Mindenki benne van a buliban, mi? – sóhajt. Ez már sokkal inkább úgy hangzik, mint az a Mia,

akit régen ismertem, nem pedig úgy, mint a Nagy Gordonkaművész, akinek fennkölt szókincse van és

páneurópai akcentusa, mint Madonnának.

– Mindenki szeretné megkapni a maga részét – válaszolok. – Az ember idővel megszokja a dolgot.

– Az ember idővel igen sok dolgot meg tud szokni – teszi hozzá Mia.

Bólintok a sötétben. A szemem már idomult a fény hiányához, úgyhogy jól látom, milyen nagy is a

kert: a kiterjedt gyepszőnyeget kövezett ösvények hasítják darabokra, és virágágyak szegélyezik.

Időnként kis fényvillanást látok a levegőben.

– Azok szentjánosbogarak? – csodálkozom.

– Bizony.

– A város kellős közepén?

– Ahogy mondod. Engem is lenyűgözött, mikor először láttam őket. De ezek olyan kitartó kis

fickók, hogy ha csak egy kis zöldet találnak, mind odasereglenek világítani. Csak pár hétig vannak itt

minden évben. Szeretném tudni, hová mennek az év többi részében.

Mérlegelem egy darabig a választ.

– Talán akkor is itt vannak, csak nincs kedvük világítani.

– Meglehet. Ez a megfelelője a bogaraknál a tavaszi fáradtságnak. Bezzeg, ha a kis dögök

megpróbálnának Oregonban élni, megtanulnák, milyen egy pocsék tél.

– Hogyhogy van kulcsod a kerthez? – tudakolom. – A környéken kell lakni hozzá?

Mia a fejét rázza, aztán bólogat.

– Igen, a környéken kell laknod, hogy kulcsot kapj, de én nem itt élek. A kulcs Ernesto Castorelé,

illetőleg az övé volt. Amikor vendégkarmester volt a Filharmóniánál, itt lakott az egyik házban, és az

albérlettel együtt megkapta a kertkulcsot is. Akkoriban gondjaim voltak az aktuális szobatársammal,

ez elég jellemző, visszatérő motívum az életemben, úgyhogy az lett a vége, hogy nagyon sokszor

aludtam nála. Mikor aztán elköltözött, „véletlenül” elhoztam a kulcsát.

Nem értem, miért érzem magam úgy, mint akit teljes erőből meggyomroztak. Annyi lánnyal voltál

már Mia óta, hogy össze se tudnád számolni, próbálom meggyőzni magam. Nem sorvadoztál az

önmegtartóztatástól. Miért gondolod, hogy Mia igen?

– Láttad valaha is vezényelni? – kérdi tőlem. – Mindig rád emlékeztetett.

A mai naptól eltekintve még csak nem is hallgattam komolyzenét, amióta eljöttél Oregonból.

– Fogalmam sincs, hogy kiről beszélsz.

– Castorel? Csodálatos ember. Venezuela legmocskosabb nyomornegyedeinek egyikében nőtt föl,

és bekerült egy zenei tehetségkutató programba. Utcagyerekeket tanítanak meg hangszeren játszani, és

tizenhat éves korára karmester lett belőle. Mire huszonnégy lett, a Prágai Filharmonikusokat

vezényelte, most pedig a Chicagói Szimfonikusoknál művészeti igazgató, és ugyanazt a programot

vezeti, amelyikkel annak idején elindult. Gyakorlatilag még zenét is lélegez be. Épp, mint te.

Ki mondta, hogy én zenét lélegeznék be? Ki mondta, hogy egyáltalán lélegzem?

– Azta – mondom, és próbálom elnyomni magamban a féltékenységet, amit amúgy sincs semmi

jogom érezni.

Mia felnéz, láthatóan zavarba jött.

– Bocs. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem mindenki követi figyelemmel a klasszikus zenei

világ apró-cseprő híreit. De ő elég híres ember a mi világunkban.

Ja, bocs, csak tudod, az én barátnőm meg igazán híres az igazi világban, teszem hozzá

gondolatban. Tud Mia vajon Bryn-ről és rólam? Valószínűleg csak az nem hallott még róla, aki

remeteként él egy hegy gyomrában. Vagy aki szándékosan elkerüli a rólam szóló híreket. De az is

lehet, hogy elég, ha az ember csellista és nem olvas bulvárújságokat.

– Remekül hangzik – mondom végül.

Még Mia is kihallja a hangomból a gúnyt.

– Nem úgy híres, mint te, vagy ilyesmi – magyarázkodik, és a lelkesedését mintha elfújták volna:

kínos csönd marad utána.

Nem válaszolok. Pár pillanatig semmi sem hallatszik, csak a forgalom zaja az utcáról. Aztán Mia

gyomra újra megkordul, és eszünkbe juttatja, hogy csak kitérőt tettünk ebbe a kertbe. Hogy

eredendően más volt az úti célunk.

HÉT

Ha úgy nézzük, a maga összevissza tekeredett, csavaros módján, akkor Bryn és én Mia miatt

találkoztunk. Na jó, egy közbülső lépcsőfok beiktatásával. Igazából az énekes-dalszerző, Brooke

Vega miatt történt a dolog. Az Üstökös lett volna Brooke régi együttesének, a Bikininek az

előzenekara aznap, amikor Mia balesete történt. Amikor nem engedtek be az intenzívre, hogy

láthassam Miát, Brooke sietett a segítségemre, hogy a kórházban elterelő hadműveletet hajtson végre.

Nem járt sikerrel. És nem is láttam azóta, egészen addig az őrült időszakig, amikor is az Ártatlan

áldozatok dupla platinalemez lett.

Az Üstökös Los Angelesben volt az MTV Movie Awards átadásán. Egy korábban felvett, de

lemezen nem szereplő számunk bekerült a Szevasz, gyilkosom című film zenéjébe, és jelölték

Legjobb betétdal kategóriában. Nem nyertünk.

Nem nagyon számított. Az MTV-díjátadó csak az aktuális állomása volt a különböző gáláknak,

egyik elismerés a másik után hullott az ölünkbe. Alig pár hónappal korábban megkaptuk a Legjobb új

előadónak járó Grammyt, és ezen felül az Új élet lett Az év dala.

Bizarr volt az egész. Azt hinné az ember, hogy egy platinalemez, két Grammy és néhány VMA[5]

elegendő ahhoz, hogy a világ tetején érezze magát, de minél több díj halmozódott fel, annál jobban

szenvedtem az egész cirkusztól. Jöttek a lányok, a drogok, a seggnyalók – és persze a felhajtás, az

állandó felhajtás. Olyan emberek, akiket életemben nem láttam – és nem grupik, hanem a zeneipar

nagymenői – rohantak oda hozzám, mintha évezredes cimborák volnánk, körbepuszilgattak és

„édesemnek” szólítottak, névjegyeket csúsztattak a kezembe, és filmszerepekről vagy japán

sörreklámokról, egy napig tartó, milliókat tejelő forgatásokról sutyorogtak a fülembe.

Ezt képtelen voltam elviselni, ezért aztán amint túl voltunk a szereplésünkön a gálán, kilógtam a

Gibson Amfiteátrum dohányzójába. Már a szökésemet tervezgettem, amikor észrevettem a felém

száguldó Brooke Vegát. Mögötte egy látásból ismerős, csinos csaj közeledett, a két zöld szeme akkora

volt, mint egy-egy tányér.

– Ez bizony Adam Wilde, ha hihetek a szememnek! – kiáltotta Brooke, és hevesen átölelt. Brooke

nem sokkal korábban kezdett szólókarrierbe, és az első lemeze, a Tehetsz egy szívességet

folyamatosan nyerte a díjakat, úgyhogy elég sok hasonló ceremónián futottunk már össze. – Ő

egyébként Bryn Schraeder, Adam, de valószínűleg csak úgy ismered, hogy a dögös csaj, akit a

Legjobb csók kategóriában jelöltek. Láttad azt az első osztályú smacit az így buknak el a lányok bán?

A fejemet ráztam.

– Bocs.

– Lenyomott egy vámpír-vérfarkas csók. A lány lánnyal csók jelenet már nem egészen éri el

ugyanazt a hatást, mint régen – jegyezte meg Bryn tettetett komolysággal.

– Neked kellett volna nyerned! – szólt közbe Brooke. – Mind a ketten megérdemeltétek volna a

kategóriátokban. Szégyen-gyalázat! De most itt kell, hogy hagyjalak benneteket, hadd nyalogassátok a

sebeiteket vagy ismerkedjetek össze, mit tudom én. Nekem vissza kell mennem a színpadra, én adom

át a következő díjat. Adam, veled, remélem, még összefutunk. Gyakrabban kéne Los Angelesbe

járnod. Rád férne, hogy lebarnulj kicsit.

Ezzel távozott, mentében még kacsintott egyet Brynre.

Egy másodpercig némán álltunk. Megkínáltam Brynt cigarettával. Megrázta a fejét, aztán rám

vetette azt a rémisztőén zöld szemét.

– Ha azt hiszed, hogy ez valamiféle felvezetés volt, hogy bemutassanak minket egymásnak, akkor

jól hiszed.

– Hát, nagyjából ezt tippeltem.

Vállat vont, a legkevésbé sem jött zavarba.

– Mondtam Brooke-nak, hogy izgalmasnak talállak, úgyhogy kézbe vette az irányítást. Ebben

hasonlók vagyunk, ő meg én.

– Értem.

– Zavar ez téged?

– Miért zavarna?

– Egy csomó pasast zavar. A színészek általában elég bizonytalanok. Vagy melegek.

– Én nem abban a csapatban játszom.

Ezen elmosolyodott. Aztán a dzsekimre pillantott.

– Szökni készülsz, vagy mi?

– Ha igen, akkor mit gondolsz, rám uszítják a kutyákat?

– Valószínűleg igen, de mivel ez Los Angeles, és errefelé csak retikülben rekedt csivavák vannak,

nem vagy nagy veszélyben. Veled tartsak?

– Nocsak! Nem kellene itt maradnod és gyászolni a legjobb csókkal kapcsolatos vereségedet?

Egyenesen a szemembe nézett, mutatván, hogy vette a poént és ő is benne van. Ezt értékeltem.

– Jobb szeretem bizalmas környezetben ünnepelni és gyászolni a csókjaimat.

Azt terveztem, hogy bepattanok a várakozó limuzinba, és visszamegyek a szállodába. Ehelyett

Brynhez csatlakoztam, ő hazaküldte a sofőrjét, kezelésbe vette a hatalmas terepjárója kulcsait, és

legurultunk a hegyoldalról, Universal Cityből a tengerpart felé.

Végighajtottunk a parti sztrádán, egészen a Point Dume-fokig, a várostól északra. Egyszer

megálltunk útközben egy üveg borért, és vettünk egy doboz szusit is. Mire elértük a partot, köd

ereszkedett a tintakék vízre.

– Ezek a jó kis júniusi hidegek – állapította meg Bryn fogvacogva, rövidke, zöld-fekete, pánt

nélküli ruhájában. – Meg fogok fagyni.

– Nincs egy pulcsid vagy valamid? – kérdeztem.

– Nem passzolt volna az alkalmi ruhatárba.

– Nesze. – A kezébe nyomtam a dzsekimet.

Döbbenten húzta fel a szemöldökét.

– Úgy látom, igazi úriemberrel van dolgom.

Leültünk a fövenyen, felváltva iszogattuk a bort, egyenesen a palackból. Mesélt a filmről, aminek

épp most fejezte be a forgatását, és a másikról, amin jövő hónapban kezd majd dolgozni. Eközben két

forgatókönyv közül próbálja eldönteni, hogy melyiket készítse el elsőként a most induló filmcége.

– Szóval alapvetően lusta ember vagy? – kérdeztem.

Nevetett.

– Egy isten háta mögötti arizonai porfészekben nőttem fel, ahol mást se hallottam anyámtól, csak

hogy milyen szépséges vagyok és hogy modellnek kell lennem, vagy színésznőnek. Soha nem engedett

ki a napra játszani – Arizonában! –, mert nem akarta, hogy tönkretegyem a bőrömet. Mintha semmi

másom nem volna a csinos kis pofikámon kívül. – Felém fordult, és a tekintetéből sütött az

intelligencia, bár az tény, hogy a szeme meglehetősen csinos kis pofikából nézegetett rám. – De nem

nagy ügy, végső soron az arcomnak köszönhetem, hogy el tudtam jönni onnét. Csak éppen Hollywood

sem más. Azonnal beskatulyáztak mint egy újabb együgyű kis csinibabát. De nekem más terveim

vannak. Úgyhogy, ha be akarom bizonyítani, hogy eszem is van vagy, hogy úgy mondjam, ha a napon

akarok játszani, akkor meg kell találnom azt a filmet, amelyikkel ki tudok törni. Úgy érzem, inkább el

tudom érni, amit akarok, hogyha producer is leszek. Igazából az egész az irányításról szól. Nem

akarom kiengedni a kezemből az irányítást.

– Na igen, de tudod, vannak olyan dolgok, amiket nem tudsz irányítani, akármennyire próbálkozol

is.

Bryn a távoli láthatárra meredt, a lábujjait belevájta a hűvös homokba.

– Tudom – mondta csöndesen. Felém fordult. – Nagyon sajnálom, ami a barátnőddel történt.

Miának hívták, ugye?

Félrenyeltem a bort, és köhögni kezdtem. Arra aztán végképp nem számítottam, hogy ezt a nevet

fogom hallani.

– Sajnálom. Tudod, mikor Brooke-nál kérdezősködtem utánad, elmesélte, honnan ismeritek

egymást. Nem pletykálkodott, vagy ilyesmi. Csak hát ő is ott volt a kórházban, és tudta.

A szívem dübörgött a mellkasomba zárva. Éppen csak bólintani tudtam.

– Amikor hétéves voltam, elhagyott bennünket az apám. Ez a legrosszabb dolog, ami valaha is

történt velem – folytatta Bryn. – Úgyhogy el se bírom képzelni, milyen lehet így elveszíteni valakit.

Még egyet bólintottam, és nagyot húztam a borból.

– Sajnálom. – Ennyit nyögtem ki.

Apró biccentéssel fogadta az együttérzésemet.

– De legalább mind együtt haltak meg. Úgy értem, a maga módján áldás ez így. Tudom, hogy én

nem akartam volna arra ébredni, hogy az egész családom halott.

Orromon-számon fröcskölt ki a bor. Beletelt pár pillanatba, amíg levegőhöz jutottam és

visszanyertem a hangomat. Akkor aztán megmondtam Brynnek, hogy Mia nem halt meg. Túlélte az

ütközést, és idővel teljesen felépült.

Bryn arcára annyira kiült az őszinte rettenet, hogy elkezdtem magam helyett őt sajnálni.

– Jézusom, Adam! Annyira szégyellem magam! Csak azt hittem... Brooke azt mondta, hogy soha

többet nem hallott egyetlen hangot sem Mia felől, és a helyében én is ugyanerre a következtetésre

jutottam volna. Az Üstökös eltűnik, és aztán kijön az Ártatlan áldozatok, úgy értem, a szövegek

túlcsordulnak a fájdalomtól, a dühtől és hogy micsoda árulás magadra maradni...

– Aha – mondtam.

Akkor Bryn a szemembe nézett, a zöld pillantásában visszatükröződött a holdfény, és tudtam, hogy

mindent megértett anélkül, hogy egyetlen szót is szóltam volna. A világ legnagyobb

megkönnyebbüléseként ért, hogy nem kellett elmagyaráznom.

– Jaj, Adam, így talán még rosszabb is egy kicsit, nem?

Amikor Bryn ezt mondta, hangosan kiejtette azt, amit soha nem múló szégyenkezésemben néha

magam is gondoltam, egy kicsit beleszerettem. És azt hittem, hogy ez elegendő lesz. Hogy ez a

fenntartás nélküli megértés és ezek az első kis rezdülések idővel virágba borulnak és addig

burjánzanak, amíg a Bryn iránti érzelmeim éppen olyan megsemmisítők nem lesznek, mint mindaz,

amit egyszer, régen Mia iránt éreztem.

Aznap éjjel Bryn házában húztam meg magam. Az eljövendő hónapokban meglátogattam különböző

forgatásokon Vancouverben, Chicagóban és aztán Budapesten. Bármire hajlandó voltam, hogy

kiszabaduljak Oregonból, el mindattól a kínlódástól és kényelmetlenségtől, ami vastag üvegfalként

kezdett elválasztani az együttes többi részétől. Amikor Bryn nyár végén hazatért Los Angelesbe,

felajánlotta, hogy költözzek be a Hollywood Hills-i házába.

– Van hátul egy kis vendégházam, amit soha nem használok, átalakíthatnánk neked próbateremmé.

Az ötlet, hogy otthagyjam Oregont, a többieket az együttesből, mindent, ami ott történt, az

újrakezdés lehetősége, egy csupa ablak és csupa fény ház, a közös jövő, ami Bryn mellett vár rám –

mindez teljesen helyénvalónak és kívánatosnak tűnt akkor.

Így lett belőlem egy celeb pár fele. Most aztán akkor is lefotóznak Brynnel, amikor olyan

hétköznapi dolgokat csinálunk, mint veszünk egy kávét a Starbucksban vagy átsétálunk a Runyon

Canyon parkon.

Örülnöm kellene. Hálásnak kellene lennem. De van egy nagy problémám: nem tudok szabadulni az

érzéstől, hogy a hírnevem nem rólam szól – hanem róluk. Az Ártatlan áldozatokat úgy írtam, hogy

Mia vére tapadt a kezemhez, és az a lemez indított el ezen az úton. És igazán híres akkor lettem, mikor

összejöttem Brynnel, szóval annak is több köze volt a lányhoz, akivel élek, mint a zenémhez.

És itt van ez a lány: nagyszerű. Bármelyik srác ölni tudna érte, hogy vele lehessen, büszke volna rá,

hogy felcsinálhatja.

Csak éppen már a kezdet kezdetén is, amikor nem győztünk betelni egymással, már akkor is

láthatatlan fai magasodott közöttünk. Eleinte megpróbáltam lebontani, de annyira sok erőfeszítésembe

került már apró repedéseket is ejteni rajta, hogy hamarosan belefáradtam a próbálkozásba. Meg is

tudtam magyarázni. Ilyenek a felnőtt kapcsolatok, ilyen érzés a szerelem, ha az ember már

begyűjtött néhány komolyabb harctéri sebesülést.

Talán ezért nem vagyok képes kiélvezni mindazt, amink van. Ezért megyek ki a teraszra az éjszaka

közepén, amikor nem tudok aludni, és hallgatom a medence vízszűrőjének a csobogását, és agyalok

Bryn szarságain, amikkel ki tud kergetni a világból. Még mikor a gondolkodás közepében vagyok,

akkor is tudom, hogy kispályás, méltatlan dolog, de idegesít, hogy a BlackBerryjével a párnája

mellett alszik, hogy mindennap órákon át edz és szigorúan feljegyez minden kalóriát, amit

elfogyasztott, hogy nem hajlandó eltérni a korábban lefektetett tervektől és a szigorú napirendjétől. És

tudom, hogy számtalan jó tulajdonsága van, ami ellensúlyozza a rosszakat. Egy olajbáró

nagylelkűsége és egy pitbull hűsége szorult belé.

És tudom, hogy velem sem könnyű élni. Bryn azt mondja, hideg vagyok, visszahúzódó és elutasító.

Azzal vádol – a hangulatától függ, hogy éppen melyikkel –, hogy féltékeny vagyok a karrierjére, vagy

csak tévedésből vagyok vele, vagy hogy megcsalom. Nem igaz. Egy ujjal sem értem egyetlen grupihoz

sem, mióta együtt vagyunk; még csak nem is akartam.

Mindig azt mondom neki, hogy a gondot részben az okozza, hogy nagyon ritkán tartózkodunk

ugyanott. Ha pont nem veszünk fel semmit és nem vagyok turnézni sem, akkor Bryn forgat egy külső

helyszínen vagy éppen az egyik végeláthatatlan sajtófogadását tartja. Azt viszont nem szoktam

elmondani neki, hogy nem is bírom elképzelni, hogy több időt töltsünk együtt. Mert szó sincs róla,

hogy ha egyazon szobában tartózkodunk, minden olyan fényes volna.

Néha, pár pohár bor után Bryn előáll vele, hogy Mia választ el bennünket egymástól.

– Miért is nem mégy vissza a kísértetedhez? – kéri számon ilyenkor. – Belefáradtam, hogy

versenyezzek vele.

– Senki sem tud versenyezni veled – mondom én, és homlokon csókolom. És nem hazudok. Senki

sem tud versenyezni Brynnel. Aztán azt mondom neki, hogy nem is Miáról van szó vagy bármilyen

másik lányról. Bryn és én buborékban élünk, reflektorfényben, nagy nyomás alatt. Az ilyesmi

bármelyik párt megviselné.

De azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy hazudok. És az igazság az, hogy nem lehet megkerülni Mia

kísérletét. Bryn és én nem is lennénk együtt, ha ő nem lett volna. A sors kifacsart, elmebeteg szeszélye

folytán Mia a történetünk része, és az öröksége szilánkjai között rekedtünk.

NYOLC

Ruhám zsákban. Fölösleges

Majd hálás lesz a Vöröskereszt

A hegytetőről búcsút intek

Penészszagod most is itt leng

Mért hívlak, ha semmi válasz,

hangom kiknek énekel

„A hívott számon...” és a többi.

Csak egy nyamvadt gép felel

NEM KAPCSOLHATÓ – Ártatlan áldozatok #10

Van az a vicc a kutyáról, amelyik egész életében az autókat üldözte, aztán amikor elkapott egyet,

fogalma sem volt róla, mihez kezdjen vele.

Én vagyok az a kutya.

Mert itt vagyok, édes kettesben Mia Hall-lal, olyasmi ez, amiről három éve egyfolytában

álmodozom, és most csak várom, hogy mi lesz.

Egy büfében ülünk, úgy tűnik, ide igyekeztünk, lepusztult kis zug a város nyugati részén.

– Saját parkolója is van – közli Mia, amikor megérkezünk.

– Aha – mondom, mert nem jut más az eszembe.

– Soha nem láttam még manhattani éttermet, aminek parkolója is van, ezért is jöttem be először.

Aztán feltűnt, hogy minden taxis idejár, és a taxisok többnyire nagyon tudják, hol lehet jókat enni, de

persze nem tudhattam, mert itt van, ugye, a parkoló, és az ingyen parkolás sokkal kelendőbb árucikk,

mint az olcsó, finom kaja.

Mia összevissza beszél. Én pedig azt gondolom: Komolyan a parkolásról beszélgetünk? Mikor

legjobb tudomásom szerint egyikünknek sincs New Yorkban kocsija? És újra pofán vág a

felismerés, hogy semmit sem tudok már Miáról, a részletekről végképp semmit.

Az egyik bokszhoz vezetnek, amikor Mia arca hirtelen grimaszba rándul.

– Nem kellett volna idehoznom téged. Nyilván nem szoktál már ilyen helyeken enni.

Ebben, mondjuk, igaza van, na nem mintha jobban szeretném a lesötétített, méregdrága

luxuséttermeket, hanem mert többnyire olyanokba visznek, mert ott békén szoktak hagyni a vendégek.

De ez a büfé New York-iakkal és taxisofőrökkel van tele, senki olyan nincs a láthatáron, aki

felismerhetne.

– Teljesen jó itt – felelem.

Leülünk az ablak mellé, remek kilátás nyílik az első osztályú parkolóra. Két másodperc se kell

hozzá, hogy egy alacsony, zömök, szőrös fickó teremjen az asztalunk mellett.

– Maestro! – kiáltja boldogan Miának. – Rég nem láttuk errefelé!

– Üdvözlöm, Stavros.

Stavros az asztalra pottyantja az étlapot, és felém fordul. Megemeli egyik bozontos szemöldökét.

– Csak nem elhozta végre bemutatni nekünk a lovagját?

Mia elvörösödik, és bár kissé sértőnek találom, hogy zavarba jön a gondolatra, hogy akár a

barátnőm is lehetne, mégis örülök, hogy ezt látom. A lány, aki ilyen kényelmetlenül tudja érezni

magát, sokkal inkább hasonlít arra, akit régen ismertem; arra, aki soha nem folytatna fojtott hangú

telefonbeszélgetéseket.

– Egy régi barátom – magyaráz Mia.

Egy régi barát? Most vajon leminősített vagy előléptetett?

– Régi barát, mi? Soha korábban nem hozott ide senkit! Egy olyan csinos, tehetséges kislány, mint

magácska! Euphemia! – ordít. – Jössz ki izibe! A Maestronak udvarlója van!

Mia arca mostanra gyakorlatilag bíborszínt öltött. Csak addig néz fel, amíg felém tátogja:

– A felesége.

A konyhából kidöcög Stavros női megfelelője, alacsony, szögletes asszony, az arcán vastagon ül a

vakolat, bár a fele már a tokájára olvadt. A zsíros kötényébe törli a kezét, és egy aranyfogat

kivillantva szélesen Miára mosolyog.

– Tudtam én! – lelkendezik. – Tudtam én, hogy titokban van valakije! Egy ilyen csinos kislánynak!

Most már értem, miért nem akart az én kis Georgie-mmal randizni.

Mia összeszorítja az ajkát, rám néz, felhúzza a szemöldökét, aztán egy ál-bűntudatos mosolyt vet

Euphemiára, mintha azt mondaná: Most aztán lebuktam!

– Na, gyerünk szépen, hagyjuk őket békén – szól közbe Stavros, majd a felesége csípőjére csap és

elé tolakszik. – Maestro, a szokásosat kéri?

Mia bólint.

– És a lovagnak mi lesz?

Mia összerándul, és a csönd megnyúlik az asztalnál, mint az a süket csönd, amit a mai napig hallani

néha az egyetemi rádióadókon.

– Egy burgert kérek körettel és egy sört – mondom végül.

– Nagyszerű! – Stavros összecsapja a tenyerét, mintha épp most nyújtottam volna át neki a rák

ellenszerét. – Dupla extra sajtburger. Mellé hagymakarikra. A lovagja szörnyen sovány, Maestro,

épp, mint maga!

– Soha nem lesznek egészséges gyerekei, ha nem szed magára egy kis húst – teszi hozzá Euphemia.

Mia a tenyerébe temeti az arcát, mintha mit sem szeretne jobban, mint eltűnni a saját testében. Csak

miután elmentek, néz fel.

– Istenem, ez nagyon kínosra sikerült. Nyilván nem ismertek föl.

– Azt viszont pontosan tudják, hogy te ki vagy. Soha meg nem mondtam volna, hogy komolyzenei

ínyencek. – Futólag a farmeromra, fekete pólómra, elrongyolódott cipőmre nézek. Egyszer régen én is

komolyzene-rajongó voltam, szóval a látszatra tényleg nem lehet adni.

Mia nevet.

– Nem is azok. Euphemia látott az aluljáróban játszani.

– A metróban játszottál? Ilyen nehéz idők jártak rád? – Amint meghallom, mit mondtam, azonnal

vissza akarom szívni. Az ember nem kérdezi meg Miától, hogy nehéz idők jártak-e rá, még akkor se,

ha tudja, hogy anyagilag semmiképp sem volt megszorulva. Dennynek a tanárok szakszervezetén

keresztül kötött életbiztosítása mellett volt egy másik, kiegészítő kötvénye is, és ez a kettő bőségesen

fedezi Mia megélhetését. Igaz, a második biztosításról jó ideig senki sem tudott, ezért is jött össze

több zenész a baleset után, hogy jótékonysági koncertsorozatot szervezzenek. Közel ötezer dollárt

szedtek össze Mia zenei oktatására a Juilliardon. A nagyszüleit és engem mélyen megindított a

megmozdulás, Miát viszont felbőszítette. Nem volt hajlandó elfogadni az adományt, vérdíjnak

titulálta, és amikor a nagyapja felvetette, hogy mások nagylelkűségét elfogadni önmagában is

nagylelkű cselekedet volna, amitől a közösségben talán jobban éreznék magukat az emberek, csak

annyit mondott igen gúnyosan, hogy nem az ő feladata felvidítani másokat.

De Mia most csak mosolyog.

– Isteni volt. És meglepően jól is jövedelmezett. Euphemia látott egyszer-kétszer, és mikor

idejöttem enni, felismert a Columbus Circle állomásról. Nagyon büszkén újságolta el, hogy egy teljes

dollárt tett a csellótokomba.

Megszólal Mia telefonja. Némán hallgatjuk a csipogó dallamot. Beethoven csak mondja és mondja

a magáét.

– Nem veszed fel? – kérdezem.

A fejét rázza, kissé bűn tudatosnak tűnik.

Éppen csak abbamarad a csöngés, amikor azonnal rákezd újra.

– Nagyon népszerű vagy ma este.

– Nem népszerű vagyok, hanem nagy bajban. Egy fogadásra kellett volna mennem a koncert után.

Ott van minden fejes, ügynökök, szponzorok. Elég biztos vagyok benne, hogy ez vagy az egyik

professzorom a Juilliardról, vagy valaki az Ifjú Tehetségekért Alapítványtól, vagy valaki a

menedzsmentemből, de bárki is, azért hív, hogy leordítsa a fejemet.

– Vagy éppen Ernesto – ajánlom fel olyan könnyedén, amennyire csak emberileg lehetséges. Mert

lehet, hogy Stavrosnak és Euphemiának abban igaza van, hogy Mia pasija olyan elegáns, hogy nem

lehet görög büfékbe berángatni. Csak éppen nem én vagyok az a pasi.

Mia, úgy tűnik, megint zavarban van.

– Meglehet.

– Ha beszélned kell valakivel vagy intézned a dolgaidat, nem akarok útban lenni.

– Nem. Legjobb lesz, ha ezt most kikapcsolom. – A táskájába nyúl, és tényleg kilövi a mobilját.

Stavros közeleg, Mia elé jegeskávét tesz, elém egy Budweisert, és mikor távozik, újabb kínos

csönd támad.

– Szóval – kezdem.

– Szóval – ismétli Mia is.

– Szóval van szokásos menüd itt. Ez a törzshelyed?

– Szeretem a spanakopitát[6] és hogy szólnak hozzám. Ráadásul közel esik az egyetemi negyedhez,

úgyhogy régebben elég gyakran jöttem ide.

Régebben? Ma este már nagyjából huszadszor számolom újra az éveket. Három telt el azóta, hogy

Mia elindult a Juilliardra, azaz most kell kezdenie az utolsó évfolyamot. Akkor meg hogyhogy a

Carnegie Hallban játszik? És miért van menedzsmentje? Hirtelen azt kívánom, bár alaposabban

áttanulmányoztam volna azt az újságcikket.

– Hogyhogy már nem? – Az indulatom áthasít a háttérzajon.

Mia felkapja a fejét, az aggodalom apró hernyóként ül ki az orrnyerge fölé.

– Hogy mondod? – kérdez vissza sietősen.

– Nem jársz már iskolába?

– Ó, hogy az! – A megkönnyebbülés kisimítja a homlokát. – Sokkal hamarabb el kellett volna

magyaráznom. Tavasszal lediplomáztam. A Juilliard egyes esetekben felkínál egy hároméves képzési

tervet is...

– Virtuózoknak. – Bóknak szántam, de mivel ingerült vagyok amiért nincs meg a kosaraskártyám

Miáról (az a fajta, amin felsorolják az statisztikákat, az elért eredményeit és a karrierje

csúcspontjait), keserűre sikeredik.

– A tehetséges diákjaiknak – igazít ki Mia csaknem bocsánatkérőn. – Hamarabb diplomáztam, hogy

hamarabb kezdhessek turnézni. Igazából most. Most kezdődik az egész.

– Értem.

Kínos csöndben üldögélünk, amíg Stavros meg nem érkezik az ennivalóval. Amikor rendeltünk,

nem hittem, hogy éhes lennék, de amint megérzem a kajaszagot, a gyomrom korogni kezd. Rá kell

jönnöm, hogy nem ettem ma mást, csak azt a néhány hot dogot. Stavros egy egész tányér-hadsereget

pakol le Mia elé: salátát, spenótos pitét, sült krumplit, rizspudingot.

– Ez a szokásos menüd? – kérdem.

– Mondtam már, hogy nem ettem vagy két napja. És egyébként is, tudod, milyen jó a huzatom! Vagy

legalábbis tudtad...

– Ha bármire szüksége volna, Maestro, csak kiáltson.

– Köszönöm, Stavros.

Miután magunkra hagy, pár percig ketchupba fojtjuk a társalgást és a sült krumplit.

– Szóval – kezdem.

– Szóval – ismétli Mia is. – Hogy van mindenki? A többiek a zenekarból?

– Jól.

– Hol vannak ma este?

– Londonban. Vagy még úton Londonba.

Mia félrebiccenti a fejét.

– Nem azt mondtad, hogy holnap utazol?

– Igen, tudod, még el kell intéznem pár függőbben levő dolgot. Logisztikai apróságok meg ilyesmik.

Úgyhogy egy nappal tovább maradtam.

– Micsoda mázli, nem gondolod?

– Tessék?

– Úgy értem... mázli, mert különben nem futottunk volna össze.

Rámeredek. Komolyan beszél? Tíz perccel ezelőtt már attól szívrohamot akart kapni, hogy a puszta

lehetőség fölmerült, miszerint a barátnőm volna. Most meg azt állítja, hogy szerencsének találja, hogy

megjelentem a koncertjén. Vagy egyszerűen most következik az este udvarias csevegéssel töltendő

része?

– És mi van Lizzei? Még mindig Sarah-val van?

Oké, akkor tényleg a csevegésnél tartunk.

– Ahogy mondod, remekül megvannak. Össze akarnak házasodni, és azon vitatkoznak, hogy

elmenjenek-e valamelyik olyan államba, mondjuk, Iowába, ahol már megesketik őket, vagy várják

inkább meg, amíg Oregonban is legális lesz az egyneműek házassága. Ennyit kínlódni egy esküvőért! –

Hitetlenkedve rázom a fejem.

– Miért, te nem akarsz megnősülni? – kérdi Mia, a hangjában egy árnyalatnyi kihívással.

Igazság szerint nehezemre esik viszonozni a pillantását, de kényszerítem magam rá.

– Én ugyan nem!

– Ó. Értem – mondja, és mintha megkönnyebbült volna. Semmi pánik, Mia. Nem akartam

megkérni a kezed.

– És te? Még mindig Oregonban?

– Nem. Most Los Angelesben lakom.

– Egy újabb esőverte, kóbor lélek, aki délre menekült.

„Aha, mondjuk. – Egyáltalán semmi szükség rá, hogy elmondjam neki, milyen hamar elmúlik a

varázsa annak, hogy az ember februárban is vacsorázhat a szabad ég alatt vagy hogy az évszakok

totális hiánya már alapjaiban hibásnak tűnik. Pont ellenkezőleg érzek, mint azok, akiknek a sötét téli

hónapokban naplámpák alatt kell ülniük. A Los Angeies-i napsütötte majdnem-tél közepén egy sötét

szekrénybe kell beülnöm, hogy normálisan érezzem magam. – A szüléimét is leköltöztettem. A meleg

jót tesz apám reumájának.

– Igen, nagypapi is sokat kínlódik a reumájával. Főleg a csípője rossz.

Reuma? Kezd kísértetiesen a karácsonyi levelezőlapokra hasonlítani a beszélgetés: Billy befejezte

az úszótanfolyamot, Todd felcsinálta a barátnőjét , és Louise nénikéd megműttette a bütyköket a

lábán.

– Szar lehet – állapítom meg.

– Á, tudod, milyen. Föl se veszi, beletörődött. Egyébként nagyival arra készülnek, hogy a

közeljövőben sokat utaznak majd, utánam jönnek, megnéznek majd egy-két koncerten, még útlevelet is

csináltattak. Nagyi talált egy kertésztanulót, aki gondozza az orchideáit, amíg elvannak.

– És hogy vannak a nagyanyád orchideái? – vetem fel. Fantasztikus. Továbbléptünk a virágokra.

– Még mindig egyik díjat nyerik a másik után, szóval gyanítom, hogy jól. – Mia az ölébe bámul. –

Nem láttam az üvegházát már egy jó ideje. Nem voltam ott, mióta idejöttem.

Egyszerre vagyok ezen meglepve is, meg nem is. Tulajdonképp tudtam, bár átfutott a fejemen, hogy

ha egyszer én már elköltöztem otthonról, Mia akár haza is mehetne. Ismételten túlbecsültem önnön

fontosságomat.

– Meglátogathatnád őket egyszer – javasolja. – Nagyon örülnének neked, főleg, ha elmesélnéd

nekik, milyen jól mennek a dolgaid.

– Milyen jól mennek a dolgaim?

Amikor felnézek, Mia a haja vízesése alól les rám, és döbbenten rázza a fejét.

– Igen, Adam, hogy milyen fantasztikusan alakulnak a dolgaid! Hiszen megcsináltad, sikerült!

Rocksztár lett belőled!

Rocksztár. Ez a szó csupa tükör és füst, lehetetlen meglátni mögötte az embert. De tény és való,

rocksztár vagyok. Egy rocksztár bankszámláját, egy rocksztár platinalemezeit és egy rocksztár

barátnőjét tudhatom magaménak. De kibaszottul utálom ezt a kifejezést, és a puszta tény, hogy Mia is

rám ragasztotta ezt a címkét, új magasságokba emeli a gyűlöletemet.

– Vannak fényképeid a többiekről? A telefonodon, vagy valami?

– Képek, persze, vannak, tonnaszámra. Csak a hotelban hagytam a mobilomat. – Persze nincsenek,

de sose fogja megtudni. Egyébként meg, ha képeket akar látni, megvehetem neki az első újságosnál a

Spin magazint.

– Nekem vannak fényképeim. Ezek igazi papírképek, mert olyan ócska, régi telefonom van. Azt

hiszem, kell lennie néhánynak nagyiról és nagypapiról, és van egy nagyon jó Henryről és Willow-ról.

Elhozták a gyerekeiket is a Marlboro fesztiválra tavaly nyáron – magyarázza. – Beatrix, akit Trixienek

szólítanak, a kislányuk, emlékszel rá? Már ötéves! És van egy pici kisfiúk is, Theónak nevezték

el, Teddy után.

Teddy nevének említésére görcsbe rándul a gyomrom. Az érzelmek számtanában soha nem tudhatod

előre, hogy az egyik ember hiánya mennyivel mélyebben érinthet, mint valaki másé. Szerettem Mia

szüleit, de az ő halálukba valamiképp bele tudtam nyugodni. Túl hamar mentek el, de legalább jó

sorrendben – a szülők a gyerekeik előtt –, bár nyilván nem Mia nagyszülei szemszögéből nézve. De

mind a mai napig nem vagyok képes felfogni, hogy Teddy örökké nyolcéves marad. Minden évben,

ahogy idősebb leszek, utánagondolok, hány éves volna most Teddy. Hamarosan betöltené a

tizenkettőt, és őt látom minden pattanásos kiskamaszban, aki csak ott van a koncerteken vagy

autogramot kér.

Soha nem említettem Miának, amikor még együtt voltunk, hogy mennyire megrázott Teddy

elvesztése, úgyhogy ki van csukva, hogy most megemlítsem. Nincs már jogom ilyesmiről beszélni.

Réges-régen feladtam már – vagy talán megszabadítottak tőle? – a székemet a Hall család asztalánál.

– Tavaly nyáron készült a kép, szóval kicsit régi, de azért valami sejtésed lehet róla, hogy néznek

ki.

– Nem fontos.

De minden hiába, Mia már elkezdte feltúrni a táskáját.

– Henry még mindig ugyanolyan, úgy néz ki, mint egy nagyra nőtt gyerek. Hol a csudában van már a

tárcám? – Az asztalra lódítja az egész retikült.

– Nem akarom látni a képeidet! – A hangom éles, mint a rianásé, hangos, mint a gyerekét dorgáló

szülőé.

Mia felhagy a keresgéléssel.

– Ó. Oké. – Úgy fest, mint akit padlóba döngöltek. Behúzza a cipzárat, visszacsúsztatja a táskáját

az ülésre, és a mozdulat hevében felborítja a sörösüvegemet. Hevesen kapkodni kezd a

papírszalvéták után, megpróbálja felitatni a löttyöt, mintha csak akkusav szivárogna az asztalra. –

Francba!

– Nem nagy ügy.

– De igen! Hatalmas kupit csináltam – lihegi Mia, és levegő után kapkod.

– A nagyját feltörölted. Csak szólj a haverodnak, és elrendezi a többit.

Am Mia megszállottan takarít tovább, amíg ki nem ürül a szalvétatartó, és kartávolságon belül el

nem használt mindent, ami papírból készült. Összegyűri a szétázott szemetet, és már attól tartok, hogy

puszta kézzel fog az asztallapnak esni, én pedig csak zavarodottan tudom bámulni az események

kibontakozását. Mígnem Mia kifogy a lendületből. Megáll, a fejét leszegi. Aztán felnéz, rám veti a

szemét.

– Annyira sajnálom!

Tudom, hogy az volna a helyes, hogyha azt mondanám, hogy semmi gond, nem számít, hiszen száraz

bőrrel megúsztam. De hirtelenjében már nem is tudom, hogy a sörről beszélünk-e vagy hogy mi van,

ha pont nem a sörről beszélünk, hogyha Mia most próbál suttyomban megkövetni...

Mégis, mit sajnálsz annyira, Mia?

Még ha képes is volnék összeszedni magam és hangosan is megkérdeni – ahogy nem vagyok – sem

tehetném, mert kipattan a bokszból és a mosdó felé rohan, hogy letisztogassa magáról a sört, mintha

Lady Macbeth volna.

Jó ideig távol van, és amíg várok rá, a nyomában maradt kétértelműség egészen mélyen a bensőmbe

ivódik. Mert az elmúlt három év során számtalan lehetőséget elképzeltem már. Legtöbbjük variáció

volt az Óriási Baklövés témájára, számtalan különböző, hatalmas félreértés. És számtalan

fantáziámban szerepelt a megbocsátásomért esedező Mia. Könyörgések, hogy nézzem el neki, amiért a

szerelmemet a némaság kegyetlenségével viszonozta. Amiért úgy tett, mintha az a két év – a mi

életünk két éve – semmit sem számítana.

De azt soha nem képzeltem el, hogy bocsánatot kérne, amiért elhagyott. Mert bár meglehet, hogy Ő

mit sem tud róla, pontosan azt tette, amit mondtam neki, hogy megtehet.

KILENC

Pedig voltak jelek. Valószínűleg még több is annál, mint amennyit később, a történtek után

felismertem. De akkor mindegyik elkerülte a figyelmemet. Talán mert nem is kerestem őket.

Túlságosan lefoglalt akkor, hogy a vállam fölött újra meg újra hátrapillantgassak a pusztító tűzvészre,

amiből éppen csak kimenekedtem; így történhetett, hogy nem vettem észre az előttem tornyosuló,

háromszáz méter magas sziklafalat.

Amikor Mia elhatározta, hogy azon az őszön elkezdi a Juilliardot, és tavasz végére az is világossá

vált, hogy képes lesz rá, közöltem, hogy vele megyek New Yorkba. Akkor csak rám nézett, és a

nézése azt mondta: ki van zárva.

– Ez soha fel sem merült – szögezte le –, szóval nem látom be, miért kéne most változtatni a terven!

Mert korábban egész ember voltál, most pedig nincs léped. Se szüleid. Mert New York elevenen

felfalhat téged, gondoltam. De nem szóltam semmit.

– Ideje volna már, hogy mindketten visszarázódjunk az életünkbe – folytatta. Előtte is csak

részidőben végeztem az egyetemet, de a baleset után nem jártam be többet, és az egész félévem

érvénytelen lett, úgy vették, mintha halasztottam volna. Mia sem ment vissza az iskolába. Túl sokat

mulasztott, és most magántanárral próbálta behozni a lemaradását, hogy érettségizhessen és időben

elmehessen a Juilliardra. Persze az egész csak színjáték volt, a rend kedvéért csinálta. A tanárok

akkor is átengedték volna, hogyha egyetlen dolgozatot sem ír soha többet.

– És mi lenne akkor az Üstökössel? – firtatta. – Tudom, hogy várnak rád. – Ebben is igaza volt.

Nem sokkal a baleset előtt vettük fel az Üstökös című első lemezünket a Smiling Simonnal, egy

független kis céggel Seattle-ben. Nyár elején jött ki az album, és bár akkor nem indultunk turnézni,

hogy megtámogassuk, rengeteg fogyott belőle, és folyamatosan nyomatták az egyetemi rádióadók.

Ennek hála hamarosan megkörnyékeztek bennünket a nagyok is; mindegyikük egy olyan együttest akart

megnyerni magának, amelyik addigra már csak papíron létezett. – Szegény gitárod bele fog pusztulni

az unalomba – tette hozzá szomorkás mosollyal. Nem vettem ki a tokjából azóta, hogy a Bikini

előzenekaraként kellett volna fellépnünk.

Végül beletörődtem a távkapcsolatba. Részint azért, mert ezzel a Miával nem lett volna értelme

vitába szállni. Részint azért, mert nem akartam kiszállni az Üstökösből. De azért is, mert kissé

nagyképű is lettem, és fütyültem a távolságra. Úgy értem, korábban persze aggasztott a közénk

ékelődő kontinensnyi távolság és az is, hogy mi történik majd velünk. De most? Mit árthat még

nekünk négyezer kilométer? Egyébként is, Kim a New York-i Állami Egyetemre megy, gyakorlatilag a

Juilliard szomszédjába. Ő majd vigyáz Miára.

Igen ám, csakhogy Kim az utolsó pillanatban meggondolta magát, és inkább a Brandeisre ment,

Bostonba. Fel voltam háborodva. A baleset után gyakran beszélgettünk Mia javulásáról, és az

említésre érdemes fejleményeket közösen továbbítottuk Mia nagyszüleinek. Természetesen titokban

tartottuk Mia előtt, hogy beszélünk róla, mert megölt volna bennünket, ha azt hiszi, összeesküvést

szövünk a háta mögött. De Kim és én voltunk a Miatámogató Egylet elnökei. Ha már én nem mehettem

Miával New Yorkba, úgy éreztem, Kimnek kötelessége lett volna mellette maradni.

Jó darabig füstölögtem magamban, mígnem egy forró júliusi estén, nagyjából egy hónappal azelőtt,

hogy mindkettőjüknek el kellett utaznia, Kim átjött Mia nagyszüleihez, hogy megnézzünk pár DVD-t.

Mia aztán korán lefeküdt, úgyhogy kettesben vártuk ki valami öncélúan művészieskedő, nézhetetlen

külföldi film végét. Kim megpróbált Miáról beszélni velem, hogy milyen szépen javul, és

végigcsacsogta a filmet, mint valami dilinyós papagáj. Az lett a vége, hogy megkértem, legyen már

szíves, és fogja be. Összehúzta a szemét, és elkezdte összeszedni a holmiját.

– Tudom, hogy nem a hülye film miatt vagy ilyen ingerült, és azt is tudom, hogy miért igen, úgyhogy

inkább ordítozd ki magad most, és akkor egyszer és mindenkorra túl leszünk rajta! – Ezzel elbőgte

magát. Soha nem láttam még Kimet ennyire sírni, még a temetésen sem. Úgyhogy azonnal óriási

szarjancsinak éreztem magam, bocsánatot kértem tőle, és megöleltem, vagy valami.

Mikor aztán kibömbölte magát, megtörölte a szemét, és elmagyarázta, hogyan kényszerítette Mia,

hogy a Brandeisre menjen.

– Tulajdonképpen eredendően tényleg oda akartam menni. Annyi évet lehúztam már gój-

Oregonban, végre ízig-vérig zsidó iskolában akartam tanulni. De a New York-i Egyetem is tök jó,

New York is elég zsidó hely. Mia viszont hajthatatlan volt. Kijelentette, nem hajlandó több

bébiszittert eltűrni maga körül. Szó szerint így, pontosan ezt mondta. Megesküdött, hogy ha New

Yorkba megyek, abból tudni fogja, hogy ezt közösen terveltük ki, hogy vigyázzunk rá, és akkor

kénytelen lesz megszakítani velem minden kapcsolatát. Mondtam, hogy ezt azért nem nagyon hiszem,

de soha nem láttam még ilyen szigorúan nézni. Teljesen komolyan beszélt. Úgyhogy belementem. Van

fogalmad róla, mennyi utánajárásba került, hogy ennyire későn vissza tudjam még szerezni a

helyemet? Arról nem is beszélve, hogy elveszítettem a tandíjelőleget New Yorkban. De le van szarva

az egész, Mia ettől boldog, és nem sok dolog teszi mostanában boldoggá – fejezte be Kim bánatos

mosollyal.

– Úgyhogy nem is értem, miért érzem magam ilyen moslékul tőle. Nyilván a bűntudat miatt. Az elég

gyakran előfordul, ez a kockázat a hitéletemmel jár. – És újra elsírta magát.

Elég ordító jel volt. Jó erősen be kellett fognom a fülemet, hogy meg ne halljam.

* * *

Aztán mégis csak nagy csönd lett a vége.

Mia New Yorkba költözött, én pedig visszahurcolkodtam a Rocktanyára. Újra nekiláttam a

főiskolának. Nem ért véget a világ. Az első hetekben Mia és én minden áldott nap bődületes

hosszúságú leveleket írtunk egymásnak. Az övéi New Yorkról szóltak, az óráiról, a zenéről, az

iskoláról. Az enyémek a lemezcégekkel folytatott állandó tárgyalásokról tudósítottak. Liz egy csomó

fellépést szervezett nekünk hálaadás környékére – és komoly gyakorlás várt ránk előtte, főleg, hogy én

például hónapok óta nem nyúltam már a gitáromhoz –, de Mike erősködött, hogy mielőtt belevágunk,

intézzük el az üzleti ügyeinket. Seattle-be és Los Angelesbe utaztunk, hogy mindenféle

vezérigazgatókkal találkozzunk. Néhány tehetségvadász fickó jött át egészen New Yorkból Oregonba,

hogy meghallgasson bennünket. Elmeséltem Miának, mi mindent hordtak össze, egytől egyig azt

ígérték, segítenek kibontakoztatni az egyéni hangzásvilágunkat, és szupersztárt csinálnak belőlünk.

Igyekeztünk két lábbal állni a földön, de nagyon nehezünkre esett, hogy ne szálljon a fejünkbe a

felhajtás.

Mia és én minden este telefonon is beszéltünk, mielőtt lefeküdt volna. Általában iszonyú kimerült

volt, és rövidre fogtuk a beszélgetést; csak arra volt jó, hogy halljuk egymás hangját, és élőben

mondhassuk ki, hogy szeretlek.

Egyik este aztán, talán három héttel tanévkezdés után, kicsit későn telefonáltam, mert az egyik

tehetségkutató fickóval vacsoráztunk a Le Pigeon étteremben, Portland-ben, és hosszan elhúzódott a

dolog. Amikor az üzenetrögzítő vette fel, úgy gondoltam, Mia biztos alszik már.

Csakhogy másnap nem jött e-mail tőle. Írtam neki SMS-t: „Bocsi, hogy későn hívtalak! Haragszol

rám?”

Azonnal jött a válasz: „Nem.” Megkönnyebbültem.

De aznap este hiába hívtam a szokott időben, megint az üzenetrögzítő válaszolt. A következő nap

aztán mindössze két velős mondat érkezett e-mailben, valami olyasmi, hogy mennyire kimerítő kezd

lenni a sok zenekari próba. Semmi gond, meg tudtam érteni: kezdett sűrűsödni Mia programja, végtére

is a Juilliardra járt. És a csellóján nincs wifi. Ráadásul arról a lányról van szó, aki már korábban is

hajlamos volt napi nyolc órát gyakorolni.

Elkezdtem más napszakokban telefonálni, felkeltem hajnalban, hogy még tanítás előtt elérjem,

máskor meg vacsoraidőben hívtam. Valamennyi próbálkozásom egyenesen az üzenetrögzítőre

kapcsolt, és Mia egyszer sem hívott vissza. Nem válaszolt az SMS-ekre sem. Igaz, e-mailek még

jöttek néha, de már nem mindennap, és bár az én leveleim telis-teli voltak égetően sürgős kérdésekkel

– „Miért nem veszed fel a telefonodat? Elveszítetted? Minden oké?” – a válaszai mindig átsiklottak a

részletek fölött. Azt írta, sok a dolga.

Úgy döntöttem, hogy meglátogatom a nagyszüleit. Öt hónapon át voltaképpen náluk laktam, amíg

Mia lábadozott, és megígértem nekik, hogy később is gyakran benézek hozzájuk, de utóbb próbáltam

visszakozni. Elviselhetetlenül nehezemre esett ott lenni abban a huzatos, kísértetek fotóival

kitapétázott régi házban – egymást érte Denny és Kat esküvői képe, egy szívbemarkoló felvétel a

tizenkét éves Miáról, aki az ölében ülő Teddynek olvas, és így tovább ha Mia nincs mellettem. Ám

ahogy egyre kevesebb hírt kaptam tőle, muszáj volt válaszok után néznem.

Amikor először meglátogattam őket azon az őszön, először Mia nagyanyja beszélt lyukat a hasamba

a növényei állapotáról, és mikor befejezte, ki is ment az üvegházba, és ott hagyott kettesben Mia

öregapjával. Ő aztán főzött egy erős feketét. Nem beszéltünk valami sokat, csak hallgattuk a

kandallóból a tűz recsegés-ropogását. Mia nagyapja azon a jellegzetes, csendes, szomorú módján

nézett rám, amitől megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy a lábához kucorodjak és az ölébe

hajtsam a fejemet.

Visszamentem még egy-két alkalommal, még akkor is, amikor Mia már minden kapcsolatot végleg

megszakított velem, és a látogatás mindannyiszor pontosan ugyanígy zajlott. De közben egyre

rosszabbul éreztem magam náluk, amiért megjátszom, hogy csak az illem kedvéért járok oda, holott

igazából hírekre vágytam, és leginkább magyarázatot akartam kapni. Nem is, valójában azt szerettem

volna, hogy ha nem én vagyok az egyetlen kiközösített. Azt akartam, hogy azt mondják:

– Mia mostanában nem hív bennünket. Veled tartja a kapcsolatot?

De ez persze soha nem történt meg. Soha nem is történhetett volna meg.

És igazság szerint nem volt szükségem megerősítésre sem. Már a második estén, amikor az

üzenetrögzítő felelt, tudtam, hogy számomra itt minden véget ért.

És őszintén, nem én ajánlottam fel ezt neki? Nem álltam talán az alig élő teste fölött és fogadtam

meg, hogy bármit megteszek, hogy hajlandó vagyok még elengedni is őt, ha életben marad? Hogy

kómában volt, mikor ezt mondtam neki és hogy még három napon át nem ébredt föl utána vagy hogy

soha, egyikünk sem említette, mi történt, csaknem jelentéktelen apróság. Magamnak csináltam a bajt.

Egyedül azt nem értem, hogy volt képes rá. Én soha az életben nem dobtam senkit ilyen brutálisan.

Még akkor sem, amikor régebben összeálltam grupikkal. Mindig kikísértem az aznapi lányt a

hotelszobából vagy a limuzinból, szemérmes puszikát nyomtam az arcára, és mondtam valami

olyasmit búcsúzóul, hogy „Koszi szépen, nagyon örültem a találkozásnak”. És akkor ez még csak egy

grupi volt! Mia meg én több mint két évig jártunk, és igen, tudom, hogy csak egy egyszerű gimis

szerelem volt, de mégiscsak olyan kapcsolat, amiről úgy hittem, ha megtaláljuk a módját, örökké

tarthat. És biztosra veszem, hogy ha öt évvel idősebbek vagyunk, amikor találkozunk, és sem ő nem

hangszeres őstehetség, sem én nem játszom egy felfutóban levő együttesben – na és persze ha nem

szaggatja szét ez az egész szörnyűség az életünket –, meg is találtuk volna.

Idővel felismertem, micsoda óriási különbség van aközött, hogy valamiről tudod, hogy megtörtént,

sőt, akár még azt is tudod, hogy miért, és aközött, hogy el is hiszed. Mert amikor Mia megszakította

velem minden kapcsolatát, még jó, hogy tudtam, mi történt. De nagyon-nagyon hosszú idő kellett

hozzá, hogy el is higgyem.

Még mindig vannak olyan napok, amikor nem egészen hiszem el.

TÍZ

Puskacső villan, s forog a tár

Tiéd a döntés, kit ér halál

Robban a halánték, iszonyú lárma

Nyald le a vért

Csak a lány marad állva

RULETT – Ártatlan áldozatok #11

Miután eljövünk a kajáidéból, kezd eluralkodni rajtam az idegesség. Mert rendben van,

összefutottunk. Eleget tettünk az illendőségnek, megbeszéltük, mi történt, mióta legutóbb találkoztunk.

Mi jöhet még azon kívül, hogy szépen elköszönünk egymástól? Arra viszont még nem állok készen.

Biztosan tudom, hogy Miával ennyi volt, nem lesz több utóirat, és életem hátralevő részében a ma este

emlékeiből kell gazdálkodnom, ezért jobb szeretném, ha kicsivel többet kapnék tőle egy ingyenes

parkolónál, reuma-híradónál és egy elharapott bocsánatkérésnél.

Ezért érzem magam úgy minden sarkon, ahányszor csak Mia nem int le egy taxit és nem kezd el

mondvacsinált kifogásokat gyártani, amikre hivatkozva jó éjszakát kívánhatna, mintha felmentettek

volna valami szörnyű vád alól. A lépéseim üteme is azt püföli végig az aszfalton, hogy

megkegyelmeztek.

Csöndben baktatunk a Kilencedik sugárút egy sokkal csöndesebb, lepusztultabb szakaszán. Egy

felüljáró nyirkos árnyékában hajléktalanok csöveznek, az egyikük aprót kunyerál. Hajítok neki egy

tízest. Busz dohog el mellettünk dízelgőzt okádva.

Mia az út túloldalára bök.

– Az ott a Port Authority Buszpályaudvar – magyarázza.

Bólintok, és nem tudom megjósolni, hogy most a buszállomást is olyan alapossággal fogjuk-e

megtárgyalni, mint a parkolókat, vagy csak megragadja az alkalmat, hogy hazaküldjön.

– Működik odabenn egy bowlingpálya – árulja el.

– A buszállomáson?

– Őrület, nem? – kiált fel Mia, hirtelen felélénkülve. – Alig hittem a szememnek, mikor

belefutottam. Késő este jöttem haza Kimtől, Bostonból, eltévedtem kifelé jövet, és egyszer csak ott

volt. Egészen olyan, mint húsvétkor a tojásvadászat. Emlékszel, Teddy hogy oda volt az ilyesmiért?

Arra emlékszem, hogy odavolt Mía az ilyesmiért. Mindig is az ünnepek voltak a gyengéi, leginkább

azok, amelyeknek köze volt az édességekhez, és azok is leginkább akkor, hogyha Teddynek örömet

tudott szerezni vele. Egyik húsvétkor időt és fáradságot nem kímélve, kézzel pingált neki tojásokat, és

valamennyit elrejtette a kertben, hogy Teddynek reggel legyen mit megkeresnie. De mivel egész

éjszaka szemerkélt az eső, a színes tojások foltos szürkévé fakultak. Miának még a könnye is

kicsordult elkeseredésében, de Teddy kis híján összepisilte magát izgalmában: ezek a tojások, mint

mondta volt, nem egyszerű húsvéti tojások, hanem dínótojások!

– Ja, emlékszem – bólintok.

– Mindenki másért szereti New Yorkot, hiszen annyi minden van benne: a kultúra, az emberek

sokfélesége, az életritmus, a kaja... de nekem olyan az egész, mint egy óriási húsvéti tojás vadászat.

Minden sarkon újabb és újabb meglepetések várnak. Mint az a kert. Vagy egy bowling-pálya egy

hatalmas buszpályaudvaron. Tudod... – hirtelen elakad a szava.

– Mi van?

A fejét rázza.

– Nyilván volna mit csinálnod ma este. Mondjuk, várnak a követőid egy klubban, vagy valami

hasonló.

Undokul nézek rá.

– Nekem nincsenek követőim, Mia! – Utálatosabban sikerül mondanom, mint ahogy szeretném.

– Nem sértésnek szántam. Csak feltételeztem, hogy minden rocksztár és híresség nagy kísérettel

utazik.

– Csak ne feltételezz semmit. Még mindig én vagyok én. – Többé-kevésbé.

Meglepettnek tűnik.

– Rendben. Szóval nincs semmi dolgod?

Megrázom a fejem.

– Későre jár. Nem kéne aludnod?

– Azt sem viszem mostanában túlzásba. Majd alszom a repülőn.

– Akkor... – Mia belerúg valami utcán sodródó szemétbe, és egyszer csak rájövök, hogy még

mindig izgul. – Induljunk közösen városi tojásvadászatra! – Szünetet tart, és az arcomat vizslatja,

hogy értem-e, miről beszél, én pedig még szép, hogy pontosan értem. – Megmutatom neked azokat a

titkos kis zugokat, amiket úgy szeretek ebben a városban.

– Miért? – kérdezem. Amint kijött a számon, máris tökön akarom rúgni magam. Megkaptad a

haladékodat, nem fognád be végre? De a lényem egy része igenis tudni akarja. Egy dolog, hogy nem

egészen világos, miért mentem el a koncertjére ma este, de az aztán totál homály, hogy miért hivatott

magához és főleg hogy miért vagyok még mindig vele.

– Mert szeretnék mindent megmutatni neked – válaszolja egyszerűen.

Ránézek, várom, hogy bővebben is kifejtse. Összeráncolja a homlokát, ahogy próbál magyarázatot

találni. Aztán idővel úgy tűnik, feladja, és vállat von. Egy perc múltán fut neki újra:

– Ha nem is hagyom itt végleg New Yorkot, azért egy kicsit mégis elmegyek. Holnap Japánba

utazom, lesz ott két koncertem, és utána egy Koreában. Aztán hazajövök egy hétre, de utána igazán

elkezdődik a turné. Évente cirka negyven hetet leszek úton, szóval...

– Nem marad időd tojásra vadászni?

– Úgy valahogy.

– Ez akkor amolyan búcsújárás volna? – Mitől búcsúzol, New Yorktól? Tőlem?

Csak mert ami engem illet, azzal egy kicsit már elkéstél.

– Így is nézhetjük, gondolom – feleli Mia.

Csöndben maradok, mintha tényleg gondolkoznék rajta, mintha mérlegelném a lehetőséget, mintha

kérdéses volna, hogy elfogadom-e a meghívását. Aztán én is megvonom a vállam, hogy hiteles legyen

az illúzió.

– Felőlem! Miért is ne?

De egy kicsit bizony aggódom a buszállomás miatt, úgyhogy felteszem a napszemüvegem és a

sapkám, mielőtt belépünk. Mia mutatja az utat, végigvezet egy narancssárga csempével kövezett

csarnokon, ahol a fenyőillatú légfrissítő sem képes teljes egészében elnyomni a húgyszagot, fölfelé

mozgólépcsők hosszú során, betört üvegű újságosbódék és éttermek előtt, és még följebb, újabb

mozgólépcsőkön, míg el nem érünk egy villogó neontáblához, amin az áll: Leisure Time Bowling

Klub.

– Hát, itt volnánk – jelenti be egyszerre félénken és büszkén. – Miután véletlenül megtaláltam,

rászoktam, hogy benézzek, ahányszor csak az állomáson járok. Aztán elkezdtem célirányosan is

idejárni. Néha leülök a bárban, rendelek egy adag nachót, és figyelem a bowlingozó embereket.

– Miért nem játszol inkább?

Mia félrebiccenti a fejét, és megpaskolja a könyökét.

Hát persze, a könyöke. Mia Achilles-sarka. Egyike azon kevés testrészének, amely szemmel

láthatólag nem sérült meg a balesetben, nem csomagolták gipszbe, nem csavarozták és varrták

semmihez, nem ültettek rá bőrt. De amikor újra elkezdett csellózni, amikor elmebeteg módjára

megpróbálta utolérni magát, megfájdult a könyöke. Röntgen- és MRI-felvételek készültek. Az orvosok

semmi elváltozást nem találtak, azt tippelték, talán egy zúzódás vagy egy sérült idegpálya okozhatja a

problémát, és javasolták, hogy gyakoroljon kicsit kevesebbet. Ettől persze Mia a plafonon volt. Azt

mondta, hogyha már nem is zenélhet, akkor aztán végképp semmije sem marad. És én? Emlékszem,

hogy soha nem kérdeztem meg hangosan, de annál többször gondoltam. Akárhogy is, Mia nem

hallgatott az orvosokra, és játszott, akár fájt, akár nem. Aztán vagy javult valamennyit idővel, vagy

egyszerűen hozzászokott.

– Megpróbáltam elcsábítani pár embert a Juilliardról, hátha eljönnek velem, de nem érdekelte őket.

De nem is nagyon számít – magyarázza. – Magát a helyet imádom. Azt, ahogy titokban meghúzza

magát idebenn. Nem kell bowlingoznom ahhoz, hogy értékelni tudjam.

Szóval a tökéletes pasid túl nagy kultúrsznob ahhoz, hogy elhurcold egy kétes tisztaságú

kifőzdébe vagy egy titkos bowling-pályára, mi?

Mia és én eljártunk néha bowlingozni. Volt, hogy kettesben, de az is előfordult, hogy az egész

családja velünk tartott. Kat és Denny is nagyon szeretett játszani, jól beleillett ez is Denny retródilijébe.

Még Teddy is simán gurított nyolcvan pontot bármikor. Akár tetszik, akár nem, Mia Hall,

bizony nem kevés punk vér is csörgedezik az ereidben, hála a családodnak. Meg talán egy kicsit

nekem is.

– Most guríthatnánk egyet – javaslom.

Mia csak mosolyog az ajánlatomon, aztán újra megpaskolja a könyökét, és megrázza a fejét.

– Neked nem kell – magyarázom tovább. – Te csak nézed, majd én játszom. Vagy akár gurítok

mindkettőnk helyett is, hogy teljes legyen a hatás. Úgy volna rendjén, hogy neked is legyen egy

játszmád itt, végtére is a búcsújárásodon vagyunk.

– Megtennéd? – Megütődöm a hangjában bujkáló csodálkozáson.

– Persze! Miért ne? Amúgy se bowlingoztam már vagy egymillió éve. – Ez, mondjuk, nem egészen

igaz. Bryn és én pár hónapja elmentünk, és húszezer dollárért kibéreltünk egy sávot valami

jótékonysági szervezet javára, és még csak nem is játszottunk; csak pezsgőt ittunk és Bryn cseverészett

a befolyásos emberekkel. Egyáltalán, ki pezsgőzik bowlingpályán?

A klubban alapvetően sörszag van – padlóviasz, hot dog és cipőfertőtlenítő szagával keveredve.

Pontosan ilyen szaga kell hogy legyen egy valamirevaló bowlingpályának. A helyiség tele van

szokatlanul ápolatlan New York-iakkal, akik szemmel láthatóan a játék kedvéért játszanak. Nem hogy

nem méltatnak második pillantásra bennünket, mikor belépünk; egyszer sem néznek ránk. Bérelek egy

pályát és két pár cipőt. Mindent, ami csak kell.

Mia majdhogynem a föld fölött lebeg, amikor fölhúzza a cipőjét, és ténylegesen táncra perdül,

amikor kiválaszt egy nyolcfontos, rózsaszín golyót, amivel majd helyette kell játszanom.

– Mik legyenek a nevek?

Réges-régen zenészeket választottunk; Mia egy régi vágású punk dívát, én egy klasszikus

zeneszerzőt. Mondjuk, Joan és Fryderic. Vagy Debbie és Ludwig.

– Válassz – hagyom rá, mert fogalmam sincs, mennyire akarjuk feleleveníteni a múltunkat. Aztán

mikor meglátom, mit pötyögött a gépbe, kis híján dobok egy hátast. Kat és Denny.

Amikor észreveszi az arckifejezésemet, láthatóan zavarba jön.

– Ők is szerettek bowlingozni – magyarázkodik, aztán sietősen átírja a játékosok nevét: Pat és

Lenny. – Most milyen? – kérdi egy kicsit túlságosan is vidáman.

Két betű választja el attól, hogy morbid legyen, felelem magamban. Remeg a kezem, ahogy „Pat”

rózsaszín golyójával gurítani készülök, és ez talán megmagyarázza, miért csak nyolc bábut döntök fel.

Mia egy cseppet sem bánja, ujjong.

– Mind letarolom, tíz pontom lesz! – kiabálja. Aztán észbe kap és visszafogja a kitörését. – Koszi a

cipőt. Egészen beleéltem magam.

– Nem ügy.

– Hogyhogy itt senki sem ismer föl téged? – kérdezi.

– A kontextus miatt. Senki se számítana rám pont itt.

– Talán akkor levehetnéd a napszemüveget. Elég furcsa úgy beszélni hozzád, hogy rajtad van.

Teljesen elfelejtettem, hogy nem vettem még le, és tiszta idiótának érzem magam. Attól meg még

idiótábbnak érzem magam, hogy egyáltalán fel kellett tennem. Most elrakom.

– Így. Sokkal jobb – bólint Mia, – Nem is értem, miért gondolják a komolyzenészek, hogy a

bowling olyan pórias szórakozás, mikor annyira klassz!

Nem tudom, miért tölt el diadalérzettel ez a „sznobok a Juilliardról” és „mi, többiek”

megkülönböztetés, de örülök. Leszedem Mia két maradék bábuját. Mia örömködik. Hangosan.

– Hogy tetszett a Juilliard? – kérdezem. – Fel tudott érni a várakozásaidhoz?

– Nem – feleli, és egy másodperc töredékéig megint eltölt a győzelmi mámor. Aztán folytatja: –

Messze felülmúlta őket.

– Aha.

– Mondjuk, nem mindig tűnt így. Elég nehézkesen indult.

– Ez nem is meglepő annyira, figyelembe véve, hogy mi történt.

– Na, hát épp ez volt a baj, hogy mindent figyelembe vettek: túl sok minden történt. Amikor

megérkeztem, éppen olyan volt itt is, mint bárhol máshol. Mindenki rettentően figyelmes volt. A

szobatársam annyira, hogy rám sem bírt nézni anélkül, hogy el ne sírja magát.

A Túlságosan Is Együtt Érző Lakótárs – őrá emlékszem. Pár hétig hallottam még róla, mielőtt Mia

lepattintott volna.

– Minden szobatársam hisztérika volt. Állandóan cserélgettem őket az első évben, mielőtt végleg

kiköltöztem volna a koliból. Tudtad, hogy tizenegy különböző helyen laktam New Yorkban? Ez

szerintem pályarekord.

– Fogd fel úgy, hogy gyakoroltál az eljövendő turnéidra.

– Szeretsz turnézni?

– Nem.

– Komolyan? Annyi országot láthatsz! Azt hittem, hogy az nagyon is kedvedre való.

– Nem látok mást, csak a szállodákat és a busz ablakában elhúzó vidéki tájat.

– Egyáltalán nem is szoktatok várost nézni?

A többiek szoktak. Elmennek ezekre a VIP idegen-vezetésekre, bementek például a római

Colosseumba, még mielőtt kinyitna a nagyközönségnek, meg ilyenek. Velük tarthatnék, de akkor együtt

kellene lennünk, szóval rendszerint a szállodai szobámban maradok.

– Nem jut rá idő – hazudom. – De ott tartottunk, hogy gondjaid akadtak a szobatársakkal.

– Ahogy mondod – veszi fel Mia a fonalat. – Együttérzés-túladagolás. Mindenki ezt csinálta, még a

tantestület is, tartottak tőlem, pedig ennek elvileg fordítva kéne lennie. Amolyan beavatási szertartás,

amikor az első zenekari próbádon darabokra szedik a játékodat – gyakorlatilag mindenbe belekötnek

– mindenki előtt. És így is történt mindenkivel. Kivéve engem. Olyan volt, mintha láthatatlan lettem

volna. Senki sem mert kritizálni. És hidd el nekem, nem azért, mert olyan nagyszerűen játszottam.

– Talán mégis azért – ellenkezem. Közelebb lépek hozzá, és a fúvóka fölött megszárogatom a

kezem.

– Nem, nem azért. Az egyik kötelező kurzus első évben A vonósnégyes alapjai szeminárium. Egy

Lemszkij nevű professzor tartja. Az egyik legnagyobb fejes a vonós tanszéken. Orosz származású.

Képzelj el minden létező szörnyűséges klisét, amit csak tudsz – na, hát pont olyan. Rosszindulatú,

töpörödött kis ember, mintha most sétált volna ki egy Dosztojevszkij-regényből. Apukám imádta

volna. Alig telik el pár hét a szemeszterből, és ő behívat az irodájába, amiről pontosan tudom, hogy

semmi jót nem jelenthet. Az asztalán hatalmas kupleráj, kották meg mindenféle papírok tornyosulnak

rajta, gunnyaszt mögötte ez az apró ember, és nekiáll mesélni nekem a családjáról. Ukrán zsidók

voltak, átélték előbb a pogromokat és a második világháborút is. Aztán azt mondja: „Mindenkinek

megvan a maga keresztje az életben. Mindenkinek fáj valamije. A testület kész ápolgatni a lelkét

mindazért, amin keresztülment. Én viszont úgy gondolom, hogy ha így teszünk, akkor akár meg is

halhatott volna abban a balesetben, mert agyon fogjuk dédelgetni a tehetségét. Azt akarja, hogy így

legyen?” Erre aztán nem tudtam mit mondani, úgyhogy csak álltam ott kukán. Akkor kezdett el

istenigazából ordítani: „Ezt akarja? Azt akarja, hogy halálra dédelgessük?” Úgyhogy nagy nehezen

kinyögtem, hogy nem. Azt mondta, „Helyes!” és kihessegetett a karmesteri pálcájával.

Lenne pár tippem, hogy hova dugnám annak az ipsének a pálcáját. Felkapom a golyót, és elhajítom

a pálya vége felé: hatalmas puffanással éri el a bábukat, azok minden irányba röpülnek, mintha

aprócska emberkék menekülnének Godzilla elől. Mire visszalépek Miához, kicsit lecsillapszom.

– Szép dobás – mondja Mia ugyanabban a pillanatban, amikor én azt mondom:

– Elég nagy seggfej lehet ez a te professzorod.

– Hát, az igaz, hogy nem neki van a legsimább modora a világon, És elég rendesen kilelt tőle a

hideg akkoriban, de visszatekintve az volt életem egyik legfontosabb napja. Tudniillik Lemszkij volt

az első ember, aki nem engedett nekem szabad utat.

Elfordulok, még örülök is, hogy van okom odébbállni, és Mia nem láthatja, milyen képet vágok.

Elgurítom a rózsaszín golyóját, de rosszul célzok, ferde a forgástengely, és a lökés a jobb szélre

sodródik. Hét bábut sikerül csak leütni, és a maradék három távol van egymástól. A második

gurítással egyet tudok leszedni belőle. Hogy egyenlítsek, szándékosan eltolom az én következő

lökésemet is; hat pontot szerzek.

– Pár nappal később zenekari próbán – mesél Mia tovább – szétcincálták a glissandómat. Nem

különösebben finoman. – Elvigyorodik, mintha örömmel töltené el a megaláztatásának emléke.

– Nincs is jobb, mint egy jó kis nyilvános megszégyenítés.

– Ugye, hogy ugye?! Nagyszerű volt! A létező legjobb terápia!

Rámeredek. A „terápia” szó régen tabu volt. A kórházban és a rehabilitációs központban is

kiutaltak egy gyászterapeutát Mia mellé, de miután kiengedték, mereven elutasította, hogy bárki is

foglalkozzon vele, bárhogy győzködtük is, Kim meg én. Mia ellenben leszögezte, hogy hetente egy

órán át a megboldogult családjáról beszélni egyáltalán nincs rá üdvös hatással.

– Az első alkalomtól kezdve aztán elkezdtek felengedni körülöttem a tanárok – csacsog tovább Mia

zavartalanul. – Lemszkij fogott a legkeményebben. Nem maradt egy perc szabadidőm se. Élni se

maradt időm, csak csellózni. Nyaranta zenei fesztiválokon játszottam. Először Aspenben, aztán a

Marlboron. Aztán Lemszkij és Ernesto belehajszoltak, hogy felvételizzek az Ifjú Tehetségekért

Alapítványhoz, ami őrülten nehéz volt. Ahhoz képest piskótának tűnt bejutni a Juilliardra. De azért

megpróbáltam – és sikerült. Ezért is játszottam ma este a Carnegie Hallban.

Húszévesek nem lépnek fel túl gyakran a Zankel-teremben.

És sorra tárultak szélesre előttem a kapuk. Most menedzsmentem van, és ügynökök forgolódnak

körülöttem, versengenek, hogy melyikük képviseljen. Ezért is erősködött Lemszkij, hogy diplomázzak

minél hamarabb. Azt mondja, készen állok rá, hogy turnézni kezdjek, bár a magam részéről nem

tudom, igaza van-e.

– Annak alapján, amit ma este hallottam, igaza van.

Mia arcát hirtelen elönti a lelkesedés; annyira gyermekinek tűnik, hogy az már szinte fáj.

– Tényleg így gondolod? Jó ideje fellépek már, még nagy zenei fesztiválokon is, de ez azért csak

más lesz. Egyedül leszek. Néha pár napig szólóban, aztán nagyzenekarral, aztán vonósnégyesben,

aztán kamarazenekarral – a fejét rázza. – Néha azt gondolom, talán jobb lenne állandó helyet találnom

valamelyik filharmóniánál, hogy legyen valami állandóság az életemben. Valami olyasmi, mint neked

az Üstökösben. Olyan jó lehet mindig ugyanazzal a Lizzel, Mike-kal és Fitzyvel állni színpadra! A

helyszín változik, de az emberek ugyanazok.

Először a többiekre fókuszálok gondolatban, akik most repülnek át a Csendes-óceán fölött, és a

tenger a legkevesebb, ami elválaszt tőlük. Aztán Miára és arra, ahogy a Dvorákot játszotta, és

mindarra, amit a nézőtéren hallottam, miután lement a színpadról.

– Nem, nem szabad megalkudnod. Elpazarolnád a tehetségedet.

– Ezt most pont úgy mondtad, mint Lemszkij.

– Fantasztikus.

Mia elneveti magát.

– Jaj, tudom én, hogy úgy hangzik, mintha egy vérengző vadállat volna, de gyanítom, hogy csak

azért csinálja, mert a lelke mélyén abban reménykedik, hogy ha esélyt ad nekem, és segít, hogy nagy

karriert fussak be, az talán majd kitölti a bennem lévő űrt. – Mia elhallgat, felém fordul, és a tekintete

a szemembe fúródik. – De nem kell karriert csinálnia nekem. Nem az tölti be az űrt. De ezt neked nem

kell megmagyaráznom, igaz? Te mindig is tudtad.

Hirtelen minden szarság visszajön a mai napról – Vanessa és Bryn meg a Pocakriadó és a Random,

és a láthatáron fenyegetően tornyosuló hatvanhét nap, amit elkülönítve, külön szállodában, kínos

csöndben töltök majd, és a koncertek egy olyan bandával magam mellett, akik nem állnak már igazán

mellettem.

És szívem szerint megkérdezném, hogy „hát nem érted, Mia? A zene maga az űr! És te vagy az oka,

hogy így alakult”.

TIZENEGY

Az Üstökös mindig is egy ódivatú, nemes etikai kódex alapján működött: elsők az érzelmek, aztán

jöhet minden más. Ezért aztán nem sokat aggódtam a banda miatt, eszembe sem jutottak az ő érzéseik

vagy hogy sérelmezik-e vajon a hosszas távolmaradásomat. Biztosra vettem, hogy különösebb

magyarázkodás nélkül is megértik.

Amikor feléledtem a kábulatomból és megírtam az első tíz dalt, egyik első dolgom volt felhívni

Lizt, ő pedig megszervezett egy közös vacsorát és találkozót a többiekkel. Körbeültük a

klubasztalunkat – Liz fogott egy hetvenes évekbeli, bűnronda asztalt, amit valami lomtalanításról

cipeltetett haza velünk, beborította együttesek szórólapjaival, és rákent cirka ezer réteg lakkot, amíg

úgy nézett ki, mintha egy klubban volna. Először is bocsánatot kértem, amiért így eltűntem. Aztán

előhúztam a laptopomat, és lejátszottam nekik az új dalokat, amiket írtam. Liznek és Fitzynek

elkerekedett a szeme, a villájuk vega lasagnástul-mindenestül himbálózva megállt a levegőben a

szájuk előtt, ahogy hallgatták egyik számot a másik után: először a Híd, aztán a Por, a Varratok, aztán

a Rulett és végül az Új élet.

– És mi még azt hittük, hogy egyszerűen feladtad, elvállaltál valami überszar állást, és sajnálod

magad, de basszus, te hasznos voltál! – fakadt ki Fitzy, – Ez kurvajó!

Liz bólintott.

– Az bizony! Ráadásul gyönyörű szép is. Felszabadító élmény lehetett... – mondta, és a kezem után

nyúlt. – Szeretném elolvasni a szövegeket. Itt vannak a gépeden?

– Csak fecnikre firkáltam le odahaza, de majd bepötyögöm és elküldöm e-mailben.

– Odahaza? Hát nem ez az otthonod? – sérelmezte Liz. – A szobád olyan, mint valami redves

múzeum. Miért nem cuccolsz vissza?

– Nincs nagyon mit cuccolni, hacsak el nem adtátok a holmimat.

– Megpróbáltuk, de a kutyának se kellett. Túl kopottak a vackaid – szólt közbe Fitzy. – De az

ágyadat kalaptartónak használtuk.

Fitzy elvetemülten vigyorgott rám. Elkövettem a nagy hibát, hogy elárultam neki: úgy érzem, kezdek

a néhai nagyapámmá válni. Totál babonás volt az öreg, meggyőződéssel hitte, hogy az ágyra tett

tökfödők balszerencsét hoznak.

– Annyi baj legyen, majd elégetünk egy csokor zsályát – tette hozzá a magáét Liz. Fitzy nyilván

képtelen lett volna befogni a száját.

– Szóval? Ez minden? – használta ki a csendet Mike, és megkocogtatta a laptopom szélét.

– Viccelsz? Ez tíz új szám – kiáltott fel lelkesen Fitzy, a mosolya közepén egy nagy darab spenót

virított. – Tíz hihetetlenül király, első osztályú szám. Ez gyakorlatilag egy komplett lemez, ezzel már

be lehet vonulni egy stúdióba!

– Ez csak annyi, amivel mostanáig elkészültem – szúrtam közbe. – Legalább tíz másik jön még.

Nem tudom, mi a fene történik velem, de egyszerűen csak kitörnek belőlem, mintha valaki már rég

megírta és felvette volna, és most megnyomták bennem a lejátszás gombot. Igyekszem olyan gyorsan

lejegyezni őket, ahogy csak bírom.

– Engedelmeskedned kell a múzsádnak – mondta Liz. – Szeszélyes teremtés.

– Én nem a számokról beszélek – fontoskodott Mike. – Hiszen azt se tudjuk, lesz-e egyáltalán

lemezünk. Hogy szóba áll-e még bárki is velünk! Elindultunk egy úton, minden szépen haladt, ő meg

agyonvágta az egészet!

– Nem vágott agyon semmit – igazította ki Liz. – Először is csak pár hónap telt el. Másodszor a

Smiling Simonos lemezünk egyfolytában mászik fölfelé a listákon, és állandóan játsszák az egyetemi

rádiók. Jól meg is dolgoztuk az iskolás közönséget azzal a sok interjúval, úgyhogy semmi sincs

veszve.

– Arról nem is beszélve, hogy a Hibátlan világot átvették a kereskedelmi rádiók is – jegyezte meg

Fitzy. – Azt tippelem, hogy a lemezcéges csávók, ha megkeressük őket ezzel az anyaggal, nem győzik

majd a földhöz vagdosni magukat nagy boldogságukban.

– Nem tudhatod – mondta Mike. – A nagy cégeknél is megvannak a trendek, az irányszámok. Még

azt is meg fogják szabni, milyen ruhákat kell felvennünk. És igenis azt mondom, hogy nincs rendjén,

ahogy ez – dühösen rám szegezte a mutatóujját – egy szó nélkül lelép, aztán meg visszasétál, mintha

mi sem történt volna.

Mike-nak bizonyos szempontból igaza volt, de én aztán nem tartottam vissza senkit semmitől.

– Nézd, sajnálom. Mindenki megzuhan néha. És ha nagyon akartátok volna, le is tudtatok volna

cserélni. Szereztek egy új gitárost, és lecsaptok az egyik lemezszerződésre.

Ahogy egymásra néztek, azonnal levettem, hogy már mérlegelték ezt a lehetőséget, és valószínűleg

Liz vétózta meg. Az Üstökös alapvetően demokratikus intézmény, mindig közösen hozzuk a

döntéseket, de azért mindig is Liz együttese maradt. Ő kezdte el, és ő szervezett be engem is, miután

látott egyszer-kétszer gitározni a városban. Később ő fogta be Fitzyt és Mike-ot is, úgyhogy a

személyi változtatásokban csak ő mondhatta ki a döntő szót. Talán ezért is alapította meg Mike

akkoriban a Puszta Kézzel A Prérin együttest egy másik dobossal.

– Mike, nem vágom, mit akarsz ezzel – értetlenkedett Fitzy. – Egy doboz csokit szeretnél? Vegyen

neked Adam egy nagy csokor virágot, és kérjen bocsánatot?

– Szarjál sünt, Fitz – mordult fel Mike.

– Szívesen hozok virágot – ajánlkoztam. – Sárga rózsát, mondjuk. Asszem, az jelképezi a

barátságot. Vagy amit csak akarsz. Megteszem, amit kérsz.

– Ettől helyreáll a lelki békéd? – folytatta Fitzy. – Mert mi a frászt akarsz még? Itt vannak ezek a

hihetetlen dalok. Bár én írtam volna őket! De hát Adam volt, hogy a fene enné meg. Összeszedte

magát, eljött hozzánk. Visszafogadtuk. Úgyhogy talán ideje volna, hogy újra nekilássunk jó zenét

csinálni és megnézni, hová jutunk vele. És tudod, mit? Még az is lehet, hogy sikerül egy löket örömöt

csempészni a nyomorult, szaros kis életébe. Na, hát részemről ennyi a téma.

* * *

Mike aggodalmai alaptalannak bizonyultak. Igaz, néhány lemezcég már elunta a várakozást azok

közül, akik az ősszel megkörnyékeztek bennünket, de egy maroknyian még mindig érdeklődtek, és

amikor elküldtük nekik azokat demókat, amikből később az Ártatlan áldozatok nőtt ki, nem bírtak

magukkal, és még mielőtt észbe kaphattunk volna, már megkötöttük a szerződést, és a stúdióban

találtuk magunkat Gusszal.

Egy ideig minden jól ment. Fitzynek és Liznek egyaránt igaza lett. Lemezre venni az Ártatlan

áldozatokat egyszerre volt örömlöket és felszabadító élmény. Gus hihetetlen intenzitással dolgozott

velünk; kihozta belőlünk a zajt, megkövetelte, hogy ne féljünk a belőlünk kitörni készülő nyers erőtől.

Megtettük, amit kért. Klassz volt Seattle-ben céges lakásban lakni, és úgy érezni, hogy mi vagyunk A

Legmenőbb Dolog. Minden kifogástalan volt.

Nem sokkal az album megjelenése után elkezdtünk turnézni. Induláskor az öt hónapos robot,

keresztül-kasul Észak-Amerikán, Európán és Ázsián a világ legremekebb dolgának tűnt. És eleinte az

is volt. De kimerültem. Nem kellett hozzá sok, hogy állandóan hullafáradt legyek. Magányos is

voltam. Túl sok időm maradt üresen, amikor hiányolhattam Miát. Úgyhogy elbújdokoltam hol a

hotelszobámban, hol a busz végében. Mindenkit eltaszítottam magamtól, még Lizt is. Lizt a leginkább.

Liz ugyanis nem hülye, pontosan tudta, hogy mit csinálok, és azt is, hogy miért. És ő aztán nem egy

tipikus törékeny, sérülékeny virágszál: nem tudtam lerázni. De én csak bebújtam a csigaházamba, még

beljebb, még kitartóbban, egészen addig, amíg bele nem fáradt a hiábavaló próbálkozásba, hogy

kicsalogasson.

Javában tartott már a turné, amikor elkezdtek bevadulni a dolgok. Az Ártatlan áldozatok előbb

platinalemez lett, aztán dupla platina. Az összes koncertre elkelt minden jegy, a közönségszervezők

újabb dátumokat tűztek ki, hogy minden igénynek eleget tudjunk tenni. Valamennyi elképzelhető

ajándéktárgyra rányomták az arcunkat: pólókra, sapkákra, poszterekre, matricákra, még egy

különleges, Üstökös-lógóval ellátott teleszkópot is lehetett kapni. Hirtelenjében a nyakunkon termett a

média, mindenki velünk akart interjúkat készíteni. Ez eleinte lenyűgözött. Az emberek érdeklődnek

irántunk annyira, hogy el akarják olvasni, amit mondani tudunk.

De hamarosan kellemetlen dolgok kezdtek történni a sajtótájékoztatókon. Először föltettek egy-két

felületes tucatkérdést mindannyiunknak, aztán felém fordították az összes mikrofont és kamerát.

Megpróbáltam bevonni a többieket is a válaszadásba, ami rövidesen oda vezetett, hogy négyszemközt

akartak beszélni velem. Ezt a kérést egy ideig következetesen elhárítottam, de eljött a pillanat, amikor

nem lehetett már másképp meginterjúvolni bennünket.

Körülbelül négy hónapja utaztunk már, éppen Rómában voltunk, és a Rolling Stone küldött egy

tudósítót, hogy töltsön velünk néhány napot. Egyik késő este koncert után, záróra körül már csak mi

lézengtünk a szálloda bárjában. Lazulós éjszaka volt, üldögéltünk, kiengedtük a fáradt gőzt, grappát

iszogattunk. Ezt a pillanatot választotta az újságíró hogy fogja magát és megsorozzon ezekkel a

vérkomoly kérdésekkel. Csak engem. Vagy tucatnyian ültünk ott – én, Liz, Fitzy, Mike, Aldous,

néhányan a technikai stábból, egy-két grupi de ez a fickó úgy tett, mintha csak kettesben lennénk.

„Adam, úgy találod, hogy az Ártatlan áldozatok számai felfűzhetők egy közös történetszálra?

Mesélnél nekem erről a történetről?” „Adam, mit gondolsz, segített az új lemez kibontakoztatni a

dalszerzői tehetségedet?” „Adam, korábbi interjúk során említetted már, hogy szeretnéd elkerülni,

hogy a romlás rocksztárokra oly jellemző útjára lépj – hogy érted el, hogy ne vakítson el a saját

dicsfényed?”

Mike-nak ekkorra egyszerűen eldurrant az agya.

– Kisajátítottad a bandát! – ordított rám, ő is úgy, mintha csak mi ketten lennénk a teremben, mintha

nem lenne jelen egy nagy zenei lap újságírója is. – Pedig ez nem a kibaszott Adam Wilde-show!

Együttes vagyunk, tudod? Egy egység. Négyen vagyunk! Vagy erről elfeledkeztél már a romlás

rocksztárokra oly jellemző útján?

Mike az újságíróhoz fordult.

– Meséljek a magasságos Adam Wilde-ról? Mert tudnék ám mit mondani: például a mi kis

üdvöskénknek minden fellépés előtt végig kell csinálni a szaros kis vudu szertartásait, és ha valaki

fütyörészni mer koncert előtt, előbújik belőle a primadonna, és hisztirohamot kap, mert a füttyszó

balszerencsét hoz.

– Mike, kapd össze magad – szólt rá Liz élesen. – Minden művésznek megvannak a maga rítusai.

Az újságíró közben hevesen jegyzetelt, kiélvezte a helyzetet, egészen addig, amíg Aldous

diplomatikusan meg nem állapította, hogy mindannyian nagyon fáradtak vagyunk és talán az volna a

legjobb, ha eltennénk magunkat holnapra. Négyünk kivételével mindenkit kiterelt a bárból. Azt akarta

elérni, hogy Mike és én béküljünk ki szépen, csakhogy Mike kihasználta az alkalmat, és eleresztette a

trágárságok egy újabb hullámát, amelynek során megtudtam tőle, hogy micsoda nyilvánosságimádó

seggfej lett belőlem. Segítségkérő pillantásokat vetettem Lizre, hátha még egyszer a megmentésemre

siet, de ő rendíthetetlenül meredt a piájára. Akkor Fitzy felé fordultam, aki a fejét csóválta.

– Sose hittem volna, hogy ezt nekem kell kimondani, de nőjetek fel. Mind a ketten – mondta, és

ezzel otthagyott bennünket.

Esdeklően néztem Lizre. Láttam rajta, hogy együtt érez, de azt is, hogy végtelenül kimerült.

– Mike, nem lett volna szabad így elvesztened a fejed – mondta fáradt hangon. Aztán felém fordult.

– De tudod, Adam, meg kéne értened. Próbáld meg az ő szemszögéből nézni, vagy tudom is én,

mindannyiunk szemszögéből. Elég nehéz lenyelni ezeket az aránytalanságokat, főleg, hogy ennyire

elszigeteled magad tőlünk. Értem én, hogy miért csinálod, de nem könnyíted meg a dolgunkat.

Mindannyian – mind a hárman ellenem voltak. Megadtam magam, felemeltem a kezem, és

kirohantam a bárból. Úgy éreztem, rögtön elbőgöm magam. Az előcsarnokban egy olasz modell várta

épp a taxiját, pár perce még ő is velünk lógott, a neve Raffaella. A láttomra szélesen elmosolyodott,

és amikor megérkezett az autó, biccentett, hogy menjek vele. Én meg mentem. Másnap átjelentkeztem

egy másik szállodába, elszigeteltem magam a banda többi részétől.

Az összezördülés híre szinte azonnal megjelent a RollingStone.com-on, és pár napon belül a

bulvársajtóban is. A lemezcéget a frász kerülgette, ahogy a koncertszervezőket is, és mindenki

figyelmeztetett, miféle retorziókkal kell szembenéznünk, ha nem teszünk eleget valamennyi

koncertfelkérésünknek. Aldous mediátor szakembert hivatott, hogy beszéljen a fejünkkel, leginkább

Mike-kal és velem.

Semmi értelme nem volt az egésznek. Fitzy „válópereként emlegeti az esetet, aminek a végzése

mind a mai napig érvényben van, miszerint a turnék során ők és én külön hotelban szállunk meg. A

sajtósok pedig úgy találták, ettől kezdve biztonságosabb lesz, ha Mike és én külön adunk interjúkat,

aminek persze az lett a vége, hogy mindenki csak velem akart beszélni. Aha, ezek a változtatások

baromi sokat segítettek!

Amikor hazaértünk az Ártatlan áldozatok turnéról, ki akartam szállni az Üstökösből. Eljöttem a

lakásból, amit Fitzyvel közösen béreltünk Portlandben, és sajátba költöztem. Elkerültem őket. Mérges

voltam, de szégyenkeztem is. Nem értettem, hogyan történhetett, de nyilvánvalóan én tettem tönkre

mindent. Talán véget is ért volna a pályafutásunk, hogyha Liz nem ugrik be hozzám egyik délután és

meg nem kér, hogy adjak pár hónapot a dolognak, ne is foglalkozzak semmivel, és csak később

gondoljam át, hogy érzem magam.

– Mindenki becsavarodna egy kicsit, ha átéli azt, amit mi az elmúlt években. Főleg amit te átéltél

az elmúlt években – magyarázta. Nagyjából ez volt a legtöbb, amit Miáról beszéltünk. – Nem kérlek,

hogy tégy bármit is; tulajdonképp pont arra kérlek, hogy ne tégy semmit, csak várj és pár hónap múlva

gondolkodj el a dolgainkon.

Aztán a lemezünk sorra megnyert minden létező díjat, közben megismerkedtem Brynnel és Los

Angelesbe költöztem, és nem is kellett találkoznom velük többet, így jutottam el végül odáig, hogy

már megint belerángattak ennek a cirkusznak egy újabb fordulójába.

Bryn az egyetlen, aki tudja, mennyire közel voltam a szakadék széléhez a turné után és hogy

mennyire rettegek a következőtől. Van egy kiváló megoldása a helyzetemre, azt mondja:

– Csak tartsd a távolságot tőlük! – Meggyőződése, hogy bűntudatom van, amiért csóró családból

származom, ezért is nem merek szólókarrierbe kezdeni. – Nézd, én megértem. Nehéz dolog elfogadni,

hogy megérdemled mindezt az elismerést, de a helyzet az, hogy megérdemled. Te írod az összes dalt

és a legtöbb zenét is, ezért is figyel mindenki rád – magyarázza. – És te vagy a nagy tehetség! Több

vagy egy csinos pofinál. Ha egy film volnátok, te lennél a húszmillió dolláros sztár és ők a

mellékszereplők, de ti mégis egyenlően osztozkodtok. Pedig még csak nincs is szükséged rájuk, főleg

nem így, hogy ennyire megkeserítik az életedet.

De ez az egész nem a pénzről szól, soha nem is szólt arról. Egy szólókarrier pedig végképp nem

oldaná meg a problémát; olyan volna, mintha kiugranék a serpenyőből, egyenesen a nyílt lángok közé.

És akkor még mindig meg kellene küzdenem a turnézással és fellépéssel, aminek már a puszta

gondolatától is a rosszullét környékez.

– Miért nem hívod fel Weisbluth doktort? – kérdezte Bryn telefonon Torontóból, ahol épp a

legutóbbi filmje forgatását zárta le. Weisbluth a klinikai pszichofarmakológus, akivel a lemezcég

hozott össze pár hónappal ezelőtt. – Hátha tud valami erősebbet adni, amivel kihúzod a turné végéig.

Aztán mikor hazajössz, leülsz Brooke-kal, és komolyan elbeszélgettek erről a szólókarrier-dologról.

De a turnét egyszerűen muszáj végigcsinálnod, különben oda a jó híred és a szavahihetőséged.

Vannak a jó hírnél és szavahihetőségénél fontosabb dolgok is, amiket elveszíthet az ember, nem

igaz, Bryn? Ezt gondoltam. De nem mondtam ki hangosan. Csak felhívtam Weisbluth dokit, kértem

még néhány receptet, és megacéloztam magam a turnéra. Mert azt hiszem, Bryn pontosan tudja, ahogy

én is és mindenki más is az ismeretségi körömben, hogy Adam Wilde, bármilyen fenegyereknek

mondják is, mindig szót fogad.

TIZENKETTŐ

A szívem helyén ólomdarab

A doktor szerint ott is marad

„Ne piszkáld, így jobb lesz, tudod

A testedből majd nő rá burok”

S ha kihúzom a reptérig, a detektoron átjutok

TÖLTÉNY – Ártatlan áldozatok #12

Mia nem árulja el, mi lesz a következő állomásunk, mondván, ez az ő titkos New York-útvonala,

titokban kell tartania, és ezzel kiterel a buszpályaudvarról, lefelé, lefelé, le a mélybe, az aluljárók

útvesztőjébe.

És én követem, dacára annak, hogy ki nem állhatom a titkokat, hogy úgy érzem, Mia és köztem

bőven elég titok lappang már és hogy a metró sikerrel egyesíti magában mindazokat a dolgokat,

amikről rettegek. Rengeteg ember egy szűk, zárt térben, ahonnan nincs menekülési útvonal.

Megpróbálom ezt megértetni Miával, de ugyanazt vágja a fejemhez, amit az előbb a bowlingpályán

mondtam neki a kontextusokról.

– Szerinted ki számítana Adam Wilde-ra hajnali háromkor a metrón? Főleg díszkíséret nélkül? –

cinkos mosolyt vet rám. – Egyébként is totál kihaltnak kell lennie ilyenkor már az egész hálózatnak.

Arról nem is beszélve, hogy az én New Yorkomban metróval közlekedünk.

A Times Square állomáson annyian vannak, amikor odaérünk, mintha csütörtök délután öt óra

volna. A fejemben megszólal a vészcsengő, és még inkább rákezd, amikor kiérünk a zsúfolt peronra.

Görcsbe rándulok és hátrálni kezdek az egyik oszlop felé. Mia alaposan végigmér.

– Ez nagyon-nagyon rossz ötlet – motyogom magam elé, de az aggodalmaimat elfojtja a közeledő

szerelvény zaja.

– Éjszaka nem jár valami gyakran, rég mehetett el az utolsó, azért várnak ennyien – próbálja Mia

túlkiabálni a hangzavart. – De most jön egy, úgyhogy minden rendben lesz.

Amikor felszállunk az N vonalon közlekedő vonatra, mindkettőnk előtt világos, hogy Mia mekkorát

tévedett. A kocsi zsúfolásig megtelt emberekkel. Mégpedig részeg emberekkel.

Viszket a bőröm a pillantásuk alatt. Azt már tudom, hogy kifogytam a gyógyszereimből, úgyhogy

muszáj lesz rágyújtanom. Azonnal. A dobozom után nyúlok.

– Nem cigizhetsz a metrón! – sziszegi Mia.

– Muszáj.

– De szigorúan tilos!

– Nem érdekel, – Ha letartóztatnak, legalább biztonságban leszek a rendőri őrizetben.

De most aztán elönti a méreg Miát, és kitör, mint egy kis vulkán.

– Ha a célod tényleg feltűnésmentesen beleolvadni a tömegbe, akkor felhívom a figyelmedet, hogy

a dohányzással pont az ellenkező hatást éred el! – Egy sarokba vonszol. – Minden oké – gügyög, és

szinte várom, hogy megsimogassa a nyakam, ahogyan régen szokta, mikor ideges voltam. – Csak

meglapulunk itt, és ha nem ürül ki a kocsi, mire a Harmincnegyedik utcához érünk, megígérem, hogy

leszállunk.

A Harmincnegyediken tényleg rengetegen leszállnak, és kezdem kicsit jobban érezni magam. A

Tizennegyediknél aztán még jobban megcsappan a létszám. De aztán, a Canal Streetnél váratlanul

elözönlik a metrót a buliból érkező fiatalok. Igyekszem a kocsi legvégébe húzódni, egészen a kalauz

fülkéje mellé, háttal a többi utasnak.

A legtöbben fel sem bírják fogni, mennyire rettegek, ha nagy tömegekkel vagyok kis helyen

Összezárva. Ha jól belegondolok, még a három évvel ezelőtti önmagam sem értené. De az az énem

soha nem tapasztalta meg, milyen érzés gyanútlanul böngészni egy kis minneapolisi lemezboltban,

amíg egy fickó fel nem ismer és a nevedet nem kiabálja, ahogy kibontakozik a jelenet, valahogy úgy,

mint mikor a kukoricát bedobják a forró olajba: először csak egy, aztán még egy, aztán egyre nagyobb

robbanások következnek, míg a lemezboltban tébláboló békés naplopók hirtelen életveszélyes

tömeggé szerveződnek, körbevesznek és ledöntenek a lábadról. Nem kaptam levegőt. Még

megmoccanni sem tudtam.

És ez nagy kicseszés, mert igazán szeretem a rajongóimat, ha egyesével találkozom velük. De amint

csapatban vannak, kiütközik a csordaszellem, és elfelejtik, hogy én is csak ember vagyok, élő hús és

csont, sérülékeny és megfélemlíthető.

Ám most úgy tűnik, hogy itt, a sarokban minden rendben van. Legalábbis addig, amíg el nem

követem azt a végzetes hibát, hogy a vállam fölött hátrapillantok, épp csak megbizonyosodni róla,

hogy senki sem bámul. A másodpercnek ez a töredéke elegendő, hogy megessen a baj. Elkapom

valaki tekintetét. Látom, ahogy a felismerés felgyullad benne, mint egy szál gyufa. Szinte érzem a

foszfor szagát a levegőben. Ettől kezdve lassított felvételben szemlélem az eseményeket. Először a

fülem reagál: természet-ellenesen nagy lesz a csönd. Aztán halk zsongás kezdődik, ahogy a hír

végigszalad a kocsin. Hallom a nevemet színpadias suttogással végigfutni a sorok között. Aztán látom,

ahogy könyökök böknek bordák közé. Kezek nyúlnak mobiltelefonokért, kapnak táskák után,

összesűrűsödik a levegő, csoszognak a talpak. Nem tart tovább néhány másodpercnél, mégis

szörnyűségesnek élem meg, mint amikor már rád mérték az első nagy ütést, de még nem érkezett meg a

fájdalom. Egy szakállas fickó már készül fölkelni, nyitja a száját, hogy kimondja a nevemet. Tudom,

hogy nem akar semmi rosszat, de amint megteszi, az összes metrózó rám veti majd magát. Harminc

másodpercen belül el fog szabadulni a pokol.

Elkapom Mia karját, és megrántom.

– Au!

Kitárom a szomszédos kocsiba vezető ajtót, és átnyomakszunk rajta.

– Mit csinálsz?! – méltatlankodik mögöttem kapálózva Mia.

Oda se figyelek rá. Átrángatom a következő kocsiba és az aztán következőbe is, amíg lassítani nem

kezdünk és be nem érünk végre egy állomásra, amikor is letaszigálom a szerelvényről, ki a peronra,

fel a lépcsőn, kettesével szedem a fokokat, és míg a józan eszem azt súgja, hogy túlságosan is durva

vagyok, a másik felem magasról tesz rá. Az utcán még néhány sarokig vonszolom Miát magam után,

amíg meg nem bizonyosodom, hogy senki sincs a nyomunkban. Akkor aztán megállók.

– Meg akarsz ölni bennünket? – ordít rám Mia.

Belém hasít a bűntudat, de nyomban vissza is passzolom Miának az egészet.

– Miért, te mit csináltál? Azt akartad, hogy megtámadjon a csőcselék?

Lenézek, és látom, hogy még mindig fogom Mia kezét. Mia is odanéz. Eleresztem.

– Miféle csőcselék, Adam? – kérdezi halkan.

Úgy beszél hozzám, mintha elment volna az eszem. Épp, mint Aldous szokott, amikor

pánikrohamom van. De Aldous legalább soha nem vádolna olyasmivel, hogy kitaláltam az

életveszélyes rajongókat. Már túl sokszor volt ő is szemtanúja ilyesminek.

– Felismertek odalenn – mormogok, és elsétálok mellőle.

Mia elgondolkozik egy pillanat erejéig, aztán csipkedi magát, hogy utolérjen.

– Senki sem tudta, hogy te vagy az.

Hát semmit sem ért! És megengedheti magának, hogy semmit se értsen!

– Az egész kurva kocsiban mindenki tudta, hogy én vagyok az!

– Adam, miről beszélsz?

Hogy miről beszélek? Arról, hogy fotósok táboroznak a házam bejárata előtt. Hogy közel két éve

nem mentem be lemezboltba. Hogy nem tudok kilépni az utcára anélkül, hogy ne érezzem magam úgy,

mint egy őz a vadászidény első napján. Hogy ahányszor csak beújítok egy megfázást, máris azt

tárgyalják a bulvárlapok a címlapon, hogy rákaptam a kokóra.

Miára nézek a kihalt város árnyékai között, az arcába hulló hajára, és látom rajta, hogy azon

morfondírozik, elment-e az eszem. Küzdenem kell a késztetés ellen, hogy megragadjam a vállánál és

addig csapkodjam a romos falnak, amíg mindketten érezzük, hogy remeg mögötte az épület. Hirtelen

elönt a vágy, hogy a csontjai zörejét halljam, érezzem, ahogy a puha húsa elernyed, tanúja legyek a

nyögdécselésének, ahogy a csípőcsontom belédöf. Hátra akarom feszíteni a fejét addig, amíg csak elő

nem bukkan a nyaka. Addig akarom tépni a haját, amíg már levegőt sem kap. Meg akarom ríkatni, és

utána felnyalni a könnyeit. Aztán a szájára akarom szorítani a számat és elevenen felfalni, hogy

felfogja végre mindazt, amit most képtelen megérteni.

– Lószar ez az egész, hova a pokolba viszel egyáltalán? – Az ereimben száguldozó adrenalin

őrjöngéssé torzítja a hangomat.

Mia meghökkenten hátrál egy lépést.

– Mondtam már. Elviszlek a Titkos New York-i Körsétámra.

– Az a helyzet, hogy kicsit kinőttem már a titkokból. Volnál szíves elárulni, hova igyekszünk? Vagy

túl nagy kérés volna?

– Jó ég, Adam, mikor lettél ennyire... – Egocentrikus? Seggfej? Nárcisztikus paraszt? Millió és egy

módon ki tudnám tölteni ezt a csendet. Mindet mondták már rám. – ...hapsi? – fejezi be Mia.

Egy másodpercig csaknem elnevetem magam. Hapsi? Ez minden, amit mondani tud rám? A régi

történetre emlékeztet, amit a szüleim a mai napig felemlegetnek kiskoromból. Amikor bepöccentem,

addig erőlködtem, amíg ki nem tudtam találni valami nagyon-nagyon ütőset, amivel jól

megmondhatom a magamét. „Te... te... te dugattyú1” ordítottam ilyenkor, mintha ez lett volna a világ

legnagyobb sértése.

De aztán eszembe jut valami más is, egy régi-régi beszélgetésünk Miával. Ő és Kim rendszert

csináltak belőle, hogy a világon mindent két ellentétes kategóriába soroltak valamilyen szempont

szerint, és Mia mindig beszámolt az újabbakról. Egy nap, késő este elárulta nekem, hogy a hímnem

képviselőit is két csoportra lehet osztani: Férfiakra és Hapsikra. Alapvetően a világ valamennyi

szentje Férfi. A seggfejek, a nőcsábászok, a vizespóló-szépségversenyek műélvezői? Na, ők a

Hapsik. Akkoriban Férfinak számítottam.

Úgy, szóval most már Hapsi vagyok? Hapsi! Egy pillanatig kiül az arcomra a sértettség. Mia

zavarodottan nézeget rám, nem emlékszik semmire.

Akárki mondta is, hogy a múlt halott, tévedett. Pont fordítva van. A jövő az, ami halott, az már

lejátszott meccs. Ez az egész éjszaka egy hatalmas baklövés volt. Nem lehet visszatekerni az elmúlt

éveket. Nem fogom tudni már jóvátenni a hibákat, amiket elkövettem vagy mégsem ígérni meg, amit

megígértem. Nem fogom már visszakapni sem Miát, sem pedig magamat.

Mia arckifejezése megváltozik. Felvillan a szemében a megértés szikrája. Magyarázkodni kezd,

hogy csak azért hapsizott le, mert ez tipikus hapsiviselkedés, hogy mindig tudni akarjuk a tervet, az

útirányt, és hogy igazából a Staten Islandre igyekeztünk a komphoz, és ez nem is különösebben titkos

hely, de mégis titkos, mert nagyon kevés manhattani látogat ki oda, ami egyébként hatalmas kár, mert

ott az a remek kilátás a Szabadság-szoborra, ráadásul még a komp is ingyenes, pedig New Yorkban

az égvilágon semmi sincs ingyen, de hogyha idegeskedem a tömeg miatt, akkor akár el is felejthetjük,

de akár meg is nézhetjük, és ha mégsem üres – bár szinte biztos benne, hogy az éjszakának ebben a

szakában az lesz –, akkor visszafordulhatunk, még mielőtt elhagynánk a partot.

Nem is tudom, emlékszik-e a férfiak és hapsik dologra egyáltalán vagy sem, de már nem is számít.

Mert igaza van. Tényleg hapsi vagyok. És még a napra is emlékszem, amikor egyszer és mindenkorra

azzá lettem.

TIZENHÁROM

A grupik azonnal megjelentek a színen. Vagy talán mindig is ott voltak, csak nekem nem volt rájuk

szemem? Akárhogy is, amint elkezdtünk turnézni, körülzsongtak bennünket, mint a kolibrik, amik csak

arra várnak, hogy végre belemélyesszék a csőrüket valamelyik tavaszi virág kelyhébe.

Miután leszerződtünk a lemezcéggel, az egyik első dolgunk volt megkeresni Aldoust és felkérni,

hogy legyen a menedzserünk. Az Ártatlan áldozatok megjelenését szeptemberre időzítették, és a cég

úgy tervezte, hogy késő ősszel egy szerényebb kis koncertkörútra küld bennünket, ám Aldous egészen

más terveket szövögetett.

– Elsődleges, hogy formába lendüljetek – jelentette ki, amint elkészültünk a felvételekkel. – Minél

előbb el kell indulni turnézni.

Úgyhogy amint a lemezünk a boltokba került, Aldous lefoglalt tíz estét különféle klubokban, végig

a nyugati parton, ahol játszottunk már korábban is, mondván, itt az alkalom, hogy újra rátaláljunk a

rajongói bázisunkra – no meg, hogy eszükbe idézzük, hogy még a világon vagyunk és hogy újra ki

tudjunk állni nagyobb közönség elé.

A lemezcég egy tágas, feltuningolt Ecoline furgont bérelt nekünk, aminek a végébe beállítottak egy

ágyat, és utánfutót is kaptunk az összes cuccosnak. De a járgánytól eltekintve, induláskor nem úgy tűnt,

hogy sokban különbözne ez a turné a régiektől.

Pedig minden létező módon különbözött.

Először is, valami előttünk ismeretlen okból az Új élet egy pillanat alatt a legnagyobb slágerünk

lett. De amúgy is egyik estéről a másikra érezhetően nőtt a lendületünk. A koncertjeink nézőszáma

folyamatosan emelkedett, a sok emberből telt ház lett, aztán zsúfolásig megtelt klubok, míg végül már

a polgárőrségnek kellett rendet tennie az utcán tülekedő hosszú sorok között. Mindez két hét leforgása

alatt történt.

Szétfeszített bennünket ez a nyers energia. Szikrázott az elektromosság a levegőben, mintha minden

egyes jelenlevő tudta volna, hogy most lépjük át a világhírnév küszöbét, és mindenki a részese akart

lenni ennek, mindenki be akart kerülni az Üstökös történelemkönyvébe. Olyan volt ez a két hét, mintha

mindannyian osztoznánk a hatalmas, közös titkunkon. Talán ezért voltak ezek a valaha játszott legjobb,

legvadabb, legőrültebb koncertjeink – rengetegen másztak fel a színpadra és ugráltak vissza a

közönség közé, és a rajongók végigordították velem a dalokat, pedig az újakat korábban még soha

senki nem hallotta. És úgy éreztem, ez az egész jár nekem, afféle jutalom, mert igaz, hogy csupán a

színtiszta szerencsének köszönhettem, hogy idejutottunk, de legalább nem csesztem el a bandánk

jövőjét.

A grupik is részei voltak ennek a túlfeszített energiahullámnak, szükségképpen velük is növekedett

a rajongói tábor. Az első időkben nem is gondoltam úgy rájuk, mint grupikra, hiszen többjüket

ismertem korábban látásból a klubokból, csak éppen míg korábban pusztán barátságosak voltak, most

hirtelen szégyentelenül rámenősek lettek. Az egyik első koncertünk után, San Fransiscóban egy Viv

nevű csaj, akit futólag már évek óta ismertem, hátra jött a kulisszák mögé. Vivnek fényes fekete haja

van, és izmos karján tetovált százszorszép koszorú fut végig. Ott és akkor szorosan átölelt és szájon

csókolt. Egész este mellettem maradt, és el nem vette volna a kezét a derekamról.

Akkor már közel egy éve „üzemen kívül” voltam. Mia és én... hát, előbb a kórházban volt, aztán a

rehabilitációs intézetben, és hiába nem borították már egy idő múltán varratok, gipsz és nyomókötések

minden porcikáját, szóba se jöhetett volna semmiféle akció. Vannak a perverz fantáziák a szexi

nővérkékről és az ágyban mosdatásról – ez mind nagy, otromba hazugság. Nem sok hely van a

világon, ami jobban le tudná hervasztani az embert, mint egy kórház. Már a szag is penetráns, az

eleven rothadás szaga: a vágynak homlokegyenest az ellenkezője.

Aztán mikor kiengedték, Mia nagyanyjának földszinti varrószobáját alakítottuk át hálószobának a

számára. Én egészen közel, a nappali kanapéján aludtam. Voltak ugyan üres szobák az emeleten, de

Mia még mindig bottal járt, és nem tudott volna megbirkózni a lépcsővel, én pedig nem akartam még

ennyire sem eltávolodni tőle.

Bár minden éjszakát Miáéknál töltöttem, hivatalosan nem költöztem el a Rocktanyáról, és egyik

este, pár hónappal azután, hogy kijött a kórházból, Mia azt javasolta, hogy ugorjunk át oda. Miután

Lizzel és Sarah-val megvacsoráztunk, Mia berángatott a szobámba. Alig csukódott be mögöttünk az

ajtó, azonnal rám vetette magát, látott szájjal csókolt mintha egészben akarna lenyelni. Először kicsit

meghökkentem, meg is rémültem a hirtelen jött hevességétől, és aggódtam, hogy fájdalmat okozhatok

neki, ráadásul nem nagyon akartam közelebbről találkozni a hatalmas, rücskös, vörös sebhellyel a

combján, ahonnan levették a lebenyeket a bőrátültetéshez, és még annyira se akartam hozzáérni a

kígyóbőrhöz hasonlatos másik combjához, bár azt legalább kötés alatt tartotta.

De ahogy csókolgatott, a testem fokozatosan felébredt, és a maradék eszem nagyon hamar elment.

Ledőltünk a futonomra. De akkor, ahogy a dolgok elkezdtek haladni a maguk útján, egyszer csak

elsírta magát. Először észre se vettem, mert ezek a kis ziháló zokogások pont olyanok voltak, mint az

élvezkedő nyöszörgések pár pillanattal korábban. De hamarosan eluralkodott rajta a kétségbeesés, és

úgy hangzott, mintha valami szörnyűséges állat sírna a bensőjében. Megkérdeztem, hogy valami

rosszat csináltam-e, hogy fáj-e valami, és ő azt mondta, hogy nem, és megkért, hogy menjek ki a

szobából. Amikor teljesen felöltözve kijött utánam, annyit kért, hogy vigyem haza.

Ezek után még egyszer próbálkozott velem, a nyár végén. Az egyik utolsó esténk volt, mielőtt

elment volna a Juilliardra. A nagyszülei Mia Diane nénikéjéhez mentek látogatóba, úgyhogy egész

éjjel miénk volt a ház, és Mia felvetette, hogy alhatnánk az egyik emeleti hálószobában. Akkor már

régen nem jelentett akadályt számára semmiféle lépcső. Forróság volt. Kinyitottuk az ablakot, és

lerúgtuk magunkról a régimódi paplant, csak a huzattal takaróztunk. Emlékszem, milyen elfogódottan

éreztem magam, hogy ennyi idő után megosztom vele a fekhelyem, úgyhogy felstószoltam egy csomó

párnát Miának, hogy legyen mire támasztani a lábát, mert akkoriban így szeretett feküdni, én pedig

felkaptam egy könyvet.

– Még nem szeretnék aludni – mondta Mia, és az ujjával végigsimított a meztelen karomon.

Közel hajolt hozzám, aztán megcsókolt. Nem a szokásos száraz puszi volt ez, amit a számra szokott

nyomni, hanem egy rendes, valamirevaló, puhatolózó csók. Először visszacsókoltam. Aztán beugrott

az a másik este a Rocktanyán az a vadállatias szűkölés, amit hallatott akkor, a halálra vált tekintete,

amikor elhagytam a szobát. Totál ki volt zárva, hogy még egyszer a pokol ilyen bugyrába száműzzem

őt. Már az is ki volt zárva, hogy akár magamat a pokol ilyen bugyrába száműzzem!

* * *

Azon a San Fransiscó-i estén, amikor Viv keze a derekamon játszott, bármire hajlandó voltam. Viv

lakásán töltöttem az éjszakát, és reggel visszakísért a többiekhez, akikkel indulás előtt még együtt

reggeliztünk.

– Hívj fel, ha legközelebb erre jársz – súgta a fülembe búcsúzóul.

– Látom, újra nyomod az ipart! – lelkesedett Fitzy, és pacsira nyújtotta a tenyerét, amikor már

délnek száguldottunk a furgonnal.

– Remek. Gratulálok – mondta Liz szomorkásán. – Csak ne vágj föl vele, jó?

Sarah nem sokkal korábban végzett a jogi egyetemen, és most egy emberi jogi szervezetnél

dolgozott. Elmúltak azok az idők, amikor mindent eldobott azért, hogy a turnézó Lizzel tartson.

– Hogy te meg Mikey már elköteleztétek magatokat, hát, az a ti bajotok. De hozzánk ugyan ne

gyertek sírni – tiltakozott Fitzy. – A turné alatt minden préda szabad préda, nem igaz Vadember?

– Vadember? – kérdezett vissza Liz. – Ez lesz az új módi?

– Nem – szögeztem le.

– Most mér? A jó becenév mindig passzol... – mondta Fitzy. – Még jó, hogy egy egész karton gumit

vettem Fred Meyernél, mielőtt útnak indultunk.

Los Angelesben egy másik lány várt. És San Diegóban megint egy másik. De az egész egy percig

sem tűnt helytelennek. Ellie, a Los Angeles-i lány régi barátom, és Lania, akivel San Diegóban

találkoztam, a második diplomáját szerezte éppen – okos, szexis és nálam idősebb csaj. És senki sem

ringatta magát olyan illúziókba, hogy ezek az egy estés fellángolások nagy szerelemhez vezetnének.

Egészen addig ment ez így, amíg az utolsó előtti fellépésünkkor nem találkoztam azzal a lánnyal. A

nevét nem értettem pontosan, és soha nem tudtam meg. Már a színpadról kiszúrtam. Egész koncert

alatt le sem vette a szemét rólam. Kilelt tőle a hideg, de azért eléggé fel is csigázott. Gyakorlatilag

levetkőztetett a szemével. Nem lehet nem alfahímnek érezni magad ilyenkor, amikor ennyire

nyilvánvalóan kellesz valakinek.

A lemezcég szigorúan zártkörű, meghívásos bulit rendezett nekünk a lemez megjelenése

alkalmából. Legvadabb álmaimban sem jutott eszembe, hogy oda bejutna. De néhány óra múlva

megjelent, és egyenesen felém tartott. A szerelése félig egy kurváé, félig egy szupermodellé, a

szoknyája hosszan felhasítva, a csizmájára meg akár a hadsereg is számot tarthatott volna.

Egyenesen odamasírozott hozzám, és csöppet sem visszafogott hangon kijelentette:

– Egészen Angliából jöttem azért, hogy megdugassam magam veled. – Ezzel megragadta a kezem,

és kirángatott az ajtón, fel a hotelszobájába.

A másnap reggel olyan hihetetlenül kínosra sikeredett, mint soha máskor. Berohantam a

fürdőszobába, sietősen felöltöztem, és megpróbáltam kiosonni az ajtón, de ő már ott állt, teljes harci

díszben, összecsomagolt cuccal.

– Te meg mit csinálsz? – kérdeztem.

– Veled megyek – mondta, mintha mi sem lehetne egyértelműbb.

– Hová jössz velem?

– Portlandbe, kis szívem.

Portlandben volt az utolsó koncertünk, afféle hazatérés, hiszen addigra mind ott laktunk. Igaz, a

közös Rocktanya rég a múlté volt már: Liz és Sarah saját lakásba költözött. Mike a barátnőjéhez

bútorozott. Fitzy és én közösen béreltünk házat. De azért igyekeztünk ugyanazon a környéken maradni,

pár perc sétára egymástól és a bérelt próbatermünktől.

– Furgonnal vagyunk. Nincs buszunk – mondtam neki, de közben a tornacipőmre néztem. – És

Portland az utolsó fellépés, elsősorban a családnak meg a barátoknak. Nem lenne jó, ha jönnél.

És nem vagyok a kis szíved.

Összeráncolta a homlokát ahogy kislisszoltam az ajtón, és azt gondoltam, most láttam utoljára. De

amikor elkezdtük belőni a hangosítást Portlandben, ő is ott volt a Satyricon klubban, és rám várt.

Megkértem, hogy távozzon, még azt sem mondhatnám, hogy kedvesen. Valami olyasmi hangzott el,

hogy amit csinálsz, annak neve is van, úgy hívják, hogy zaklatás, és egyébként bűncselekmény.

Tudom, hogy ez nagy baromság volt tőlem, de fáradt voltam. És megmondtam neki, hogy ne jöjjön.

Arról nem is beszélve, hogy kilelt tőle a hideg. Nem csak tőle. Két hét alatt négy csaj eléggé

megkavarta a fejemet. Egyedül kellett maradnom.

– Rohadj meg, Adam! Még csak nem is vagy nagy rocksztár, úgyhogy nem tudom, mire föl vagy

ilyen öntelt díszhím példány! Basszus, még csak nem is voltál olyan jó! – Ezt és még sok hasonlót

ordított ott, mindenki füle hallatára.

Úgyhogy kidobattam a technikusokkal. Sikoltozva távozott, mindenféle obszcenitásokat üvöltve

rólam, a szexuális képességeimről és az egomról.

– Szóval így szerepelt a híres-neves Vadember – állapította meg Liz, és felhúzta fél szemöldökét.

– Aha – mondtam, és mindennek éreztem magam, csak szívtipróbajnoknak nem. Legszívesebben

elbújtam volna a szobámba. Akkor még nem tudhattam, de amikor aztán elkezdődött a valódi turné –

amit a lemezcég szervezett nekünk, az öt hónapra nyúló robotolás három kontinensen át, és

mindhármon a számolatlanul nyüzsgő grupik akkor sem akartam már mást, csak elbújni. Ismerve a

magamnak való természetemet, azt hihetné az ember, hogy megtanultam távol tartani magam ettől a

folyton szem előtt lévő ingyenes élményforrástól. De a fellépések után össze akartam kapcsolódni

valakivel. Bőrt akartam érezni, és rajta egy másik nő verejtékét. Ha már nem lehetett az ő bőre, az ő

verejtéke, akkor bárkié megtette... legalább egy pár óra erejéig. De a leckét megtanultam: senki sem

maradhat éjszakára.

Szóval, aznap este Seattle-ben volt az első alkalom, hogy hapsiként viselkedtem. De távolról sem

az utolsó.

TIZENNÉGY

A mumus az ágyban fülembe súg

Testedre mutat: „főbb, hogy kimúlt”

Harsány bűnei álmaim belepték

Ébredek, csókol, és kiver a verejték

HU! – Ártatlan áldozatok #5

Persze végül mégis felszállók Miával a kompra. Mert ugyan mit csinálhatnék? Vágjam ki a hisztit,

amiért nem tartja számon valamennyi egykori beszélgetésünket? Így csinál az, aki, velem ellentétben,

éli tovább az életét.

És abban is igaza van, hogy kihalt a komp. Hajnali négy harminckor nem sokan kívánkoznak ki

Staten Islandre. Talán összesen tucatnyian terpeszkednek el az egész alsó fedélzeten. Három csellengő

fiatal nyúlik végig a padokon, vihogva elevenítik fel, mi minden történt velük az éjszaka, de ahogy

elmegyünk mellettük, az egyik lány felkapja a fejét és megbámul.

– Te, ez nem Adam Wilde? – kérdi a barátjától.

A barát röhög.

– De, hát persze, ki más? És ott jön mellette Britney Spears. Aztán meg mi a faszér’ lenne Adam

Wilde a Staten Island-i kompon?

Én is pontosan ugyanezt kérdezem magamtól.

De ez is csak Mia egyik marhasága, a soron következő állomása az „elbúcsúzom New Yorktól,

még ha nem is igazán megyek el innét” bulijának. Úgyhogy baktatok szépen a nyomában, egészen a

hajó orráig. Ahogy elindulunk, New York sziluettje egyre távolodik mögöttünk, és az egyik oldalon a

Hudson folyó nyílik meg előttünk, a másik irányban meg a kikötő. Nyugalmas a víz is, eltekintve a

néhány, hullámverés fölött rikoltozó sirálytól, talán kaját szeretnének vagy egyszerűen csak társaságra

vágynak. Minden várakozásommal ellentétben kissé ellazulok.

Alig néhány perc múlva már egészen közel járunk a Szabadság-szoborhoz. Ki van világítva a nagy

sötétségben, még a fáklyája is úgy fest, mintha lobogna, azzal köszönti az ideérkező, zavaros népséget.

Szevasz, csajszi, itt vagyok!

Soha nem jártam még a Szabadság-szobornál. Túl nagy körülötte a tömeg. Aldous elhívott egyszer

egy privát helikopteres látogatásra, de nem vagyok hajlandó helikopterre szállni. Ám most, hogy

látom, pontosan értem, miért került fel Mia listájára. A fényképeken mindig olyan zordnak,

eltökéltnek tűnik a szobor. De innen, közelről nézve sokkal finomabbak a vonásai. Olyan az

arckifejezése, mintha tudna valamit, amit te nem.

– Mosolyogsz – állapítja meg Mia.

Ráeszmélek, hogy igaza van. Mintha kivételesen engedélyezték volna, hogy megtegyek valamit,

amit egyébként szigorúan tilosnak gondoltam. Vagy talán a szobor arckifejezése ragályos.

– Tetszik nekem – folytatja Mia. – Nem láttam már ilyet egy ideje.

– Azért érdekes – magyarázkodom –, mert őrajta gondolkoztam. – A szobor felé biccentek. –

Olyan, mintha tudna valami nagyon nagy titkot. Az élet legnagyobb titkát.

Mia is felnéz rá.

– Igen. Értem, miért mondod.

Hatalmasat fújtatok.

– Nem bánnám, ha én is tudnám azt a titkot.

Mia félrebiccenti a fejét, és kihajol a korlát fölött.

– Igazán? Akkor kérdezd meg tőle.

– Kérdezzem meg?

– Persze. Itt áll előtted. Nincs itt senki. Egyetlen, hangyán yi kis turista sem sétál a lába alatt sehol.

Kérdezd meg, hogy mi a titka.

– Dehogy kérdezem!

– Kérdezzem meg én? Megteszem, ha akarod, de a te kérdésed, neked kellene megtenned az első

lépést.

– Miért, te talán szoktál szobrokkal beszélgetni?

– Igen. És galambokkal is. Na, megkérdezed végre vagy sem?

Miára bámulok. Keresztbe fonta a karját, kissé türelmetlennek látszik. Visszafordulok a korláthoz.

– Izé! Szobor? Figyi, Szabadság-szobor! – mondom halkan. Senki sincs a közelben, mégis nagyon

kínos az egész.

– Hangosabban – erősködik Mia.

Ó, egye fene!

– Hé, te ott! Figyuzz kicsit! – ordítom el magam. – Mi a titkod?

Mindketten úgy hegyezzük a fülünket, mintha tényleg arra számítanánk, hogy egyszer csak

megérkezik a válasz.

– Mit mondott? – tudakolja Mia.

– Szabadság.

– Szabadság – ismétli Mia, és egyetértése jeléül bólint. – Várj csak, van még valami. Fülelj csak!

– Mélyen kihajol a korlát fölött, a szeme tágra nyitva. – Hm. Aha. Értem. – Felém fordul. – Úgy tűnik,

őnagysága nem visel alsóneműt a talárja alatt, és az öbölben fújó szelek egy bizonyos borzongást

váltanak ki belőle.

– Szabadságasszony bugyi nélkül nyomja! – örvendezek. – Ez annyira franciás dolog, nem

gondolod?

Mia ezen aztán elneveti magát.

– Szerinted kivillantja néha a bájait a turisták kedvéért?

– Ki van zárva. Mit gondolsz, mire föl ül az a sajátos kis vigyor az arcán? Hajószámra zarándokol

ide az a sok republikánus puritán, és mit sem sejtenek róla, hogy az öreglánynak hiányos az öltözete.

Valószínűleg még fazonírozva is van...

– Ezt a képet sürgősen ki kell vernem a fejemből – nyög fel Mia – Továbbá emlékeztetlek, hogy mi

is egy többé-kevésbé republikánus államból jöttünk.

– Oregon megosztott állam – ellenkezem. – Nyugaton a repik, keleten a hippik.

– A hippikről és az alsóneműk elvesztéséről jut eszembe...

– Nem! Nem, nem és nem! Azt a képet nekem még mindig nem sikerült kiverni a fejemből.

– A Felszabadított Keblek Világnapja! – kiáltja Mia lelkesen.

Arra a hatvanas évekből származó, szörnyűséges eseményre céloz, ami a mi kisvárosunkban a mai

napig fennmaradt. Évente egyszer egy csomó nő topless tölti a napját – a nyilvánvaló méltánytalanság

ellen tiltakoznak, miszerint a férfiak szabadon járkálhatnak félpucéron, a nők pedig nem. Nyáron

tartják ugyan, de mivel Oregon mégiscsak Oregon, az esetek felében elég hideg van, és igen sok

libabőrös, ráncos mellet látni. Mia anyukája mindig azzal fenyegetőzött, hogy felvonul; Mia apja

mindannyiszor elvitte megvesztegetés gyanánt egy drága étterembe.

– Tartsd távol a B kategóriás rossz szokásaidat a B kosaraimtól! – kántálja Mia a mozgalom egyik

legnevetségesebb szlogenjét, bár nehezére esik, mert a nevetéstől levegő után kell kapkodnia. – Ennek

semmi értelme. Ha lecsupaszítod a melledet, minek a melltartó?

– Még hogy értelme? Valami beszívott hippi találhatta ki annak idején, ebben ne keress logikát!

– A Felszabadított Keblek Világnapja – ismétli Mia, a könnyeit törölgetve. – Drága, régi jó

Oregon. Egy élet eltelt már azóta.

És tényleg eltelt. Úgyhogy egyáltalán nem kellene megütődnöm a kijelentésén. Mégis megütődöm.

– Hogyhogy egyszer sem mentél vissza? – kérdezem.

Igazából persze nem Oregon elhagyása érdekel, de biztonságosabbnak tűnik az egész állam nagy,

zöld takarója alá bújni.

– Minek mentem volna? – kérdi Mia, a szemét fel sem emelve a vízről.

– Nem is tudom. Az emberek miatt.

– Az emberek ide tudnak jönni hozzám.

– Meglátogathatnád őket. A családodat. A... – Basszus basszus basszus! Mit hordok már megint

össze!

– A sírokra gondolsz?

Csak bólintani tudok.

– Igazából pont, hogy miattuk nem mentem vissza.

Megint bólintok.

– Túlságosan fájdalmas volna.

Mia elneveti magát. Valódi, szívből jövő, őszinte nevetéssel. Erre a hangra kábé annyira

számítottam, mint autóriasztóra az esőerdőben.

– Dehogy, egyáltalán nem erről van szó. – Megrázza a fejét. – Komolyan azt hiszed, hogy a hely,

ahová eltemették a testedet, bármiféle befolyással bír arra, hogy hol él tovább a szellemed? Szeretnéd

tudni, hol él a családom szelleme?

Hirtelenjében úgy érzem, mintha én is egy szellemmel beszélgetnék. Az egykori józan Mia

szellemével.

– Itt vannak – mondja, és a mellkasára csap. – És itt is – folytatja, csak ezúttal a halántékát böki

meg. – Állandóan hallom őket.

Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Hát nem az imént nevettük ki a városunkban élő New Age-hívő

hippiket?

De Mia már nem viccel. Alaposan elkomorodik, és el is fordul tőlem.

– Na, mindegy.

– Nem! Ne haragudj.

– Semmi gond, megértem. Nyilván úgy hangzik ez az egész, mintha valami Szivárványharcos[7]

volnék, mintha nem lenne ki az összes kerekem.

– Igazából inkább úgy hangzik, mintha a nagyanyád mondta volna.

Rám mered.

– Ha elmondanám neked, azonnal hívnád a mentőket, és kényszerzubbonyban vinnének el.

– A szállodában maradt a telefonom.

– Remek.

– És egy hajón vagyunk.

– Na, ez igaz.

– És ha mégis megjelennének, vigyenek el engem. Szóval, hogy is van ez? Kísértenek téged?

Mia mély levegőt vesz, és a válla megroskad, mintha hatalmas terhet tenne le. Odaint az egyik üres

pádhoz. Leülök mellé.

– A kísért nem jó szó. Attól valahogy rossznak hangzik, nemkívánatosnak. De tény, hogy hallom

őket. Állandóan.

– Értem.

– És nem is csak a hangjukat, a felelevenített emlékeket – folytatja. – Hallom, ahogy beszélnek

hozzám. Úgy értem, most, ebben a pillanatban. Élőben és egyenesben. Az életemről. Furcsán nézhetek

rá, mert elpirul. – Tudom, tudom. Halott embereket hallok. De egyáltalán nem olyan. Emlékszel a

bolond, hajléktalan öregasszonyra, aki az egyetemi városban kószált, és azt állította, hogy a

bevásárlókocsikkal fogja a rádiójeleket? – Bólintok. Mia kis szünetet tart. – Legalábbis úgy

gondolom, hogy nem olyan – mondja végül. – Talán mégis olyan. Talán teljesen bolond vagyok, csak

azért nem hiszem, hogy az lennék, mert az őrültek sosem tudják magukról, hogy őrültek. De én tényleg

hallom őket. Lehet, hogy angyali teremtmények, ahogy nagyi hiszi, vagy a mennybéli forródróton

vannak összeköttetésben velem, vagy egyszerűen csak elraktároztam magamban a lenyomatukat, nem

tudom. Azt se tudom, hogy számít-e ez egyáltalán. Csak az számít, hogy velem vannak. Állandóan. És

tudom, hogy hülyének néznek, amikor magamban beszélek, de olyankor anyu segít eldönteni, hogy

melyik szoknyát vegyem meg, vagy apunak számolok be a legutóbbi koncertemről, vagy Teddyvel

vitatom meg a filmet, amit a minap láttam a moziban. És válaszolnak.

Olyan, mintha ott lennének mellettem. Mintha soha nem mentek volna el. És tudod, mi a legfurább

az egészben?

Oregonban nem hallottam őket. A baleset után fokozatosan távolodott tőlem a hangjuk. Azt hittem,

teljesen el is fogom felejteni, milyenek voltak, hogyan hangzottak. De amióta eljöttem, állandóan

beszélnek hozzám. Ezért is nem akarok visszamenni. Vagyis ez az egyik ok. Félek, hogy elveszíthetem

a kapcsolatot velük.

– Most is hallod őket?

Elhallgat, fülel, és bólint.

– Mit mondanak?

– Azt mondják, hogy jó téged újra látni, Adam.

Tudom, hogy többé-kevésbé viccei, de a gondolatra, hogy esetleg láthatnak, hogy számon tartanak,

hogy azt is figyelemmel követték és tudják, mi mindent csináltam az elmúlt három évben, kilel a hideg

a langyos éjszakában, Mia látja, hogy megremegek, a padlóra néz.

– Tudom, hogy tiszta őrület. Ezért is nem mondtam el senkinek. Ernestónak se. Kimnek se.

Nem, akarom mondani neki. Rosszul hiszed. Egyáltalán nem őrület. Azokra a hangokra gondolok,

amik az én fejemben zajonganak egyfolytában. Biztosra veszem, hogy ezek a hangok az enyémek:

nálam fiatalabb, idősebb vagy egyszerűen csak jóravalóbb ének hangja. Volt olyan – amikor nagyon

rossz idők jártak rám –, hogy megpróbáltam őt is megidézni, hogy ő válaszoljon nekem, de soha nem

sikerült. Csak magamat hallom. Ha Mia hangját akarom hallani, kénytelen vagyok az emlékeimre

támaszkodni. Még jó, hogy legalább azokból van elég.

El se tudom képzelni, milyen lett volna, ha a fejemben élvezhetem a társaságát – hogy micsoda

megkönnyebbülés lett volna. Örömmel tölt el, hogy tudom, neki itt voltak ők egész idő alatt. És most

kezdem kapiskálni azt is, hogy kettőnk közül miért ő tűnik normálisnak.

TIZENÖT

Elég biztos vagyok benne, hogy ahány kisbaba csak születik Oregonban, a születési anyakönyvi

kivonatán felül megkapja élete első icipici bébihálózsákját is, amint kiengedik a kórházból. Ebben az

államban mindenki kempingezik. A hippik és a republikánusok. A vadászok és a természetvédők. A

gazdagok. A csórók. Még a rockzenészek is. Sőt, a rockzenészek a leginkább! Az együttesünk tökélyre

fejlesztette a punk-rock kempingezést; alig egy óra alatt mindenféle szemetet össze tudtunk dobálni a

furgonba, és már mentünk is a hegyek közé, ahol aztán söröztünk, szénné égettük minden kajánkat,

zenéltünk a tábortűz körül, és a szabad ég alatt aludtunk. Néha, a kezdeti, iszonyúan csóró időkben a

turnék alatt is inkább kempingeztünk, mint hogy egy újabb túlzsúfolt, csótánylakta rockzenészlebujban

húzzuk meg magunkat.

Nem tudom, azért van-e így, mert bármerre nézel is, sosincs messze a vadon, de tény és való, hogy

Oregonban mindenki kempingezni jár.

Mindenki, az egy szem Mia Hall kivételével.

– Köszönöm szépen, én inkább ágyban alszom – közölte Mia, amikor első alkalommal hívtam el a

hétvégére sátorozni. Erre aztán felajánlottam, hogy hozok neki egy olyan felfújható gumimatracot, de

továbbra is elhárította a lehetőséget. Kat meghallotta, hogy a lányát győzködöm, és hatalmasat

nevetett.

– Hát, Adam, hajrá – mondta. – Denny és én összesen egyszer mentünk el Miával sátrazni, még

kisbaba volt. Úgy terveztük, hogy egy hetet töltünk a tengerparton, de a kisasszony két napig

egyfolytában óbégatott, úgyhogy inkább hazajöttünk. Allergiás a kempingezésre.

– Így igaz – erősítette meg Mia.

– Én szívesen elmegyek – ajánlkozott Teddy. – Nekem úgyis csak a kert végében szabad sátrat

verni.

– Nagyapád minden hónapban elvisz magával – helyesbített Denny. – És én is el szoktalak. Csak

családostul nem megyünk el soha. – Sokatmondó pillantást vetett Miára. Ő válaszul csak a szemét

forgatta.

Ilyen felütés után elég rendesen padlót fogtam, amikor Mia beleegyezett, hogy elmenjünk. Neki a

harmadik gimi utáni vakáció volt, nekem az utolsó nyár, mielőtt elkezdtem volna a főiskolát, ráadásul

alig láttuk egymást egész nyáron. Az Üstökös körül akkor már elkezdett forrni a levegő, rengeteget

voltunk úton, Miának pedig ott volt a zenetábor, meg a rokonokat is elutaztak meglátogatni. Azt

hiszem, már nagyon hiányolt, talán ezért is engedett. Egyedül ezt a magyarázatot tudom elképzelni.

Annál azért több eszem volt, mint hogy kitegyem a punk-rock módi táborozásnak. Először is, sátrat

béreltem. Meg olyan habszivacs izéket is, amin feküdni lehet. És telepakoltam egy hűtőtáskát

mindenféle válogatott kajával. Azt akartam, hogy minden a lehető legsimábban menjen, bár,

megmondom őszintén, fogalmam sem volt róla, miért is idegenkedik Mia ennyire a kempingezéstől –

soha nem volt kényeskedő típus; rendszeresen játszott például az éjszakai kosármeccseken! szóval

nem tudhattam, hogy az otthonos tárgyak és a finom ennivalók segítenek-e vagy sem.

Amikor érte mentem, az egész családja kikísérte, mintha minimum az országot akarnánk

körbeutazni, nem pedig csak huszonnégy órára ruccannánk ki. Kat odaintett magához.

– Mit fogtok enni? – tudakolta.

– Szendvicseket. Gyümölcsöt. Ma estére hamburgerrel készültem, babkonzervvel és van minden

s’more[8]-hoz is. Igyekeztem úgy szervezni, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

Kat komolyan bólintott.

– Remek. Mindazonáltal én az édességgel kezdeném, hátha kitör rajta a hiszti. És én is

csomagoltam nektek egy kis ellátmányt. – Egy kétliteres, dugig tömött nejlonzacskót nyomott a

kezembe. – Végszükség esetére.

– Ez meg mi?

– Gumicukor. Frutti. Karamella. Savanyúcukor. Ha kezd kiállhatatlan lenni, csak nyomd le

valamelyiket a torkán.

Amíg eléggé fel van spannolva a cukortól, biztonságban vagytok, te is, meg a vadvilág is.

– Izé... köszönöm.

Kat a fejét csóválta.

– Nagyon bátor ember vagy, Adam. Nálam sokkal bátrabb. Egy kalappal!

– Szükséged is lesz rá – egészítette ki Denny Aztán Kattel összenéztek, és röhögésben törtek ki.

* * *

Számtalan kiváló sátorhelyre elértünk volna egy órán belül, de én valami különlegesebbet szántam

magunknak, úgyhogy messze bementünk a hegyek közé, egy régi favágócsapás végéig.

Kölyökkoromban sokat jártam arra. Amikor lefordultam az útról fel, az ösvényre, Mia megkérdezte:

– Hol van a kemping?

– A kempingek a turistáknak vannak. Mi vadkempingezni fogunk.

– Vadkempingezni. – Mia hangja egy oktávot emelkedett.

– Nyugi, Mia. Apám errefelé járt fát vágni, ismerem a terepet. És hogyha a zuhanyzó miatt aggódsz,

akkor...

– Nem érdekel a zuhanyzó.

– Nem is kell, mert itt saját úszómedencénk lesz. – Leállítottam a kocsit, és megmutattam Miának a

helyet, amire gondoltam, közvetlen a folyó mellett, egy kis öböl partján, amelynek a vize nyugodt és

kristálytiszta. Minden irányban csak a zavartalan tájat látni, semmi sem takarja a panorámát, sehol

semmi más, csak fenyők és hegyek. Mintha egy óriási, Oregon feliratú képeslap közepébe

csöppentünk volna.

– Elég szép – ismerte be Mia nagy nehezen.

– Csak várj, amíg meglátod a kilátást odaföntről! Van kedved sétálni egyet?

Mia bólintott. Felkaptam pár szendvicset és két csomag dinnyeízű gumicukrot, azzal feltrappoltunk

a gerincre. Jó ideig elvoltunk ott, egy fa alatt ülve olvasgattunk. Esteledett, mire visszakeveredtünk a

tisztásra.

– Ideje felvernem a sátrat – jelentettem be.

– Segítsek?

– Nem kell. A vendégem vagy, te csak pihenj. Olvasgass, vagy valami.

– Ha te mondod...

A földre borítottam a kölcsönsátor alkatrészeit, és elkezdtem összerakni a rudakat. Igen ám,

csakhogy ez amolyan újfajta túrasátor volt, ahol az összes póznát egyetlen, hatalmas pókhálóvá kell

összeilleszteni; köszönő viszonyban sem volt azokkal a régimódi, jófajta cövekes sátrakkal,

amilyenekkel világéletemben elboldogultam. Egy félóra múlva még mindig küszködtem vele. A nap

már csaknem teljesen eltűnt a hegyek mögött, Mia is letette a könyvét. Ámuldozó mosollyal figyelt.

– Élvezed? – kérdeztem, és az esti hűvösben is kivert a víz.

– Abszolút. Ha tudtam volna, hogy ilyen szórakoztató, már időtlen időkkel ezelőtt eljöttem volna.

– Örülök, hogy ilyen jól mulatsz.

– Bizony ám! De mondd csak, biztos vagy benne, hogy boldogulsz egyedül? Ha nem készülsz el

hamarosan, elő kell szednünk a zseblámpát.

Felsóhajtottam, és megadón felemeltem a kezem.

– Rendben van, kifogott rajtam néhány kiló túrafelszerelés.

– Mondd csak, van az ellenfelednek valami leírása?

– Egyszer, régen biztos volt.

Mia a fejét csóválta, ujja közé csippentette és felemelte a vászon közepét.

– Akkor te fogd meg itt. Én megfogom a másik végén. Azt hiszem, hogy annak a hosszú izének ide

kéne jönnie a tetejére, csak pont fordítva, keresztben.

Tíz percen belül rögzítve állt a sátor. Összeszedtem pár követ és némi gyújtóst, hogy tűzhelyet

építsek, aztán megraktam a tüzet is a fával, amit magunkkal hoztunk. A húspogácsát serpenyőben

sütöttem a tűz fölött, a babot pedig konzervdobozostul főztem.

– Le vagyok nyűgözve – mondta Mia.

– Szóval szeretsz kempingezni?

– Na, azt azért nem mondtam – sietett kiigazítani, de közben mégis mosolygott.

Csak jóval később, miután megvacsoráztunk, megsütöttük a s’more-t és elmosogattunk a holdfényes

öbölben, miután gitároztam a tűz mellett, Mia pedig teát iszogatott és megevett egy egész csomag

fruttit, akkor értettem meg, hogy mi is Mia problémája a sátorozással.

Este tíz óra lehetett, de a szabad ég alatt az olyan, mintha már hajnali kettő volna. Bemásztunk a

sátorba, összebújtunk a dupla hálózsákunkban. Magamhoz húztam Miát.

– Tudod, mi a legjobb a kempingezésben?

Éreztem, hogy az egész teste megfeszül, de nem úgy, ahogy szeretem.

– Mi volt ez? – suttogta halálra váltan.

– Mi volt mi?

– Hallottam valamit – mondta.

– Valószínűleg valami állat.

Felkattintotta a zseblámpát.

– Honnan szeded?

Kivettem a lámpát a kezéből, és rávilágítottam. A szeme hatalmasra nyílt.

– Félsz? – kérdeztem.

A tekintetével elfordult tőlem, és éppen csak egy egészen picikét bólintott.

– Egyedül a medvék miatt volna okod aggódni, azok viszont csak a kajára mennek. A kaját viszont

éppen hogy miattuk, bezártuk a kocsiba – magyaráztam neki.

– Nem a medvéktől félek – jelentette ki Mia felsőbbségesen.

– Hát akkor?

– Eleven célpontnak érzem magam itt.

– Kinek lennél a célpontja?

– Mit tudom én! Azoknak, akik puskával járnak. A vadászoknak.

– Mia, ez nevetséges. Fél Oregon vadászik. Az én családom is vadászik; állatokra, és nem

táborozókra!

– Tudom – mondta halkan, kislányhangon. – Nem is ezért... csak olyan... védtelennek érzem magam.

Nem is tudom, a világ olyan hatalmasnak tűnik, hogyha kinn vagy a semmi közepén. Mintha nem lenne

helyem a világban, hogyha nincs otthonom.

– A te helyed pontosan itt van – súgtam a fülébe, és szorosan magamhoz öleltem.

Még jobban hozzám bújt.

– Tudom – sóhajtotta. – Micsoda egy torzszülött vagyok! Egy erdőmérnök-biológus unokája, aki fél

a kempingezéstől!

– És ez még csak a fele az igazságnak. Ráadásul gordonkaművész is vagy, akinek kivénhedt punkrockerek

az ősei. Totális szörnyszülött vagy, de te vagy a kedvenc kis mutánsom.

Egy darabig szótlanul feküdtünk. Mia lekattintotta a lámpát, és újra mellém fészkelte magát.

– Te is vadásztál gyerekkorodban? – suttogta. – Sose említetted korábban.

– Eljártam apámmal – motyogtam vissza. Bár mérföldekre nem volt tőlünk senki, az éjszaka

valahogy megkövetelte, hogy fojtott hangon beszélgessünk. – Mindig azt mondta, a tizenkettedik

születésnapomra majd megkapom az első saját puskámat, és akkor megtanít lőni. De amikor olyan

kilencéves lehettem, elmentünk az unokatesóimmal, és az egyik kölcsönadta a fegyverét. Valószínűleg

a kezdők szerencséje lehetett, mert lelőttem egy nyulat. Az unokatesók teljesen bevadultak. A nyulak

nagyon kicsik és fürgék, úgyhogy a rutinos vadászok se tudják könnyen leszedni őket, nekem meg első

próbálkozásra összejött. Oda is hozták nekem, hogy vigyük haza és mutogassuk meg mindenkinek, sőt,

hogy talán ki is kéne tömni trófeának. De amikor megláttam a véres nyulat, elbőgtem magam.

Ordítottam, hogy vigyük el állatorvoshoz, de persze már rég megdöglött. Addig hisztiztem, amíg

eltemették ott, az erdőben. Amikor apám megtudta, mi történt, elmagyarázta, hogy a vadászatnak csak

akkor van értelme, hogyha valamit hasznosítani is tudunk az állatból, megesszük a húsát vagy

lenyúzzuk a bőrét. Máskülönben csak elpazaroltunk egy életet. De azt hiszem, levette, hogy nem való

nekem a vadászat, mert mikor betöltöttem a tizenkettőt, nem puskát kaptam, hanem gitárt.

– Ezt miért nem mesélted el korábban?

– Nem akartam agyon vágni a punk-rock keménylegény imidzsemet.

– Szerintem még meg is támogathatnád vele.

– Nem hinném. De mivel ízig-vérig emo-core vagyok, így is működik a dolog.

Langyos csönd szállt a sátorra. Kintről behallatszott egy bagoly mély hangú huhogásának

visszhangja. Mia a bordáim közé könyökölt.

– Olyan mamlasz vagy!

– És ezt egy olyan lány meri mondani nekem, aki fél a sátorozástól?

Kuncogott. Visszahúztam magam mellé, nem akartam, hogy bármilyen kicsi tér is közénk álljon.

Félrehajtottam a haját a nyakából, és beletemettem az arcomat.

– Tartozol nekem egy kínos gyerekkori történettel – súgtam a fülébe.

– Az összes kínos történetem jelenidejű – felelte.

– Biztos van még olyan, amit nem hallottam.

Egy darabig hallgatott. Aztán megszólalt:

– Pillangók.

– Mi van a pillangókkal?

– Halálosan rettegtem a pillangóktól.

– Mi a fene van veled meg a természettel?

Mia rázkódott a visszafojtott nevetéstől.

– Ugye! – Azzal belekezdett a magyarázatba. – Nem sok állat van a földön, amelyik kevésbé volna

félelmetes egy pillangónál. Ráadásul, mit tudom én, egy hetet élnek, kettőt? De teljesen bepánikoltam,

ha megláttam egyet. A szüleim megpróbáltak leszoktatni róla, vettek nekem pillangós könyveket, sőt

ruhákat! Még posztereket is kitettek a szobámban, de hiába.

– Megtámadott egyszer egy hatalmas raj királylepke? – tudakoltam.

– Még csak az se – felelte. – Nagyinak volt egy elmélete. Szerinte egyszer majd nekem is át kell

alakulnom, valahogy úgy, mint mikor a bábból lepke lesz, és ettől a változástól féltem igazából, ez

okozta a fóbiát.

– Hát, ez tényleg úgy hangzik, mint amiket a nagyanyád szokott mondani. És hogy léptél túl rajta?

– Magam sem tudom. Egyszer csak elhatároztam, hogy nem félek többet, és aztán eljött az idő, hogy

sikerült.

– Játszd meg magad egészen addig, amíg nem megy magától is?

– Úgy valahogy.

– Megpróbálhatnánk ugyanezt a kempingezéssel is.

– Muszáj?

– Nem muszáj. De azért örülök, hogy eljöttél.

Felém fordult. Csaknem vaksötét volt a sátorban, de a sötét szeme villanását azért ki tudtam venni.

– Én is. De mondd csak, muszáj aludnunk? Nem maradhatnánk így egy kicsit?

– Ha akarod, akár egész éjszaka is. Elmeséljük minden titkunkat a sötétségnek.

– Az jó lesz.

– Akkor hadd halljam a következő megmagyarázhatatlan félelmedet!

Mia megragadta a karomat, és a mellkasomhoz préselődött, mintha a bőröm alá akart volna bújni.

– Félek attól, hogy elveszítelek téged – mondta a világ leghalkabb hangján.

Eltoltam magamtól, hogy lássam az arcát, és megcsókoltam a homlokát.

– Ettől még félni sem érdemes. Ez aztán soha, de soha nem fog megtörténni.

– Én mégis félek – mormogta. De utána belekezdett egy hosszas felsorolásba mindazokról a

dolgokról, amiktől futkos a hideg a hátán, és én is így tettem, és még nagyon hosszan, éjszakába

nyúlóan sutyorogtunk és emlegettünk fel kiskori történeteket, egészen addig, amíg Mia el nem

feledkezett róla, hogy ő tulajdonképpen fél, és elaludt.

* * *

Néhány héttel ezután hűvösre fordult az idő, és azon a télen történt Miáék balesete. Ezért aztán, bár

ezt akkor még nem tudhattam, akkor voltam utoljára kempingezni. De ha nem így lett volna, akkor is

azt kellene gondolnom, hogy ez volt életem legjobb kiruccanása. Ahányszor csak felidézem

magamban, látom a sátrunkat, a kis, kivilágított hajót a határtalan éjszakában, és hallom Mia hangját

meg a magamét, ahogy a beszélgetésünk hangjegyei elröppennek a holdfényes folyó fölött.

TIZENHAT

A vízen nélkülem átkeltél

Megöltél, mi kell több ennél

Hidat robbantasz, mit neked

A partról egy gyilkos integet

Indulok, s nem értem, mért megyek

Mert feléd a semmiben lépkedek

HÍD – Ártatlan áldozatok #4

A reggel fényujjai határozottan kezdik szétfeszíteni az éjszaka egét. Hamarosan felkel a nap, és

akkor vitathatatlanul elkezdődik a szombat. Az a nap, amikor Londonba utazom, Mia pedig Tokióba.

Úgy érzem, hogy a hátralevő perceink elketyegnek, mintha egy időzített bomba számlálná őket.

A Brooklyn hídon kelünk át éppen, és bár Mia nem mondott semmi ilyesmit, gyanítom, hogy ez lesz

az utolsó állomásunk. Végtére is elhagyjuk Manhattant – és nem úgy, mint mikor Staten Islandre

hajókáztunk, ahonnan vissza is jöttünk. És azt gyanítom, hogy Mia úgy érzi, mivel ő már egy csomó

mindent megvallott, eljött az én időm is. A híd közepe környékén egyszer csak megáll és felém fordul.

– Szóval mi a csuda van veled meg az Üstökössel? – kérdi.

Langyos szellő fúj, mégis fázni kezdek.

– Hogy érted, hogy mi a csuda?

Mia vállat von.

– Valami egészen biztosan van, valami rendellenes. Ezt még én is látom. Alig beszéltél róluk egész

éjszaka. Annak idején elválaszthatatlanok voltatok, most meg még csak nem is éltek ugyanabban az

államban. És miért nem mentetek együtt Londonba?

– Mondtam már, így jött ki a lépés.

– Mi lehetett olyan fontos nekik, hogy nem tudtak megvárni?

– El kellett intéznem pár dolgot. Voltam benn a stúdióban, felvettem egy új gitárszólót.

Mia gyanakodva méreget.

– Az új lemezetekkel indultok turnézni, mit kell egyáltalán felvenni még?

– Egy új, promóciós változatot az egyik számunkból. Sosem elég sok a zsé. – Pofákat vágok, és az

ujjaimat dörzsölgetem, a „még több pénz” egyezményes jelét mutatva.

– És miért nem együtt vettétek fel?

A fejemet csóválom.

– Manapság már nem úgy megy. Egyébként is, utána még volt egy interjúm a Random magazinnal.

– Interjúd? A többiek nélkül? Csak neked? Ezt aztán végképp nem értem.

Újra átfuttatom a fejemen az elmúlt napot. Vanessa LeGrandét. Egyszer csak beugrik a Híd

szövege, és eszembe jut, hogy egyáltalán nem valami okos ötlet ezeket a dolgokat pont a sötétlő East

River fölött pont Mia Hall-lal beszélni meg. Legalább már nincs péntek tizenharmadika, ez is valami.

– Na, igen, manapság már ez is így megy – mondom végül.

– De miért csak téged akarnak? Mit akarnak tudni rólad?

Erről aztán végképp nem akarok beszélni. De Mia, mint egy kis véreb, szagot fogott, és ismerem

annyira, hogy tudjam, nincs sok választásom. Vagy dobok neki egy cafat véres húst, hátha megelégszik

vele, vagy addig kutakodik, amíg rátalál az oszlásnak indult hullákra. Naná, hogy inkább az

eltereléssel próbálkozom.

– Igazság szerint ez egészen érdekes dolog. A mai újságíró pont rólad kérdezett. Mármint rólunk. A

gimis évekről.

A színtiszta döbbenet az arcán! Minden pillanatát kiélvezem. Arra gondolok, amit nem is olyan

régen mondott, hogy Oregon óta már egy egész élet eltelt. Hát, annyira talán nem volt hosszú az az

élet!

– Ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi történjen. Mindent figyelembe véve elég különös véletlen.

– Egy ideje nem hiszek már a véletlenekben.

– Nem árultam el neki semmit, de valahonnan szerzett egy példányt a Pumás évkönyv bői. – A

puma volt az iskolánk kabalaállata. – Azt, amelyikben ott a közös képünk. Tudod, melyik: Kockalány

és Királycsávó.

Mia a fejét rázza.

– Egyszerűen imádtam azt a nevet.

– Ne aggódj, nem mondtam neki semmit. És a rend kedvéért ripityára törtem a diktafonját is.

Elpusztítottam minden bizonyítékot.

– Mindent nem. – Rám bámul. – A Puma örökké fennmarad. Gondolom, Kim nagyon boldog lesz,

ha a korai munkáit is átveszik az országos napilapok. – Nevetve rázza a fejét. – Ha Kim egyszer

lencsevégre kapott, Örökre úgy maradsz. Nem volt semmi értelme tönkretenni azt a diktafont.

– Azt én is tudom. Csak kicsit elvesztettem a fejem. Nagyon provokatív csaj volt, és nagyon

célzatosan csesztetett ilyen bókoknak álcázott sértésekkel.

Mia megértőén bólint.

– Ezt ismerem, ilyet én is szoktam kapni. A világ legutálatosabb dolga! „Le voltam nyűgözve a

Sosztakovicstól, amit ma este játszott! Sokkal visszafogottabb volt, mint a Bach!” – mondja tudálékos,

fennhéjázó hangon. – Úgy is mondhatnánk, hogy a Sosztakovicsot eltoltam.

Kizártnak tartom, hogy Mia valaha is eltolja Sosztakovicsot, de hülye lennék megtagadni tőle ezt a

közös tapasztalatot.

– Na, és mit akart tudni rólam?

– Gondolom, valami nagy leleplezésre készült, hogy majd felgöngyölíti, mitől akkora szám az

Üstökös. Elutazott Oregonba, mindenkit kikérdezett a környéken, régi iskolatársakkal beszélt. És

persze meséltek neki rólunk... meg a mi... arról, hogy hogyan voltunk. És arról is, hogy mi is történt

igazából... – nem tudom folytatni. Lenézek a vízre, az alattunk elhaladó uszályra, ami a szagokból

ítélve valószínűleg szemetet szállít.

– És mi történt igazából? – tudakolja Mia.

Nem tudom biztosan, hogy ez most költői kérdés-e vagy sem, úgyhogy megpróbálom elviccelni a

választ, és hosszan elnyújtom a szavakat.

– Na, hát én is pont erre próbálok rájönni.

Az jut eszembe, hogy ez talán a legőszintébb kijelentés, amit az éjszaka során tettem, de amiért így

mondom, hazugságnak hangzik.

– Egyébként a menedzserem figyelmeztetett, hogy a baleset nagy nyilvánosságot fog kapni, hogyha

híres leszek, de az soha eszembe se jutott, hogy a veled való kapcsolatom is téma lenne. Persze,

eleinte számítottam rá, hogy majd megkeresnek – mint az elmúlt barátnők szellemét –, de hát

gondolom, nem voltam elég érdekes, annyira semmiképp sem, mint egyes, hm más kapcsolataid.

Komolyan azt hiszi, hogy ezért nem zaklatták a zugfirkászok? Hogy nem olyan érdekes, mint Bryn,

akiről, ezek szerint, mégiscsak tud? Ha tudná, hogy az együttesnek és a menedzsmentnek micsoda

erőfeszítésébe került, hogy a nevét távol tudjuk tartani a sajtótól! Az interjúinkat rögzítő szerződések

a mai napig tele vannak mindenféle kitételekkel: egész témák vannak tiltólistán, igaz, egyik sem

nevezi meg őt személy szerint, de mindegyik azt a célt szolgálja, hogy Miát ki tudjuk hagyni ebből az

egészből. Hogy megvédjük őt. És hogy megvédjünk engem.

– Gondolom, a gimi tényleg Őstörténetnek számít – állapítja meg végül.

Őstörténet? Komolyan leminősítettél bennünket, és az Ostoba Középiskolás Szerelmek

szemétdombjára hajítottál? És ha te meg tudtad tenni, nekem mi a francért nem sikerül?

– De, tudod, te meg én olyanok vagyunk, mintha az MTV meg a Lifetime csatorna[9] járnának –

mondom olyan könnyedén, ahogy csak bírom. – Azaz pont olyasmi, amire harapnak a cápák.

Mia felsóhajt.

– Hát igen. Gondolom, a cápáknak is kell valamit enniük.

– Ezt meg hogy érted?

– Én csak... hát, nem vagyok oda az ötlettől, hogy a családom történetén csámcsogjon a

nagyközönség, de hogyha ez az ára annak, hogy csinálhassam, amit szeretek, akkor hajlandó vagyok

megfizetni.

És már megint itt tartunk! Hogy a zene minden áldozatot megér – mennyire szeretném én is ezt

érezni! Csak éppen nem érzem. Nem a zene kedvéért kelek fel mindennap vagy veszek éppen levegőt.

Elfordulok Miától, a feketéllő vizet nézem odalenn.

– És mi van akkor, ha nem szereted, amit csinálsz? – motyogom magam elé, de a hangomat elnyelni

a szél és a közlekedés zaja. Nos, legalább kimondtam hangosan. Legalább ennyit megtettem.

Rá kell gyújtanom. A korlátnak támaszkodom, és észak felé látom kirajzolódni a következő három

hidat. Mia mellém áll, amíg az öngyújtómmal szerencsétlenkedek.

– Abba kéne hagynod – mondja, és finoman megérinti a vállamat.

Egy másodperc erejéig azt hiszem, hogy az együttesre gondol. Hogy hallotta, amit az előbb

mondtam, és azt mondja, hagyjam abba a zenélést, hagyjam ott az Üstököst, az egész zeneipart.

Folyton arra várok, hogy valaki végre azt javasolja, hogy hagyjam ott az egészet, de persze soha,

senki sem teszi. Aztán eszembe jut, hogy korábban, az este kezdetén is ugyanezt mondta, közvetlenül

mielőtt megvágott volna egy szál cigarettára.

– Annyira azért nem egyszerű – felelem.

– Marhaság – vágja rá Mia olyan biztosan a maga igazában, hogy egészen az anyját, Katet juttatja

eszembe, aki mindig kimondta, amit gondolt, és olyan mocskos szája volt, hogy egy dokkmunkás is

elvörösödött volna a hallatán. – Nem abbahagyni nehéz. Csak a döntést nehéz meghozni. Ha ezt a

mentális lépést megtetted, a többi már gyerekjáték.

– Igazán? Így hagytál fel velem is?

Csak így, egyszerűen, gondolkodás nélkül, anélkül, hogy fejben akár csak egyszer is

megfogalmaztam volna, anélkül, hogy napokon át gyötrődtem volna, hogy kimondjam-e, már kinn is

van.

– Na – állapítja meg Mia, mintha közönséghez beszélne –, hát csak kinyögte végre.

– Talán nem kellett volna? Hagynom kellett volna, hogy elteljen az egész éjszaka anélkül, hogy

akár csak szóba hoznánk, mit tettél velem?

– Nem – mondja halkan.

– Szóval miért? Miért tűntél el? A hangok miatt?

Meggyőződéssel rázza a fejét.

– Nem a hangok miatt.

– Akkor miért? Mi volt az oka? – A tulajdon hangomból is kihallom a kétségbeesést.

– Nagyon sok minden volt benne. Például, hogy nem bírtál már önmagad lenni mellettem.

– Te meg miről beszélsz?

– Nem beszélgettél már velem.

– Mia, ez nevetséges! Állandóan beszéltem veled!

– Hozzám beszéltél, de nem velem. Láttam rajtad, hogy milyen kettős társalgásokat folytatsz. Ott

volt mindaz, amit mondani akartál, és az, ami végül kihallatszott.

A sok kettős beszélgetésre gondolok, amit mindenkivel folytatok. Ma már mindenkivel. Hát akkor

kezdődött volna?

– Nem volt valami egyszerű beszélgetni veled – csattanok fel. – Bármit is mondtam, nem volt jó

neked!

Szomorkás mosolyt villant rám.

– Tudom. Nemcsak a te hibád volt. A tied és az enyém is. Mindkettőnké.

Csak a fejem tudom rázni.

– Ez nem igaz.

– Dehogynem. De azért ne érezd magad rosszul miatta. Mindenki iszonyú óvatos volt velem. Csak

nálad különösen fájt, hogy nem tudsz őszinte lenni hozzám. Hiszen még csak hozzám se értél!

Hogy megerősítse az állítását, két ujját a csuklómhoz érinti. Ha az ujjbegye beleégne a bőrömbe és

füst szállna fel, a legcsekélyebb mértékben sem volnék meglepve. Muszáj elrántanom a kezem, hogy

visszanyerjem az egyensúlyomat.

– Lábadoztál – sorolom a szánalmas kifogásaimat. – És ha jól emlékszem, mikor megpróbáltuk,

kiborultál.

– Egyszer – csóválja a fejét. – Egyetlenegyszer.

– Nem akartam mást, csak hogy jól legyél. Csak segíteni akartam rajtad! Bármit megtettem volna

érted!

Leszegi a fejét, az álla egészen a mellkasához ér.

– Igen, tudom. Meg akartál menteni.

– Basszus, Mia! Úgy mondod, mintha baj lenne!

Felnéz rám: a tekintetében még mindig ott a megértés, de most már van mellette valami más is: a

határozottsága felszeleteli a dühömet, és rémületté illeszti össze a darabkáit.

– Annyira el voltál foglalva azzal, hogy a megmentőm légy, hogy közben teljesen magamra hagytál

– magyarázza. – Tudom, hogy segíteni akartál, de akkor úgy éreztem, mintha ellöknél magadtól,

mintha csakis az én érdekemben mindenfélét titkolnál előlem, és ettől még inkább áldozatnak éreztem

magam. Ernesto azt mondja, hogy az emberek jóindulata sokszor úgy beskatulyáz bennünket, hogy egy

koporsóban se volnánk jobban elszigetelve.

– Ernesto? Ő meg mi a francot tud erről?

Mia a deszkapadló réseit tapogatja a cipője orrával.

– Elég sokat, ami azt illeti. A szüleit megölték, amikor ő még csak nyolcéves volt. A nagyszülei

nevelték fel.

Tudom, hogy sajnálnom kellene, de az indulat egyszerűen átsöpör rajtam.

– Mi van? Még egy rohadt klubotok is van? – A hangom elcsuklik. – A nagy veszteséget gyászolók

klubja, ahova a magamfajták nem csatlakozhatnak?

Arra számítok, hogy tiltakozik. Azt mondja, nincs ilyen. Vagy azt, hogy én is klubtag vagyok.

Végtére is, én is elveszítettem őket. Csak éppen már akkor, régen is más volt a helyzetünk: mintha

meghúzták volna a határokat. Soha nem gondolá az ember, hogy a gyász micsoda verseny is egyben.

Mert rohadtul nem számít, hogy mennyire fontosak voltak nekem, hogy hányán fejezték ki nekem is a

részvétüket, Denny, Kat és Teddy nekem nem voltak rokonaim, és nagy hirtelen ez a különbségtétel

mindennél fontosabb lett.

Úgy tűnik, még mindig az. Mert Mia megáll és elgondolkozik a kérdésemen.

– Talán nem a gyászolók klubja. Csak a bűntudattal élőké. Akik szégyellik, hogy magukra hagyták

őket.

Ne süketelj nekem a bűntudatról! Az ereimben is bűntudat folyik! A híd közepén egyszer csak azt

érzem, hogy könnyek szurkálják a szememet. Csak úgy tudom őket megfékezni, hogyha megragadom

mindazt a dühöt, ami maradt bennem, és szabadjára engedem.

– Legalább szóltál volna! – csattanok fel, és a hangom ordítássá fokozódik. – Ha nem ejtesz, mint

egy egyéjszakás kalandot, ha legalább lett volna benned annyi tisztesség, hogy szakítasz velem, és

nem hagyod, hogy három éven át agyaljak rajta...

– Nem így terveztem – vágja rá, és az ő hangereje is megugrik. – Nem azzal szálltam fel a repülőre,

hogy hamarosan szétmegyünk! Te jelentetted nekem a világot. Még akkor sem hittem el, amikor éppen

történt. Pedig hát megtörtént. Egyszerűen annyival könnyebb volt itt lenni, eltávolodni onnét, és erre

egyáltalán nem számítottam. Nem hittem volna, hogy valaha is lehet még sima ügy az életem.

Hatalmas megkönnyebbülés volt.

Mindazokra a lányokra gondolok, akiknek alig vártam, hogy végre a hátát lássam. Hogy mikor

végre nem éreztem a szagukat, nem hallottam a hangjukat, az egész testem fellélegzett. Nagyon sokszor

Bryn mellett is így érzem magam. Hát ilyen volt Miának nélkülem?

– El akartam mondani neked – folytatja, és a szavai erőtlen összevisszaságként buknak elő belőle

–, de eleinte annyira össze voltam zavarodva! Nem is értettem, mi történik velem, csak azt, hogy

jobban érzem magam nélküled, mint veled, de hát ezt hogy magyarázhattam volna el pont neked? És

ahogy telt-múlt az idő, és nem kerestél, úgy gondoltam, hogy ha valaki, hát te biztosan meg fogod

érteni. Tudom, hogy gyáva nyúl voltam, de azt hittem... – Mia elakad, de egy másodperc alatt újra

összeszedi magát. – Azt hittem, hogy megtehetem. Hogy jogom van hozzá, és te megérted. Hiszen úgy

tűnt! Azt írtad: „Tiéd a döntés, kit ér halál. Csak a lány marad állva.” Nem is tudom. Amikor

meghallottam a Rulettet, úgy vettem ki belőle, hogy tényleg megértettél. Hogy haragszol rám, de

tudod, hogy a saját túlélésemet kellett választanom.

– Szóval ezzel magyarázod, hogy egyetlen szó nélkül dobtál? Van gyávaság is a világon, Mia, de ez

kegyetlenség! Hát ilyen ember lett belőled?

– Talán egy időre ilyennek kellett lennem – kiált fel. – És sajnálom. Tudom, hogy fel kellett volna

vennem veled a kapcsolatot, és mindent elmagyaráznom. De azért nem olyan könnyű téged elérni.

– Basszus, Mia! A legtöbben nem tudnak elérni, de hogy pont te? Két telefonodba került volna, és

már meg is találtál!

– Én nem így láttam – ellenkezik. – Te már nem egyszerűen egy ember voltál, hanem... – a kezével

robbanást imitál, ugyanazzal a gesztussal, mint Vanessa LeGrande ebédnél – egy jelenség.

– Ez egy kalap szar, és ezt neked is tudnod kéne. Egyébként is, ez az egész egy évvel azután történt,

hogy eljöttél. Egy évvel! Egy év telt el, amit nyüszítő nyomorúságban töltöttem a szüleimnél. Vagy

talán az Ő számukat se tudtad?

– De igen – feleli Mia egyenesen. – De egy jó ideig nem bírtalak felhívni.

– Miért? – ordítok rá. – Miért is nem?

Mia felém fordul. A szél felém fújja a haját: úgy fest, mint holmi mitikus varázslónő,

gyönyörűséges, hatalmas és félelmetes. Megrázza a fejét, és elfordul.

Na, ezt már nem! Már egészen hosszan eljöttünk a hídon. Ha nincs jobb dolga, felőlem fel is

robbanthatja az egész tákolmányt, de előbb mindent el kell magyaráznia. Elkapom, és erővel

visszafordítom magam felé.

– Miért nem? Mondd el! Tartozol nekem ennyivel!

Egyenesen a szemembe néz. Céloz. Aztán meghúzza a ravaszt.

– Mert gyűlöltelek.

A szél, a zaj, minden elhallgat egy pillanatra, csak a fülem csöngését hallom, mint egy koncert

végén, mint mikor vízszintest rajzol a szívmonitor.

– Gyűlöltél? Miért?

– Mert rávettél, hogy maradjak. – Olyan halkan beszél, hogy csaknem elnyeli a szél és a forgalom,

és nem is vagyok benne biztos, hogy jól hallottam. De aztán megismétli hangosabban is. – Mert

rávettél, hogy maradjak!

És meg is van. Űr támad a szívemben; megerősítést nyert az, amit a lelkem mélyén mindig is

gyanítottam.

Mia tudja.

A levegő elektromossága megváltozik, szinte érezni a táncoló ionokat.

– Minden reggel, mikor felébredek, egy másodpercig még nem jut eszembe, hogy nincs már

családom – mondja. – Aztán hirtelen már emlékszem is. Tudod te, milyen az?

Minden áldott nap! Sokkal egyszerűbb lett volna... – És ezzel a kiegyensúlyozottság álarca lehullj

és elsírja magát.

– Légy szíves! – felemelem a kezem. – Légy szíves ne...

– De igen. Igazad van. Hagynod kell, hogy végigmondjam. Hallanod kell. Sokkal egyszerűbb lett

volna, ha én is meghalok. Nem arról van szó, hogy most szeretnék halott lenni. Nem szeretnék.

Nagyon sok minden van az életemben, ami boldoggá tesz, amit szeretek. De vannak olyan napok, főleg

eleinte volt sok, amikor kimondhatatlanul nehéz volt. És nem tudtam nem gondolni rá, hogy mennyivel

könnyebb lett volna együtt eltűnni. De te, te közbeléptél. Kérleltél, hogy maradjak. Könyörögtél.

Megálltál fölöttem, és ígéretet tettél, szent fogadalmat! És bár meg tudom érteni, hogy haragszol rám,

nem hibáztathatsz. Nem utálhatsz azért, amiért a szavadon fogtalak.

Mia most már zokog, én pedig nyomorultul szégyellem magam, mert én tettem ezt vele.

És egyszer csak mindent megértek. Ezért hivatott magához az öltözőjébe a koncert után. Erről szól

igazából ez a városnéző búcsúséta – ma éjjel Mia véglegesíti azt a szakítást, amit három évvel ezelőtt

elkezdett.

Az elengedés gesztusa. Mindenki úgy beszél róla, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne. Hajtsd

ki szépen az ujjaidat, egyiket a másik után, amíg ki nem nyílik a tenyered. De az én kezem már három

éve szorul ökölbe, az ujjaim elgémberedtek. Én magam is elgémberedtem. És hamarosan végleg

összezárulok.

Lebámulok a vízre. Egy perccel ezelőtt még nyugodt volt és csöndes, de most mintha megnyílna a

folyó, gyilkos örvény kavarog. Hát itt az örvényem, amelyik azzal fenyeget, hogy egészben elnyel.

Meg fogok fulladni a mélyén, és senki, de senki a világon nincs mellettem a halálos homályban.

Mind ez idáig Miát okoltam mindenért: amiért elhagyott, amiért tönkretett engem. És talán tényleg

ez volt a mag, amely idővel kicsírázott, és ez a burjánzó növény nőtt ki belőle. És én vagyok az, aki

ápolgatja, nevelgeti ezt a gazt. Én öntözöm. Én gondozom. Én csipegetem le a mérgező bogyóit. Én

engedem, hogy a nyakam köré tekeredjen az indáival és kiszorítsa belőlem a szuszt. Egyes-egyedül én

tettem ezt. Saját magammal.

A folyót bámulom. Úgy tűnik, mintha már tizenöt méteres hullámokat vetne, mindegyik utánam

kapkod, le akar rántani a vízbe, le a mélybe.

– Nem bírom tovább! – süvöltöm a ragadozó kedvű hullámoknak.

És újra sikítok.

– Nem bírom tovább! – Egyszerre ordítok most a hullámokkal, Lizzel és Fitzyvel, és Mike-kal, és

Aldousszal, a lemezcég vezetőségével, és Brynnel meg Vanessával és a lesi fotósokkal, a Michigan

Állami Egyetem feliratos pulcsiban feszítő csajokkal, a srácokkal, akikkel együtt utaztunk a metrón, és

mindenkivel, aki szeretne egy darabot hazavinni belőlem, pedig alig maradt már belőlem valami. De

legesleginkább magammal ordítok.

– NEM BÍROM TOVÁBB! – Hangosabban üvöltök, mint bármikor életemben, annyira hangosan,

hogy a kiáltásom nyomán, biztosan tudom, hogy fák dőlnek ki Manhattanben. És ahogy a láthatatlan

hullámokkal és elképzelt örvényekkel viaskodom meg a démonaimmal, amelyek túlságosan is

valóságosak, holott az én fejemből pattantak ki, hirtelen mintha valami megnyílna a mellkasomban,

egy olyan átütő érzés, mintha a szívem szét akarna hasadni. És én hagyom. Hagyom, hogy minden

kiszakadjon belőlem.

Amikor fel tudok nézni, a folyó újra csak folyó. És a kezem, ami nemrég olyan erővel markolta a

korlátot, hogy kifehéredtek rajta a bütykök, már lazított a szorításon.

Mia távolodik, a híd túlsó partja felé tart. Nélkülem. Most már értem.

Tartanom kell magam az adott szavamhoz. El kell engednem. Igazán el kell engednem.

Mindkettőnket szabadon kell engednem.

TIZENHÉT

Az első együttesemet Infinity89-nek hívták, tizennégy éves voltam, mikor játszani kezdtem benne.

Az első fellépésünk egy házibulin volt. Mindhárman – én gitároztam, Nate haverom basszgitározott,

és a bátyja, Jonah dobolt – rémesek voltunk. Egyikünk se zenélt túl régen, és utólag azt is megtudtuk,

hogy csak azért játszhattunk egyáltalán, mert Jonah megvesztegette a buli házigazdáját. Kevesen

tudják, hogy Adam Wilde első kiruccanása a rockzene világába talán meg sem történt volna, ha Jonah

Hamilton nem száll be egy hordó sör árába.

A sör volt a legjobb hozadéka a jelenlétünknek. Annyira idegesek voltunk, hogy tökig föltekertük az

erősítőket, az elektromos berendezések ráadásul zavarták egymást, a sípolás pedig a szomszédokat.

Ezek után olyan halkra vettük vissza, hogy már egymást se hallottuk.

Két szám között csak a buli hangjai hatoltak el hozzám: a söröspoharak koccanása, jelentéktelen

csevegés, nevetgélés, és meg mernék rá esküdni, hogy az egyik távolabbi szobában a Megasztárt

nézték. Ezt csak azért fontos megemlítenem, mert ennyire pocsék együttes voltunk: senki nem vette a

fáradságot, hogy egyáltalán tudomásul vegye, hogy felléptünk. Nem értünk annyit, hogy

megtapsoljanak. Még annyit se értünk, hogy kifütyüljenek. Egész egyszerűen úgy tettek, mintha nem

léteznénk. Amikor befejeztük I koncertünket és összepakoltunk, a buli éppen úgy ment tovább, mintha

soha nem is lettünk volna ott.

Idővel jobbak lettünk. Soha nem lettünk jók, de azért fejlődtünk. És sosem sikerült kinőnünk a

házibulikat. Aztán Jonah főiskolára ment, és Nate meg én dobos nélkül maradtunk; így ért véget az

Infinity89.

Akkor kezdtem meg nagyon rövidke szólókarrieremet énekes-dalszerzőként. Leginkább a városi

kávéházakban játszottam. A kávézók épp csak egy nagyságrenddel jobbak a házibuliknál. Mivel nem

volt más, csak én és a gitár, nem kellett hangosnak lennem, és a közönség is többnyire tisztességesen

viselkedett. De ahogy játszottam, valami más zaj mindig elterelte a figyelmemet: hol a kávégép

sziszegése, máskor a félkész értelmiségi egyetemisták fojtott hangú vitái Az Élet Fontos Dolgairól

vagy éppen a lányok vihogása. Amikor aztán befejeztem, a vihogás még hangosabb lett, mert a lányok

köréin gyűltek beszélgetni, megkérdezték, honnan jön az ihletem, felajánlották, hogy

válogatáslemezeket készítenek nekem, és volt, hogy más dolgokat is felajánlottak.

De egy lány másmilyen volt. Izmos karján kidagadtak az erek, és céltudatos volt a tekintete. Amikor

először odajött hozzám, csak annyit mondott:

– Totál el vagy szállva!

– Én ugyan nem! Szín józan vagyok – vágtam rá.

– Nem úgy elszállva – mondta, és felhúzta az átszúrt szemöldökét. – Úgy értem, hogy elpazarlod

magad az akusztikus gitáron. Láttalak már korábban abban a rettenetes együttesben, és nagyon jól

nyomod, pláne ahhoz képest, milyen kölyök vagy még.

– Kösz. Gondolom.

– Szívesen. De nem hízelegni jöttem, hanem toborozni.

– Bocsi, de pacifista vagyok.

– Meg vicces gyerek is. Mivel én meg leszbi vagyok, és nem is rejtem véka alá, én se nagyon

kellenék a hadseregnek. Nem, arról van szó, hogy össze akarok hozni egy bandát. És szerintem őrülten

tehetséges gitáros vagy, úgyhogy ha művészi szempontból nézzük, akkor úgy is mondhatnánk, hogy

bölcsőt rabolni jöttem.

Alig töltöttem be a tizenhatot, és kicsit tartottam ettől a tökös csajtól, de azért azt mondtam, benne

vagyok.

– Kik vannak még a bandában?

– Én dobolok. Te gitározol.

– És még?

– Ez a kettő a legfontosabb, nem gondolod? Fantasztikus dobost és énekes-gitárost nem találsz

minden sarkon, még Oregonban sem. Ne aggódj, lesz ember a többi helyre is. Egyébként Liz vagyok.

– Kezet nyújtott. Az ujjai göcsörtösek voltak, a tenyere kérges és csupa bőrkeményedés. Az ilyesmi

dobosnál mindig jót jelent.

Egy hónap se kellett hozzá, és Liz beszervezte Fitzyt és Mike-ot, elneveztük magunkat Üstökösnek,

és elkezdtünk közösen írni dalokat. Egy újabb hónappal ezután léptünk fel először. Ez is egy házibuli

volt, de még csak nem is hasonlított azokra, ahol az Infinity89-cel megfordultunk. Már az első

pillanattól valami gyökeresen mást éreztem. Amikor az első akkordot megpengettem, mintha

lekapcsolták volna a villanyt. Minden elcsöndesedett. Az emberek figyeltek ránk, és sikerült egész

végig megőrizni az érdeklődésüket. Két szám között tapsoltak, ujjongtak, aztán némán várták a

következő számot. Idővel már kívánságaik is voltak, bekiabálták, mit játsszunk legközelebb.

Hamarosan megtanulták és végigénekelték velem a szövegeket, ami nagyon jól jött, ha egyszeregyszer

nem jutott eszembe a következő versszak.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy klubokban lépjünk fel. Még akkor is hallottam hangokat a háttérben

– a poharak koccanását, ordítva feladott rendeléseket a bárpultnál. De akkor hallottam azt is először,

hogy a nevemet kiabálják. „Adam! Itt vagyok!” Ezeknek a hangoknak a jelentős része lányoktól

származott.

Ezekre a lányokra általában oda se bagóztam. Akkoriban kezdtem teljesen belebolondulni egy

másik lányba, aki soha nem jött el a koncertjeinkre, de akit már láttam a suliban csellózni. És amikor

Miával összejöttünk, és elkezdett elkísérni a fellépésekre – ráadásul, legnagyobb meglepetésemre,

úgy tűnt, mintha még élvezné is, ha a felhajtást nem is, legalább a zenét –, elkezdtem az ő hangjára

figyelni. Azt akartam hallani, ahogy a nevemet kiabálja, bár pontosan tudtam, hogy ilyesmit ő sohasem

tenne. Kelletlen kísérőm volt. Többnyire a színfalak mögött lapított, és komolyan, nagy intenzitással

figyelt. Még ha fel is engedett néha annyira, hogy elölről, a közönség felől nézze a koncertet, mint a

hétköznapi halandók, akkor is visszafogottan viselkedett. De azért én továbbra is füleltem, hátha

meghallom a hangját. Soha nem zavart, hogy nem hallottam. Már várni rá is nagy élmény volt.

Ahogy a banda és azzal párhuzamosan a fellépéseink is egyre nagyobbak lettek, a sikoltozás is

hangosabbá vált. Aztán jó ideig beállt a hatalmas csönd. Nem volt zene. Nem volt együttes. Nem

voltak rajongók. Nem volt Mia.

Amikor lassanként visszajött – a zene, a fellépések és a tömeg –, minden másként hangzott. Már

azon az első, az Ártatlan áldozatok megjelenése utáni sietős, kéthetes turnén is éreztem, hogy

megváltoztak a hangok. A zene, ahogy játszottunk, falat emelt és beburkolt bennünket, mintha egy

buborék belsejében volnánk, és önnön zajunk ejtene csapdába. Két szám között már csak őrült sikítást

és süvöltést lehetett hallani. Hamar, sokkal hamarabb, mint valaha is gondoltam volna, máris óriási

helyszíneken koncerteztünk, sportcsarnokokban, arénákban, ahova tizenötezernél is többen befértek.

Ezeken a helyeken már annyira sok az ember, és annyira erős a zaj, hogy nem lehet többé önálló

hangokat kivenni. Nem hallok már mást, csak a saját hangszereinket, amik a létező legtáposabb

erősítőkből üvöltenek, és azt az észveszett kiáltozást a tömegből, amikor lekapcsolják a fényeket,

közvetlen, mielőtt színpadra lépnénk. És amikor kinn állunk előttük, a folyamatos sikítás eggyé olvad,

és úgy hangzik, mint egy hurrikán dühöngő süvítése; vannak olyan esték, amikor érzem a szelet, amit

tizenötezer torok ordítása kavar.

Nem szeretem ezt a hangot. Megrémít és felkavar az át-hatolhatatlansága. Pár koncert erejéig

megpróbáltunk kis füleseket használni a belső hangfalak helyett. Tökéletes volt a hangzás, mintha a

stúdióban volnánk, és a tömeg zaját egy az egyben kizárta. De a maga módján ez talán még rosszabb

volt. Már anélkül is olyan távol éreztem magam a rajongóktól, és ezt a távolságot amúgy is fokozta a

széles, üres tér a színpad előtt meg a biztonsági őrök hadserege, akik megakadályozzák, hogy bárki is

felmásszon a színpadra, megérintsen bennünket és a tömegbe vesse magát, ahogy régen tették. De

leginkább azt nem szeretem, hogy többé már nem hallok egyes hangokat. Ki tudja, miért? Talán még

mindig azt az egy hangot szeretném meghallani.

Amikor kis szünetet tartunk koncert közben, amíg Mike vagy én igazítunk a gitárok hangolásán,

vagy egyikünk belekortyol a vizesüvegébe, megpróbálok kiszűrni egyetlenegy hangot a tömegből. És

nagy ritkán sikerül is. Hallom, hogy valaki egy bizonyos számot kér vagy azt kiáltja, hogy „Imádlak!”

És olyan is van, hogy a nevemet kántálja.

* * *

A Brooklyn híd közepén állok, és ezeken az óriási koncerteken töröm a fejem, a fehér zaj

halálsikolyából szőtt hurrikánon. És most sem hallok mást, csak üvöltést a fejemben, szavak nélküli

süvítést, ahogy Mia eltűnik a láthatáron, és én megpróbálom hagyni.

De van itt még valami. Egy icike-picike hangocska próbál keresztültörni a semmi zaján. És ahogy

erősödik, rájövök, hogy ezúttal az én hangom az, és kérdezni próbál: Honnan a fenéből tudja?

TIZENNYOLC

Boldogít-e nyomorúságod?

Magányos békédnek mi haszna?

Összeköt egy végső láncszem

Csak ebben találok vigaszra

BÚ BÁNAT – Ártatlan áldozatok #6

Mia eltűnt.

Olyan a híd, mint holmi, évszázadokkal korábbról itt rekedt kísértethajó, annak dacára, hogy a

huszonegyedik századi ember prototípusa kezdi benépesíteni: a kora hajnali kocogok.

Meg persze én. Már megint egyedül.

De még mindig állok. Még mindig lélegzem. És valamiképpen rendben vagyok.

De a kérdés egyre sebesebben és egyre dühösebben cikázik a fejemben: Honnan a fenéből tudja?

Én ugyanis soha nem árultam el senkinek, mit kértem tőle. Sem a nővéreknek, sem a nagyszüleinek,

sem Kimnek. Miának sem. Szóval honnan tudja?

Ha maradsz, bármit megteszek érted, amit csak akarsz. Otthagyom az együttest, New Yorkba

költözöm veled. De ha azt akarod, hogy hagyjalak békén, azt is megteszem. Talán túlságosan

fájdalmas volna a régi életedet élni tovább, és könnyebb lenne neked, ha mindörökre kitörölnél

bennünket az életedből. Ez ugyan nagyon szar lenne, de a kedvedért ezt is vállalom. Hajlandó

vagyok hosszú távon lemondani rólad, ha ma még nem veszítelek el. El foglak engedni, ha

maradsz.

Ez volt a fogadalmam, és ez volt az én titkom. A keresztem. A legnagyobb szégyenem. Hogy arra

kértem, maradjon. És ő hallgatott rám. Mert miután mindezt elmondtam, és lejátszottam neki Yo-Yo

Ma egyik felvételét, úgy tűnt, hogy igenis hallotta. Megszorította a kezemet, és azt vártam, hogy olyan

lesz majd, mint a filmekben, de nem volt semmi több, csak az egyetlen szorítás. És továbbra is

eszméletlen maradt. De ez a szorítás volt az első szándékos mozdulata; további szorítások követték,

aztán a szeme is fölnyílt néha egy-két rebbenés erejéig. Az egyik nővér elmagyarázta, hogy Mia agya

olyan most, mint egy madárfióka, amint próbálja kidugni a fejét a tojáshéjon. A kezem

megszorításával kezdett kikelni, és néhány nappal később aztán felébredt és inni kért.

Amikor csak szóba került a baleset, Mia mindig azt mondta, az egész hét egy nagy homályos folt a

fejében. Nem emlékezett semmire. Nekem meg eszem ágában sem volt elárulni neki, mit ígértem.

Végül úgyis muszáj volt betartanom.

És ő mégis tud róla!

Ennek fényében nem is csodálom, hogyha gyűlöl.

A maga nyakatekert módján ez tulajdonképpen megkönnyebbülés. Belefáradtam, hogy ekkora titkot

őrizzek. Belefáradtam, hogy rosszul érezzem magam, amiért rávettem, hogy életben maradjon, és

haragudjak rá, amiért nélkülem cl, és képmutató féregnek érezzem magam ettől az egész kuszaságtól.

Álldogálok még a hídon egy ideig, hagyok Miának időt, hogy messzire kerülhessen tőlem, csak

utána teszem meg a maradék néhány métert a lejáróig.[10] Tucatjával száguldanak el odalenn a taxik,

úgyhogy bár fogalmam sincs, hol is vagyok pontosan, biztos vagyok benne, hogy ha leintek egyet, az

visszavisz a szállodámba. De a lejáró nem az út mellé, hanem valamiféle sétálónegyedbe vezet.

Megállítok egy kocogót; középkorú fickó, lihegve döcög épp lefelé a hídról, és megkérdezem, hol

tudok taxit fogni. Néhány épületre mutat.

– Hét közben általában elég nagy a sor, azt nem tudom, mi a helyzet hétvégén. De biztos vagyok

benne, hogy ott előbb-utóbb kap kocsit.

Az iPod-ja hallgatóját kihúzta a füléből, amíg beszéltem hozzá, de nem állította meg. Fugazit

hallgat. A pasas Fugazira kocog! Épp a Smallpox Champion legvége hallatszik. A következő szám

aztán a Wild Horses a Rolling Stonestól. És a zene, nem is tudom, mintha frissen sült kenyér volna az

üres gyomromnak vagy jól megrakott kandalló egy fagyos napon. Kikúszik a fülhallgatóból, és

hívogatóan integet nekem.

A fickó nem tudja levenni rólam a szemét.

– Maga Adam Wilde? Az Üstökösből? – kérdi. Nem úgy, mint a rajongók szokták, egyszerűen csak

érdeklődik.

Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy elszakítsam a fülem a zenétől, és válaszoljak neki.

– Én vagyok – mondom, és kezet nyújtok.;

– Nem akarok udvariatlannak tűnni – mondja, miután kezet ráztunk –, de mit művel Brooklynhan

gyalogosan, szombat reggel fél hétkor? Eltévedt? Elveszett?

– Nem vesztem el. Legalábbis most már nem.

Mick Jagger mintha csak nekem szerenádozna, rá kell harapnom a nyelvemre, hogy ne kezdjek el

énekelni vele. Régebben sehová nem mentem a zenéim nélkül. Aztán ez is csak olyan lett, mint az

életem minden más díszlete mindegy, hogy tetszik vagy sem, egyszerűen van. És most tetszene. Most

szükségem van rá.

– Ne haragudjon, kérhetnék egy őrülten nagy és egyébként is őrült szívességet magától? –

kérdezem.

– Mi lenne az?

– Kölcsönkérhetném az iPodját? Csak mára? Ha megadja a nevét és a címét, futárral visszaküldöm.

Megígérem, hogy a holnapi futására visszaszármaztatom.

A fejét rázza és nagyot nevet.

– Hetente egy kora hajlani futkározás, köszönöm szépen, bőven elég nekem. De persze,

kölcsönveheti. Nem működik a kaputelefonom, úgyhogy csak vitesse Nicknek a South-side Caféba.

Brooklyn, Hatodik sugárút. Minden reggel ott vagyok.

– Nick. Southside Café. Hatodik Sugárút. Brooklyn. Nem fogom elfelejteni. Becsszóra.

– Hiszek magának – bólint, és feltekeri a kábeleket. – Tartok tőle, hogy Üstököst nem talál rajta.

– Annál jobb! És ígérem, estére visszakapja.

– Ne aggódjon miatta – int le. – Az akksit feltöltöttem indulás előtt, úgyhogy lehet, hogy akár... egy

órán át is szólni fog még. Kőkorszaki darab.

Még egy aprót nevet, aztán nekiiramodik, és hátra se néz, csak futtában int nekem.

A fülembe dugom az iPodot. Tényleg nagyon megviselt darab. Elhatározom, hogy kap tőlem a

pasas egy újat is, amikor visszaküldöm neki. Átbogarászom a zenéit: van itt minden Charlie Parkertől

Minutemenen át Yo La Tengőig. Van egy csomó listája is. Kiválasztom a „Jó Számok” címűt. És

mikor meghallom a zongoraszólót a Challenger elejéről a New Pornographerstől, már tudom, hogy jó

kezekben vagyok. Aztán Andrew Bird következik, utána pedig egy fasza szám Billy Braggtől, arról a

lemezéről, amit a Wilcóval vett fel, és amit évek óta nem hallottam már, aztán Sufjan Stevenstől a

Chicago, amit egy időben imádtam, de aztán muszáj volt leszoknom róla, mert mindig túlságosan

felpörgetett. De most valahogy teljesen rendjén való. Mintha lázasan belecsusszannék egy kád hideg

vízbe, hogy enyhítsem a megválaszolatlan kérdések viszketését, amikkel nem akarom már többet

gyötörni magam.

Ütközésig felnyomom a hangerőt, még az én harcedzett dobhártyám is beleremeg. Ez az ébredező

brooklyni belváros zajaival együtt – csikorgó fémkapuk és köhögő buszok – hihetetlenül durván

hangos. Így aztán, amikor egy vékony hang belehasít a hangzavarba, nem sokon múlik, hogy meg se

hallom. Pedig itt van; a hang, amire soksok éve hiába vártam.

– Adam! – kiáltja.

Elsőre el se hiszem. Lekapcsolom Sufjant. Körülnézek. És ott áll előttem ő maga, az arca

könnyektől csíkos. Újra csak a nevemet mondja, és olyan ez, mintha ezt a szót hallottam volna

életemben először.

Én elengedtem. Igazán elengedtem. És most mégis itt van, közvetlenül előttem.

– Azt hittem, elveszítettelek. Visszamentem a hídra és kerestelek, de nem láttalak, és azt hittem,

visszamentéi Manhattanbe, és az a hülye ötletem támadt, hogy ha fogok egy taxit, akkor meg tudlak

előzni, még mielőtt átérnél. Tudom, hogy nagyon önző dolog ez tőlem. Hiszen hallottalak fenn, a

hídon, de egyszerűen nem hagyhattam ennyiben. Nem vagyok rá képes. Még egyszer nem. Máshogy

kell elbúcsúznunk egymástól, ugye...

– Mia? – Muszáj félbeszakítanom. A hangom egyetlen simogató kérdőjel. Azonnal megakad benne

a mondanivaló. – Honnan tudod?

Semmi előzménye nincs a kérdésnek, úgy tűnik, mégis pontosan tudja, miről beszélek.

– Ó. Hogy azt – mondja. – Hát, az elég bonyolult.

Hátrálni kezdek. Nincs jogom ilyesmit kérdezni tőle, neki pedig nem kötelessége válaszolni.

– Nem számít. Rendben vagyunk. Én is rendben vagyok már.

– Nem, Adam, állj meg! – szól rám Mia.

Megállók.

– El akarom mondani neked. Szükségem is van rá, hogy mindent elmagyarázzak. Csak, azt hiszem,

előbb meg kell innom egy kávét, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat.

Kivezet a belvárosból, át a történelmi negyedbe, kockaköves utcán állunk meg egy pékség előtt. Az

ablakok sötétek, az ajtó csukva, minden jel arra mutat, hogy be van zárva. De Mia bekopogtat, és egy

percen belül megjelenik egy borzas hajzat meg egy liszttel beborított, zabolátlan szakáll. Kitárja az

ajtót, bonjourt kiált Miának, és mindkét oldalt megpuszilja az arcát. Mia bemutat Hasszánnak, aki

rögtön utána el is tűnik a sütödében. Az ajtót nyitva hagyja maga mögött, és a vaj meg a vanília meleg

aromája összekeveredik a reggeli levegővel. Két nagy pohár kávéval tér vissza és egy hatalmas,

barna papírzacskóval, amin máris nagy foltokban átütött a vaj. Mia átnyújtja a kávémat, és amikor

felemelem a fedelét, látom, hogy fekete és forrón gőzölög, pont olyan, ahogy szeretem.

Most már igazán reggel van. Találunk egy üres padot a Brooklyn Heights sétányon – Mia elárulja,

hogy ez is az egyik kedvenc helye. Közvetlenül az East River partján vagyunk, Manhattan olyan

közelinek tűnik, mintha meg is érinthetném. Társas csöndben üldögélünk, a kávénkat szürcsöljük és

Hasszán frissen sült, még meleg rongyos kiflijét eszegetjük. És ez olyan jó érzés, annyira olyan, mint

a régi szép időkben, hogy szívem szerint csak megnyomnám a gombot a varázslatos stopperórán, és

örökkön-örökké ebben a pillanatban maradnék. Csak éppen nincs varázslatos stopperórám, vannak

viszont válaszra váró kérdéseim. Mia ellenben nem kapkod. Iszik, eszik, a panorámát bámulja. Csak

amikor a kávéja végére ér, akkor fordul felém.

– Nem hazudtam akkor, régen, mikor azt mondtam, hogy nem emlékszem semmire a balesetből vagy

mindabból, ami utána következett – kezdi. – De később eszembe jutottak dolgok. Nem mondhatnám,

hogy emlékek, de néha hallottam olyan részleteket, amik őrülten ismerősnek tetszettek. Győzködtem

magam, hogy egyszerűen túl sokszor hallottam már a történeteket, de nem olyan volt. Na, hát akkor

tekerjünk előre másfél évet. A hetedik vagy a nyolcadik terapeutámat koptatom éppen.

– Szóval csak jársz terápiára!

Ferde pillantást vet rám.

– Persze hogy járok. Úgy cserélgettem őket, mint más a cipőjét. Mind ugyanazt mondták nekem.

– Mit is?

– Hogy dühös vagyok. Hogy dühös vagyok, amiért megtörtént a baleset. Hogy dühös vagyok,

amiért csak én maradtam életben. Hogy rád is dühös vagyok. – Bocsánatkérő mosolyt vet rám. – A

többinek volt is értelme, de hogy rád miért haragudnék, azt egyáltalán nem értettem. Mert hát... miért

pont te? De tényleg így volt. Szörnyű... – egy másodpercig a szavakat keresi – megsemmisítő haragot

éreztem – fejezi be halkan. – Nyilván megvoltak az egyértelmű magyarázatok, hiszen úgy

visszahúzódtál tőlem, és annyira megváltoztunk mindketten a történtek után. De ezt a pusztító dühöt,

amit éreztem, amint kitettem a lábam Oregonból, csak nem tudtam megmagyarázni. Azt hiszem, a

lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy te vettél rá, hogy maradjak életben – még akkor is, amikor még

nem emlékeztem rá. Van ennek egyáltalán bármi értelme?

Nincs. Van. Mit tudom én.

– Értelme semminek sincs – mondom végül.

– Tudom. Szóval dühös voltam rád, ha nem is tudtam, hogy miért. És dühös voltam a világra, de azt

legalább tudtam, hogy miért. Utáltam az összes pszichológust, mert semmi hasznukat nem láttam. Egy

önpusztító, dühös kis gombóc voltam, és egyik se tudott mást mondani, mint hogy egy önpusztító,

dühös kis gombóc vagyok. Amíg ki nem kötöttem Nancynél, egyikük sem segített annyit, mint a profok

a Juilliardon. Úgy értem, pontosan tudtam, hogy haragszom. Valaki megmondhatta volna végre, hogy

mihez kezdjek ezzel a haraggal. Akárhogy is, Ernesto javasolta, hogy próbálkozzam meg a

hipnoterápiával Ő avval szokott le a dohányzásról. – Ezzel a bordáim közé könyököl.

Az csak természetes, hogy Miszter Tökély nem dohányzik. És az még természetesebb, hogy ő

segített Miának napvilágra hozni, miért gyűlöl engem.

– Kicsit kockázatosnak tűnt – folytatja Mia. – A hipnózis alapvetően elzárt emlékeket szabadít fel.

Vannak olyan traumák, amikkel a tudatos elme nem bír el, ezért aztán a hátsó ajtón kell megközelíteni

őket. Elég vonakodva egyeztem bele egy pár alkalomba. Nem olyan volt, amit vártam. Nem lengettek

előttem zsebórát, nem ketyegett metronóm. Olyasmi volt inkább, mint az irányított képalkotási

feladatok, amiket néha a táborban is csináltunk. De mivel nem történt semmi, és a nyarat úgyis

Vermontban töltöttem, abbahagytam az egészet. Igen ám, de pár héttel később elkezdtek mindenféle

dolgok bevillanni. Teljesen véletlenszerűen. Mondjuk, emlékeztem egy műtétemre, még a zenét is

hallottam, amit az orvosok hallgattak közben. Gondoltam rá, hogy felhívom őket és megkérdezem,

hogy így volt-e, de annyi idő telt már el azóta, hogy nem hittem, hogy emlékeznének. Egyébként meg

nem nagyon volt szükségem megerősítésre. Apukám szokta volt mondani, hogy mikor megszülettem,

első ránézésre borzasztó ismerős voltam neki, teljesen lehengerelte az érzés, hogy egész életében

ismert. Ami azért elég furcsa, hiszen egyáltalán nem hasonlítottam se rá, se anyura. De amikor ezek az

első mozzanatok visszajöttek, ugyanilyen biztosan tudtam, hogy ezek a saját emlékeim és hogy igaziak.

De nem állt össze teljesen a kép egészen addig, amíg egy bizonyos darabon el nem kezdtem dolgozni.

Ami azt illeti, amúgy is elég sokszor jönnek gyakorlás közben az emlékek. Akárhogy is, egy Gershwin

volt. Andante con moto e poco rubato.

Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de egy darabig semmi sem jön ki rajta.

– Azt játszottam le neked – ismerem be végül.

– Tudom. – Egyáltalán nem lepődik meg rajta, hogy meg tudom erősíteni.

Előrehajolok, a térdem között nyugtatom a fejem, és mély levegőket veszek. Érzem Mia kezét,

amint gyöngéden megérinti a tarkómat.

– Adam? – A hangja óvatos. – Van még más is. És itt kezd kicsit kísérteties is lenni. Annak még

csak-csak van értelme, hogy az elmém rögzítette a körülöttem történő dolgokat, amíg nem voltam

magamnál. De vannak más dolgok, más emlékek is...

– Például? – Az erőmből csak suttogásra futja.

– A túlnyomó része elég ködös, de van néhány nagyon éles emlékképem olyasmikről, amikről nem

is tudhatnék, hiszen még a testem se volt ott. Például itt van ez az eset: rólad szól. Sötét van. A kórház

bejárata előtt állsz, reflektorfényben. Hozzám jöttél. A bőrdzsekid van rajtad, és fölnézel. Mintha

engem keresnél. Tényleg volt ilyen?

Mia megfogja az államat, és maga felé fordítja az arcomat; ezúttal valóban megerősítésre vár, tudni

akarja, hogy ez az emléke valóságos volt-e. Meg akarom mondani neki, hogy igaz, de elveszítettem a

beszédkészségemet. Ám az arckifejezésem, úgy tűnik, megadja neki a megerősítést, amire vár. Bólint

egy aprót.

– Hogyan? Hogy lehet ez, Adam? Honnan tudhatom?

Nem vagyok benne biztos, hogy ez költői kérdés-e, vagy tényleg azt hiszi, hogy nálam van a kulcs a

metafizikai rejtély feloldásához. Akármi is a helyzet, nem vagyok olyan állapotban, hogy válaszoljak

neki, mert sírok. Észre sem vettem, amíg meg nem érzem a sós ízt a számon. Nem is emlékszem, mikor

sírtam utoljára, de amikor beletörődöm a nyilvános bömbölés megaláztatásába, felszakad bennem egy

gát, és csak zokogok Mia előtt, az ő szeme láttára. Az egész nyomorult világ szeme láttára.

TIZENKILENC

Hat évvel ezelőtt láttam meg először Mia Hallt. A gimi, ahova jártunk, híres a művészeti

képzéséről. Aki zenei fakultációra jelentkezik, választhat, hogy szolfézsórákra jár vagy önállóan

gyakorol az iskolai zenetermek valamelyikében. Mia és én is az önálló tanulást választottuk.

Láttam már csellózni egy-két alkalommal, de nem nagyon figyeltem oda rá. Helyes volt, meg

minden, de nem igazán az én esetem. Ő mégiscsak komolyzenész. Én meg rocker vagyok. Ennyire még

az ellentétek se vonzzák egymást.

Nem is vettem őt igazán észre, amíg egy szép napon meg nem láttam milyen, mikor nem játszik. Az

egyik hangszigeteit fülkében üldögélt, a hangszere a térdének támasztva, a vonója a levegőben, alig

néhány centivel a húrláb fölött. A szeme csukva, a homloka kissé összeráncolva. Annyira mozdulatlan

volt, mintha rövidke vakációra távozott volna a testéből. Csakhogy hiába nem mozdult, hiába volt a

szeme csukva, valahogy mégis tudtam, hogy zenét hallgat: a csöndből gyűjti össze a hangokat, mielőtt

játszani kezdene, épp ahogy a mókus gyűjti a makkokat, mielőtt beköszönt a tél. Álltam ott, földbe

gyökerezett lábbal, amíg föl nem ébredt és el nem kezdett játszani, azzal a rá jellemző, mindent

elsöprő koncentrációval. Amikor rám tévedt a pillantása, sietősen elosontam.

Attól a naptól kezdve számon tartottam őt, hiszen le voltam nyűgözve tőle és a képességétől, hogy a

csöndben is hallja a zenéjét. Akkoriban én is képes akartam lenni erre.

Úgyhogy rászoktam, hogy néztem, amikor gyakorolt, és igyekeztem megmagyarázni magamnak, hogy

csak azért figyelem, mert ő is éppen olyan elkötelezett muzsikus, mint én, ráadásul még elég helyes is.

De igazság szerint azt akartam megérteni, mit hall a csöndben.

Egész idő alatt, amíg jártunk, soha nem tudtam meg. De amikor együtt voltunk, már nem is volt

olyan fontos. A magunk módján mindkettőnk élete értelme a zene volt. És hogy nem teljesen értettük

meg a másik felfogását, nem számított, mert legalább a magunké világos volt.

* * *

Jól emlékszem a konkrét pillanatra, amiről Mia beszél. Kim és én Sarah halvány rózsaszín Dodge

Dartjával érkeztünk a kórházba. Nem emlékszem, hogy megkerestem volna Liz barátnőjét, hogy

kölcsönkérjem a kocsiját. Nem emlékszem arra sem, hogy vezettem. Nem emlékszem, hogy

megtaláltam az utat fel, a dombra, ahol a kórház van, és azt sem tudom, honnan tudtam egyáltalán az

irányt. Az egyik pillanatban még a színházban voltam, Portlandben, állítgattuk a hangosítást az esti

koncertre, amikor megjelent Kim és hozta a borzalmas híreket. A következő pillanatban már a kórház

előtt álltam.

Amire Mia megmagyarázhatatlan módon emlékszik, számomra az első többé-kevésbé világos

részlet attól kezdve, hogy megkaptam a híreket, egészen addig, míg befutottunk a baleseti sebészetre.

Kim és én éppen csak letettük a kocsit, és megelőztem őt, ahogy jöttünk kifelé a mélygarázsból.

Szükségem volt néhány másodpercre, hogy összeszedjem minden erőmet, megacélozzam magam

mindazzal szemben, ami várt rám. És emlékszem, ahogy felnéztem a nyomasztóan magas

kórházépületre, azon gondolkoztam, hogy Mia itt van-e valahol, és a torkomban dobogott a szívem a

gondolatra, hogy esetleg meghalhatott az idő alatt, amíg Kim eljött értem. És akkor éreztem valamit;

nem igazán reményt vagy megkönnyebbülést, csak valamiféle bizonyosságot, hogy Mia még itt van. És

ez elég volt ahhoz, hogy be merjek lépni a kapun.

Azt mondják, minden okkal történik, de nem tudom, hogy ezt beveszem-e. Nem hinném, hogy valaha

is fogok értelmes okot találni arra, ami aznap Kattel, Dennyvel és Teddyvel történt. Végtelenül sokáig

tartott, míg végre bejuthattunk Miához. A nővérek először elhajtottak az intenzív osztályról, akkor

Kimmel összedugtuk a fejünket, és őrült tervet kovácsoltunk arról, hogyan fogunk mégis belógni. Nem

valószínű, hogy akkor tudatosult volna bennem, de azt hiszem, a magam módján egyszerűen

halogattam a dolgot. Erőt gyűjtöttem. Nem akartam elhagyni magam Mia előtt. Azt hiszem, a lelkem

mélyén tudtam, hogy hiába fekszik kómában, megtudná.

Persze így is elbőgtem magam előtte. Amikor megláttam, nem sok híja volt, hogy elhányjam magam.

A bőre tisztára, mint a selyempapír. A szeme leragasztva. Minden testrészéből csövek kígyóztak, vért

és más folyadékokat pumpáltak bele, és valami halálosan rémisztő szarságot csapoltak le belőle.

Szégyellem bevallani, hogy amikor először bejutottam, el akartam futni.

De nem voltam képes rá. Nem is tettem volna meg. Úgyhogy inkább arra koncentráltam, ami

legalább körvonalaiban még mindig emlékeztetett az igazi Miára: a kezére. Mindenfélét rákötöttek az

ujjaira, de legalább még mindig úgy nézett ki, mint egy kéz. Megtapintottam a bal kezén az ujjbegyét.

Kopott volt és sima, mint a régi bőr. Végigfuttattam az ujjaimat a hüvelykje rücskös ízületein.

Jéghideg volt persze a keze, mint mindig, úgyhogy megmelengettem, ahogy mindig.

És amíg ezzel foglalkoztam, az futott át a fejemen, hogy milyen jó, hogy legalább a két keze

sértetlennek tűnik.

Mert anélkül nem tudna többé zenélni, és zene nélkül végképp semmije sem maradna. És

emlékszem, hogy azt gondoltam, ezt valamiképp Miával is meg kell értetnem. Emlékeztetnem kell rá,

hogy vissza kell jönnie a muzsikájához. Kiromboltam az intenzívről, attól féltem, hogy talán soha

többé nem látom már élve, de tudtam, hogy ezt mindenképp meg kell tennem. Amikor visszamentem,

lejátszottam neki a Yo-Yo Ma-felvételt.

Akkor tettem a fogadalmamat is. Az ígéretet, amit betartatott velem.

Azt tettem, amit tennem kellett. Most már tudom. Igazából mindig is tudom kellett volna, de nagyon

nehéz volt túllátni a sérelmeimen és a dühömön. És az is rendben van, ha haragszik rám. Még az is

rendben van, hogyha utál érte. Nagyon önző dolog volt erre kérnem, még akkor is, hogyha végül

életem legönzetlenebb cselekedete sikeredett belőle. És továbbra is tartanom kell magam ehhez az

egyszeri Önzetlenséghez.

De megtenném újra. Most már ezt is tudom. Újra meg újra, ezerszer is megígérném neki ugyanezt,

és ezerszer is elveszíteném őt, csak hogy hallhassam úgy játszani, ahogy tegnap este játszott, vagy

hogy láthassam a felkelő nap fényében. Vagy akár ezek nélkül is. Csak azért, hogy tudjam, él valahol a

világban. Hogy életben van.

Mia le sem veszi rólam a szemét, amíg kibőgöm magam, ő a tanúja annak, hogy egy hatalmas

robbanással felszakadtak a bolygóm törésvonalai, és kiáradt bensőmből a láva. A robbanás számára

valószínűleg elkeseredésnek tűnik.

De nem keserűségből sírok. Hálából.

HÚSZ

Kelts fel hamar, ha itt a vége

Míg kint az est aranyfaként ragyog

Fektess a lóherék ölébe

Segítség nélkül összeroppanok

CSITT! – Ártatlan áldozatok #13

Mire sikerül kissé összeszednem magam és megnyugodnom, kezem-lábam elnehezül, mintha

korhadt fából volna. A szemem rögtön leragad. Most ittam meg egy hatalmas pohár kávét, és úgy

érzem magam, mintha egy marék altató is lett volna benne. Akár ezen a padon is végig bírnék dőlni.

Miához fordulok, és megmondom neki, hogy muszáj aludnom.

– Nem messze lakom innen – feleli. – Nálam nyugodtan ledőlhetsz.

Az a bizonytalan nyugalom telepszik rám, ami egy alapos bőgés velejárója. Kiskölyök korom óta

nem éreztem ilyet. Érzékeny gyerek voltam, mindenféle igazságtalanságon képes voltam kiakadni, és a

vége mindig az lett, hogy amint kisírtam magam, anyám ágyba dugott. Elképzelem Miát, amint lefektet

a gyerekheverőmre és betakargat a Toy Story-s paplanommal.

Mostanra igazán reggel lett. Az emberek felébredtek és mindenfelé nyüzsögnek. Ahogy egyik

lábunkat tesszük a másik után, a csöndes lakónegyedből nyüzsgő bevásárlóutcába érünk, csupa butik,

kávézó és mindenütt emberek, akik ilyen helyekre járnak. Többen felismernek. De nem öltöm föl az

álcámat, nincs rajtam se napszemüveg, se sapka. Meg sem próbálok elrejtőzni. Mia terelget az egyre

nagyobb tömegben, és végül elfordulunk egy árnyas, barna kőházakból és téglaépületekből álló

mellékutcába. Egy kis, vörös téglás kocsiszín előtt megáll.

– Otthon, édes otthon! Egy hegedűművésztől bérlem, ő mostanában a Bécsi Filharmonikusokkal

játszik. Eddig ez a rekord: már kilenc hónapja itt lakom!

Belépek a nyomában a világ legkisebb házába. Az alsó szint nem több, csak egy aprócska nappali

meg egy konyha és a háznál kétszer nagyobb udvarra nyíló üvegajtó. Hatalmas, fehér sarokgarnitúrája

van, Mia arra mutat, hogy feküdjek oda. Lerúgom a cipőmet, és eldobom magam az egyik oldalra,

besüppedek a plüss-szivacsok közé. Mia felemeli a fejemet, párnát tesz alá, és rám borít egy puha

takarót, éppen úgy, ahogy reméltem.

Hegyezem a fülem, hogy meghalljam, amint felmászik az emeletre, ahol a szobájának lennie kell, de

ehelyett csak a kárpit finom rugózását érzem, ahogy Mia elhelyezkedik a kanapé másik végén.

Egyszer-kétszer összedörzsöli a lábát. A lábfejét csak centik választják el az enyémtől. Hatalmasat

sóhajt, és a légzése ütemessé válik. Már alszik is. Percek se kellenek hozzá, hogy én is kidőljek.

Mikor felébredek, fényárban úszik a lakás, és annyira kipihentnek érzem magam, hogy biztosra

veszem, legalább tíz órát aludtam és lekéstem a repülőmet. De a konyhai órára vetett röpke pillantás

biztosít róla, hogy csak délután kettő van és még mindig szombat. Alig pár órát aludtam, és majd csak

Ötkor kell találkoznom Aldousszal a reptéren.

Mia még szuszog, olyan hangosan, hogy az már horkolásnak is elmenne. Nézem őt egy ideig.

Annyira békésnek és annyira ismerősnek tűnik! Már korábban, amikor még nem gyötört ennyire az

álmatlanság, akkor sem aludtam el túl könnyen. Bezzeg Mia cirka öt percig olvasott egy könyvet,

aztán az oldalára fordult, és már ott sem volt. Pár hajszál az arcába hull, és újra meg újra a szájában

köt ki, aztán kifújja, ahányszor csak levegőt vesz. Gondolkodás nélkül odanyúlok, hogy elhúzzam a

haj tincset, és az ujjam közben véletlenül hozzáér az ajkához. Annyira természetesnek tűnik az egész,

mintha az elmúlt három év meg sem történt volna, hogy majdhogynem kísértést érzek, hogy

megsimogassam az arcát, az állát, a homlokát.

De csak majdnem. Nem egészen. Olyan ez, mintha prizmán keresztül látnám Miát, és többé-kevésbé

ugyanaz a lány, akit ismerek, de valami megváltozott, furcsák a látószögek, és az ötlet, hogy

megérintsem őt álmában, nem kedves vagy romantikus. Leginkább hidegrázós.

Felegyenesedem és nyújtózkodom. Fel kellene keltenem, de nem tudom rávenni magam. Inkább

felfedezem a lakását. Annyira végére jártam már az erőmnek, amikor pár órája beestünk, hogy fel se

fogtam, mit látok. Most, hogy kezdem befogadni, rájövök, mennyire hasonlít arra a másik házra, ahol

Mia felnőtt. Ugyanolyan kusza összevisszaságban vannak a képek a falon, mint ott: egy bársonyra

nyomott Elvis-kép, egy plakát az 1955-ös World Series-döntőről – a Brooklyn Dodgers és a New

York Yankees játszott –, és nagyon hasonlók a lakberendezési ötletei is, például itt is karácsonyi

izzók csüggnek az ajtókeretben.

És mindenütt fényképek, a falakon is lógnak, beborítanak minden rendelkezésre álló pultot és

polcot. Több száz fénykép a családjáról, egy részük mintha a régi házukból való volna. Itt lóg Kat és

Denny esküvői képe; ott egy másik Dennyről, aki kivert bőrdzsekit visel és az icipici kisbaba Miát

tartja a karjában; aztán a nyolcéves Mia, vigyorog, mint a vadalma, a csellója nyakát szorongatja;

aztán Mia és Kat a vöröslő fejű Teddyvel, talán csak percekkel azután, hogy megszületett. Még az a

szívfacsaró felvétel is itt van, amelyiken Mia olvas Teddynek, ugyanaz, amire képtelen voltam a

nagyszüleinél még ránézni is, de valahogy itt, Mia otthonában nem üt akkorát.

Átsétálok a konyhába, ott egy figyelemreméltó méretű galériát találok Mia nagyszüleiről, amint

különböző zenekarok előtt pózolnak, aztán itt vannak mindenféle válogatott nagynénik, nagybácsik és

unokatestvérek, amint Oregonban túráznak vagy éppen söröskorsókat emelgetnek. Van egy csomó kép

Henryről és Willow-ról meg Tri-xie-ről, és itt a kisfiú is, aki, gondolom, Theo lehet. Számtalan fotó

Kimről és Miáról, egy részük még a gimis évekből, de van itt egy, amelyiken az Empire State

Building tetején állnak – fájó emlékeztető, hogy az ő kapcsolatuk nem szakadt meg és hogy az ő közös

történetüknek van egy szakasza, amiről én mit sem tudok. Aztán egy másik kép, amelyiken Kim

golyóálló mellényt visel, és kiengedett, kócos haját összevissza fújja a poros szél.

Másutt mindenféle kiöltözött zenészek sorakoznak, pezsgőspohárral a kezükben. Van egy fénylő

szemű, frakkos fickó, hatalmas, göndör hajjal, a kezében karmesteri pálca, egy másik képen ugyanő

vezényel mindenféle, csórónak tűnő gyerekeket, egy harmadik képen pedig egy sötét bőrű bombázó

mellett áll, és egy olyan gyereket puszilgat, aki egyáltalán nem néz ki csórónak. Nyilván ő Ernesto.

Kisétálok az udvarra, hogy elszívjam a reggeli cigimet. Végigtapogatom a zsebeimet, de nem

találok mást, csak a tárcámat, a kölcsönkapott iPodot meg a szokásos gitárpengetőket, amik mintha

rajtam élnének. Aztán eszembe jut, hogy biztos a hídon hagytam az egész dobozt. Nincs dohányzás.

Nincsenek dilibogyók. Úgy tűnik, eljött a napja, hogy felhagyjak a káros szenvedélyeimmel.

Visszamegyek a házba, és még egyszer körbenézek. Nem egészen ezt vártam. Annyit beszélt Mia az

állandó költözködésről, hogy dobozokra számítottam, valami személytelen és steril lakhelyre. Bármit

magyarázott is a szellemekről, egy percig sem gondoltam volna, hogy ennyire közel tartja magához a

kísérteteket.

Kivéve persze az én kísértetemet. Rólam egyetlen felvétel sincs, pedig Kat nagyon sok családi

fotóra becsempészett; még a kandalló fölé is fellógatta azt a bekeretezett képet, amin Miával és

Teddyvel állunk talpig jelmezben, halloweenkor, pedig az igazán kitüntetett hely volt a Hali-házban.

De itt nem. Egyetlenegy sincs azokból a bolondos képekből, amiket egymásról készítettünk vagy

éppen mindkettőnkről, amikor csókolóztunk vagy lökdösődtünk, és egyikünk karnyújtásnyi

távolságból elkattintotta a gépet. Imádtam azokat a fényképeket. Igaz, hogy mindig sikerült levágni

valamelyikünk fél fejét, és hogy egy belógó ujj rendszerint eltakart valamit, de mégis volt bennük

valami mélységesen őszinte.

Nem sértődöm meg. Korábban talán zokon vettem volna, de már nem. Bármilyen helyet foglaltam is

el annak idején Mia életében, Mia szívében, az örökre megváltozott aznap, három és fél évvel ezelőtt

a kórházban.

A lezárás gesztusa. Ki nem állhatom ezt a kifejezést. A pszichológusok persze imádják. Bryn is

imádja. Azt mondja, soha nem tudtuk Miával lezárni a kapcsolatunkat.

– Több mint ötmillió ember vette meg és hallgatta meg az én lezárásomat – válaszolom neki

rendszerint.

És ahogy itt állok ebben a csöndes házban, ahol hallom a madarak csiripelését az udvar felől,

elkezdtem megérteni, miféle gesztus is ez a lezárás. Nincs itt semmiféle drámai hasadás előttre és

utánra. Inkább olyan, mint a melankólia, amit egy igazán jól sikerült nyaralás végén érzel. Valami

különleges véget ér, és ezért persze szomorkodik az ember, de olyan nagyon mégsem lehet bánatosnak

lenni, mert nagyon jó volt, amíg tartott, és jönnek majd másik nyaralások, és jönnek még jó idők. De

többé nem üdülök már Miával – vagy éppen Brynnel, ha már itt tartunk.

Vetek egy újabb pillantást az órára. Vissza kell jutnom Manhattanbe, összepakolni a cuccomat,

megválaszolni a legsürgetőbb e-maileket, mert ziher, hogy már vagy egymillió vár válaszra, és utána

ki kell vergődnöm a reptérre. Taxit fogok hívni, de előbb mindenképp fölébresztem Miát, és

tisztességgel elbúcsúzunk egymástól.

Az lesz a legjobb, ha főzök egy kávét. Annak idején a puszta illata elegendő volt, hogy felébredjen.

Amikor nála töltöttem az éjszakát, reggel jóval korábban keltem, mint ő. Egy darabig elvoltam

Teddyvel, aztán egy bő óra elteltével besétáltam a kávéfőzővel Mia szobájába, és addig lengettem,

amíg föl nem emelte a fejét és álomittasan rám nem nézett.

Kisétálok a konyhába, és ösztönösen tudom, hol találom a kellékeket, mintha a saját konyhámban

járnék, ahol ezerszer főztem már kávét. Az ósdi kotyogós a mosogató fölötti szekrényben van, a kávé

a hűtőszekrényen. A kávéfőző fölső rekeszébe kanalazom a sötét, porhanyós kávét, feltöltöm vízzel, és

felrakom az egészet a gázra. Sziszegés tölti be a levegőt, és nem sokkal utána követi a jellegzetes

illat. Szinte látom, mintha rajzfilm volna, ahogy kis felhőbe rendeződik, és addig böködi Miát, amíg

föl nem kel.

És valóban, még mielőtt az egész adag lefőne, már nyújtózkodik a kanapén, egy-két kapkodó

lélegzetet vesz, ahogy ébredéskor szokta. Mikor megpillant, egy másodpercre láthatóan

összezavarodik. Nem tudnám megmondani, az hatott-e rá, hogy mint holmi engedelmes feleség

sürgölődöm u konyhájában, vagy már az is elég meghökkentő, hogy egyáltalán itt talál. Aztán eszembe

jut, mit mondott arról, hogyan ébred mindennap újra a vesztesége tudatára.

– Most gondolod végig megint az egészet? – teszem fel a kérdést. Hangosan. Mert tudni akarom, és

mert megkért rá, hogy kérdezzek.

– Nem – feleli. – Ma reggel nem. – Hatalmasat ásít, és újra nyújtózik egyet. – Azt hittem, csak

álmodtam a múlt éjszakát. Aztán kávéillatot éreztem.

– Sajnálom – motyogom.

Rám mosolyog, ahogy lerúgja a takaróját.

– Komolyan azt hiszed, hogy ha nem hozod szóba a családomat, egyszeriben elfeledkezem róluk?

– Nem – ismerem be. – Ezt nem hiszem.

– És mint a mellékelt ábra jól mutatja, nem is akarok elfeledkezni róluk. – A körben elhelyezett

fotókra mutat.

– Megnéztem már őket. Lenyűgöző gyűjteményed van. Mindenkiről.

– Kösz. Így legalább mindig van társaságom.

A képekre nézek, és felrémlik előttem a nap, amikor majd Mia gyerekeivel lesznek tele a keretek,

amikor majd új családja születik, egy új generáció, amelyiknek én már nem lehetek részese.

– Tudom, hogy csak képek – folytatja –, de vannak olyan napjaim, amikor csak őmiattuk tudok

felkelni. Na jó, mondjuk, a kávé is sokat segít.

Tényleg, a kávé. Visszalépek a konyhába, és kinyitom a szekrényt, ahol a bögréket sejtem, bár kissé

meglepődöm, hogy még ezek is ugyanazok az ötvenes-hatvanas évekből származó darabok, amiket

annyiszor használtam már korábban. Lenyűgöz, hogy ezeket is végighurcolta New Yorkon, egyik

lakásból a másikba. A kedvenc bögrémet keresem, amelyiken vigyorgó kávéskannák táncolnak, és

amikor megtalálom, valami döbbenetes boldogság tölt el. Egy kis részem még mindig megvan, ha a

legtöbb nincs is.

Kitöltőm a magam részét, aztán Miáét is, az övébe borítok egy kis sovány tejszínt is, tudom, hogy ő

úgy issza.

– Tetszenek a fotóid – mondom. – Feldobják a teret.

Mia bólint, és a kávéja felszínét fújdogálja.

– És nekem is hiányoznak – teszem hozzá. – Minden áldott nap.

Ezen nagyon meglepődik. Nem azon, hogy hiányoznak, hanem inkább azon, hogy végre-valahára ki

mertem mondani. Komolyan bólint.

– Tudom.

Körbesétál közöttük, ujjaival megsimítja a kereteket.

– Kezd elfogyni a hely – panaszolja. – Kim néhány újabb képét kénytelen voltam a fürdőszobában

kiállítani. Beszéltél vele mostanában?

Biztosan tudja, mit műveltem Kimmel.

– Nem.

– Komolyan? Akkor biztos nem hallottál az országos botrányról sem.

Megrázom a fejem.

– Tavaly otthagyta a főiskolát. Amikor fellángolt az afgán háború, Kim úgy határozott, hogy

pokolba az egésszel, fotós akar lenni, és a gyakorlat a legjobb iskola. Úgyhogy felpakolta a gépeit és

elment. Először az AP hírügynökség kezdte megvenni a képeit, aztán a New York Times is. Burkát

visel, mint a helyi nők, és alatta rejtegeti a fotófelszerelését. Aztán amikor fotózni akar, lerántja a

köpönyeget.

– Gondolom, Mrs. Schein odavan a boldogságtól. – Az anyja iszonyatosan félti Kimet. Amikor

legutóbb hallottam róla, épp azon volt kiakadva, hogy a lánya az ország túlsó végére készül

egyetemre. Kim azt mondta, hogy pont ez u lényeg.

Mia elneveti magát.

– Először Kim csak azt mondta a családjának, hogy félévet fog halasztani, de ahogy egyre jöttek a

sikerek, hivatalosan is otthagyta az egyetemet, Mrs. Schein pedig hivatalosan is ideg-összeroppanást

kapott. És akkor még vedd bele az egyenletbe, hogy Kim rendes zsidó lány egy nagyon muzulmán

országban. – Mia megfújja a kávéját és belekortyol. – Másrészt mivel Kim képei rendszeresen

megjelennek a New York Times ban, és nemrég bízta meg a National Geographic egy önálló

fotómelléklettel, Mrs. Scheinnek van mivel dicsekednie.

– Nehezen tudnak az anyák ellenállni az ilyesminek.

– Nagy Üstökös-rajongó, tudtad?

– Mrs. Schein? Pedig biztosra vettem volna, hogy inkább a hip-hop az ő asztala.

Mia elvigyorodik.

– Nem. Ő leginkább a horgos death metalt szereti. Annak is csak a legkeményebbjét. Kim. Látott

titeket Bangkokban. Azt mondta, szakadt az eső, de ti hősiesen végigjátszottátok a koncertet.

– Ott volt Bangkokban?! Igazán beköszönhetett volna koncert után – méltatlankodom, holott

pontosan tudom, miért nem tette. De legalább eljött meghallgatni bennünket. Legalább egy kicsit

megbocsátott nekem.

– Én is ugyanezt mondtam neki. De sietnie kellett. Igazából papíron katonakórházban volt

Bangkokban, ráadásul a ciklonról is tudósítania kellett, ami az esőt okozta a koncerten. Elég sokan

számítanak a száguldó fotóművésznőre manapság.

Elgondolom, ahogy Kim tálib lázadókat üldöz és robbanások elől keres fedezéket. Meglepően

könnyű elképzelni.

– Kicsit vicces... – kezdem.

– Mi? – kérdez közbe Mia.

– Hogy Kim háborús tudósító. Mindenféle Veszéllyel Dacoló Kemény Csaj.

– Tényleg, én is szétröhögöm a fejem.

– Nem így értettem. Csak érted: Kim. Te. Én. Mind ebből a kis, sehol sem jegyzett oregoni

porfészekből jövünk, és nézz ránk! Mindhárman milyen... extrém módon sokra vittük. Be kell

ismerned, hogy ez azért kicsit különös.

– Nincs benne semmi különös – ellenkezik Mia, és reggelizőpelyhet tölt egy tálba. – Mindhárman

ugyanabban a kohóban edződtünk. Na, gyere, együnk egy kis müzlit. Nem vagyok éhes. Azt sem

tudom, egyáltalán le tudok-e nyomni a torkomon akár csak egyetlen szem kukoricapelyhet, de azért

leülök. Hogy ne tenném? Visszakaptam a székemet a Hall család asztalánál.

* * *

Az időnek súlya van, és most már érzem, ahogy rám nehezedik. Hamarosan három óra. Csaknem

eltelt egy újabb nap, és ma este muszáj lesz elindulnom turnézni. Hallgatom Mia antik faliórájának

ketyegését. A kelleténél sokkal több percet engedek eltelni, mielőtt végül megszólalok.

– Mindkettőnknek ma megy a gépe. Lassan mennem kéne. – A hangom távolinak hangzik, de

furcsamód nyugodtnak érzem magam. – Lehet errefelé taxit fogni?

– Nem, evezős csónakkal járunk át Manhattanbe – próbálja Mia elviccelni a felvetést. – Nyugodtan

hívj egy kocsit – teszi hozzá egy pillanattal később.

Feltápászkodom, odalépek a konyhapulthoz, ahol Mia a telefont tartja.

– Tudsz fejből taxiszámot? – kérdem.

– Hét-tizennyolc... – kezdi Mia. Aztán félbeszakítja magát. – Várj egy percet.

Először azt hiszem, hogy gondolkodnia kell, mert nem biztos a telefonszámban, de amikor ránézek,

a tekintetéből bizonytalanságot és könyörgést olvasok ki.

– Van még valami... – mondja végtelenül óvatosan. – Nálam van valami, ami igazság szerint téged

illet.

– A Wipers feliratos pólóm?

Megrázza a fejét.

– Félek, hogy az már az enyészeté. Odafönn van. Gyere.

Nekiindulok a nyomában a nyikorgós lépcsőn. Jobboldalt nyitva a hálószobája ajtaja, látni a ferde

tetőt. Balra viszont csukva az ajtó, de Mia kinyitja, felfedi a mögötte megbúvó aprócska próbatermet.

A sarkában elektronikus számzárral biztosított szekrény. Mia bepötyögtet egy kódot, és kitárul az

ajtaja.

Amikor meglátom, mit húz elő belőle, először nem is csodálkozom. O, hát persze, a gitárom. Mert

bizony itt van Mia aprócska brooklyni házának emeletén a régi, jó elektromos gitárom, a Gibson Les

Paul Junior. A gitár, amit annak idején, kiskamaszként, zálogházban vettem a pizzafutárkodással

összegyűjtött vagyonkámból. Ez a gitár, amivel az Ártatlan áldozatokig bezárólag mindent felvettem.

Ez az a gitár, amit jótékonysági árverésre bocsátottam, amit azóta is bánok.

A saját régi tokjában fekszik, azon is rajta van minden, a Fugazi és a K Records matricák, sőt, Mia

apjának egykori együtteséé is ott díszeleg. Minden alkatrésze eredeti, pont olyan, amilyen volt, a saját

régi vállpántom van rajta, és ott van a helyén az ütésnyom is, mementója annak az alkalomnak, amikor

egyszer leejtettem a színpadról. Még a felszálló pornak is ismerős a szaga.

Nehezemre esik mindezt felfogni, ezért is tart el jópár másodpercig, amíg tényleg megértem. Ez az

én gitárom. Miánál van a gitárom. Mia vette meg valami elképesztő összegért, ami azt jelenti, hogy

azt is pontosan tudnia kellett, hogy elárverezik. Körbenézek a szobában. A kották és mindenféle

csellókellékek között ott tornyosul egy kupac színes magazin, és a borítókról innen-onnan is a saját

arcom néz vissza rám. És csak most jut eszembe valami, ami még a hídon történt, amikor Mia azzal

indokolta, hogy elhagyott, hogy a Rulettből idézett.

Mintha egész idő alatt füldugót viseltem volna, most hirtelenjében kihullott, és ami eddig csak

fojtottan hallottam, hirtelen értelmet nyer; őrülten hangos és felkavaró.

Miánál van a gitárom. Annyira őszinte, egyértelmű jelzés, és mégis, talán akkor se lennék jobban

meglepve, ha Teddy pattant volna elő abból a szekrényből. Elgyöngül a lábam. Le kell rogynom. Mia

előttem áll, a gitárom nyakát fogja, és felkínálja nekem.

– Te voltál? – Ennyit bírok csak kinyögni.

– Mindig én voltam – feleli puhán, szégyenlősen. – Ki más?

Az agyam elhagyta a testemet. A beszédem visszaszorult a legalapvetőbb szókincsre.

– De... miért?

– Valakinek meg kellett mentenie attól, hogy a Hard Rock Caféban[11] kössön ki – nevet egy aprót

Mia, de hallom, hogy az ő hangja is reszket.

– De hát... – úgy kapkodok a szavak után, mint a fuldokló az uszadékfa után. – Nem azt mondtad,

hogy gyűlöltél?

Mia hosszút, mélyet sóhajt.

– Tudom. Szükségem volt valakire, akit gyűlölhetek, és mivel téged szeretlek a legjobban... rád

esett a választás.

Még mindig a kezében van a gitárom, az orrom alá dugja. Azt akarja, hogy elvegyem, de most még

egy papírzsepit se tudnék megemelni.

Rezzenéstelenül néz, felajánlja az áldozatot.

– De mi van Ernestóval?

Az arcán értetlenkedés fut át, aztán egy pillanat múltán látom, hogy mulat rajtam.

– Ő a mentorom, Adam. A barátom. Nos ember! – Egy pillanatra a padlóra néz, és mikor felemeli a

pillantását, a mulatság helyét átvette a védekezés. – Egyébként meg mit törődsz vele?

A fejemben megszólal Bryn számon kérő hangja: Miért is nem mégy vissza a kísértetedhez? De

Bryn téved. Ő az, aki egy kísértettel él – annak az embernek a lenyomatával, aki egy percig sem szűnt

meg valaki mást szeretni.

– Bryn soha nem történt volna meg, ha nem döntesz úgy, hogy egyszer csak gyűlölnöd kell –

válaszolok.

Mia férfiként viseli ezt a csapást.

– Nem gyűlöllek. Azt hiszem, soha nem is gyűlöltelek igazán. Csak dühös voltam. És amikor végre

szembenéztem vele és felfogtam, annak is nyoma veszett. – A lábát nézi, óriási levegőt vesz, és mikor

kifújja, tornádó születik a szobában. – Tudom, hogy bocsánatkéréssel tartozom neked; egész éjszaka

próbáltam kinyögni, de úgy tűnik, hogy a rendelkezésre álló szavak – elnézést, sajnálom, ne haragudj

– túlságosan hitványak ahhoz képest, amit érdemelnél. – Elkeseredetten rázza a fejét. – Pontosan

tudom, hogy micsoda szörnyűséget tettem veled, de akkor feltétlenül szükségesnek tűnt a

túlélésemhez. Nem tudom, hogy ez a két dolog igaz lehet-e egyidejűleg, de így történt. Ha ez számít

valamit, később, mikor már nem tűnt annyira szükségesnek, és már csak azt éreztem, hogy hatalmas

szörnyűséget követtem el, akkor itt maradtam egyedül, tudván tudva, hogy mekkorát hibáztam, és el

kellett viselnem, hogy kimondhatatlanul hiányoztál. A távolból figyelhettelek, ahogy valóra váltod az

álmaidat, és a tökéletes életedet éled.

– Nem tökéletes – mondom.

– Igen, ezt most már én is tudom, de honnan sejthettem volna? Annyira messze voltál tőlem.

Beletörődtem. Beletörődtem, hogy ez a büntetésem azért, amit tettem. És akkor... – elhallgat.

– Mi történt?

Az arca kissé megrándul.

– És akkor Adam Wilde besétál a Carnegie Hallba az eddigi pályafutásom csúcspontján. Sokkal

többnek tűnik egyszerű véletlennél. Ajándékot kaptam. Tőlük. Az első zeneiskolai vizsgám után a

hangszeremet adták nekem. És a mostani koncert után téged.

Minden szál szőröm égnek mered, hideg futkározik a hátamon.

A kézfejével sietősen letörli a könnyeit, és nagy levegőt vesz.

– Na, elveszed ezt az izét, vagy mi lesz már? Jó ideje nem hangoltam már fel.

Régebben gyakran álmodtam ilyesmit. Mia visszatért a nem-halálból, elém állt, és a számomra is

élt. De még álmomban is tudtam, hogy ez annyira valószerűtlen, hogy számítottam a vekkerre, és egy

kicsit még most is várom a csörömpölést. De nem jön. És mikor összekulcsolom az ujjaimat a gitárom

nyaka körül, a fa és a húrok szilárdak, és összekötnek a valósággal. Felébredek tőle. És Mia még

mindig itt van.

Rám néz, aztán a gitáromra, aztán a csellójára, aztán az ablakpárkányon álló órára. Látom, hogy mit

akar, és tudom, hogy ugyanazt, amit én is akarok már hosszú évek óta, de nem bírom elhinni, hogy

pont most, mikor annyira fogytán az időnk, pont most kéri ezt tőlem. Persze azért bólintok. Bedugja a

gitárkábel egyik végét, odadobja nekem a másikat, és felkapcsolja az erősítőt.

– Adsz nekem egy E-t? – kérdezem.

Mia megpengeti a csellója E húrját. Az alapján hangolok, és amikor lecsapok az a-moll akkordra

és a hang visszapattan a falakról, elektromosság kúszik végig a gerincoszlopomon úgy, ahogy már

nagyon, nagyon régen nem tette.

Miára nézek. Ül velem szemben, a csellója a lába közt. A szeme lehunyva, és tudom, hogy ugyanazt

teszi, mint mindig, keresi azt a valamit a csöndben. Aztán úgy tűnik, meghallotta, amit kellett. Kinyitja

a szemét, és újra engem néz, mintha egyetlen pillanat sem telt volna el. Felemeli a vonóját, a gitárom

felé int vele, és félrebiccenti a fejét.

– Készen állsz? – kérdezi.

Annyi mindent szeretnék mondani neki, mind közül leginkább talán azt, hogy mindig is készen

álltam. De ehelyett csak feltekerem az erősítőt, kihalászok egy pengetőt a zsebemből, és egyszerűen

igent mondok.

HUSZONEGY

Óráknak, napoknak, éveknek tűnik az idő, amíg együtt játszunk. De az is lehet, hogy csak néhány

másodperc az egész. Nem tudnám már megmondani. Felgyorsítunk, lelassítunk, sikoltanak a

hangszereink. Elkomolyodunk. Nevetünk. Elcsöndesedünk. Aztán hangoskodunk. Zakatol a szívem,

forr a vérem, zsong minden porcikám, ahogy végre emlékezni kezdek: a koncert nem azt jelenti, hogy

eleven célpontként állok több ezer idegen előtt! Azt jelenti: összegyűlni. Harmóniát jelent.

Amikor egyszer aztán szünetet tartunk, csorog rólam az izzadság, Mia pedig úgy liheg, mintha

mérföldeken át rohant volna. Szótlanul ülünk, és a kapkodó lélegzetünk karöltve lassul le, a

szívverésünk együtt nyugszik meg. Az órára nézek. Öt óra múlt. Mia követi a tekintetemet. Leengedi a

vonót.

– És most? – kérdi.

– Schubert? Ramones? – ajánlgatom, holott pontosan tudom, hogy nem ezt kérdezte. De csak arra

tudok gondolni, hogy zenéljünk tovább, még tovább, mert nagyon hosszú ideje most először érzem,

hogy semmit sem akarok ennél jobban. És félek attól, hogy mi lesz, amikor vége szakad, ha abba kell

hagynunk.

Mia az ablakpárkányon baljóslatúan villogó órakijelző felé bök.

– Nem hiszem, hogy eléred a gépedet.

Vállat vonok. Mintha nem menne még legalább tíz repülő Londonba csak ma este.

– Te eléred a tiédet?

– Én nem akarom elérni – vallja be félénken. – Amúgy is lett volna egy napom, mielőtt

elkezdődnek a koncertek. Mehetek holnap is.

Hirtelen felrémlik a lelki szemeim előtt Aldous, ahogy a Virgin America VIP várójában trappol fel

és alá, azon töri a fejét, hogy hol a pokolban vagyok, és kitartóan hívogatja a mobilomat, ami még

mindig a szálloda éjjeliszekrényén pihen, kikapcsolva. És eszembe jut Bryn, aki már biztos hazaért,

és akinek fogalma sincs a New Yorkban zajló földrengésről, ami Los Angelesben hamarosan

szökőárat fog okozni. És rá kell jönnöm, hogy mielőtt bármit is csinálunk, vannak dolgok, amiket le

kell rendeznem.

– Telefonálnom kéne – mondom Miának. – Beszélnem kell a menedzseremmel, vár rám. Es... fel

kell hívnom Brynt.

– Hát persze, persze... – helyesel, és az arca elkomorul, ahogy felpattan, és izgalmában kis híján

keresztülzuhan a csellóján. – A telefon odalenn van. És aztán nekem is telefonálnom kell Tokióba, bár

azt hiszem, hogy ott most az éjszaka közepe lehet, úgyhogy inkább e-mailt írok, és majd később hívom

csak őket. És az utazásszervezőmmel is...

– Mia! – szakítom félbe.

– Mi van?

– Megoldjuk. Ezt az egészet.

– Igazán? – Nem tűnik valami magabiztosnak.

Bólintok, bár a szívem majd kiugrik a helyéről, és a kirakós darabkái összevissza örvénylenek

körülöttem, amikor Mia kezembe nyomja a vezeték nélküli kagylót. Kilépek a békés, délutáni fényben

fürdő udvarra, ahol egyedül lehetek. A kabócák hangosan ciripelnek. Aldous az első csöngésre

fölveszi. Amint meghallom a hangját és biztosítom róla, hogy jól vagyok és megvagyok, a mondatok

elkezdenek kiáradni belőlem, mintha már réges-rég mindent kiterveltem volna. Elmagyarázom, hogy

nem megyek ma Londonba, és nem veszek részt a forgatáson sem, nem adok interjúkat, de mire

elkezdődik a turné, Angliában leszek, és minden egyes koncerten játszom. A fejemben alakuló

elhatározás többi részletét – aminek jelentős része már múlt éjjel, a hídon, valami előttem is

ismeretlen módon megszilárdult bennem – megtartom magamnak, bár azt hiszem, Aldous nagyon is

érzi. Mivel nem látom most, nem tudom, hogy pislog-e, megrándulnak-e az izmai, hogy kiül-e a

meglepetés az arcára, de az biztos, hogy egy pillanatra sem engedi el magát.

– Eleget teszel a turnén minden kötelezettségednek? – kérdez vissza.

– Így van.

– Mit mondjak a többieknek?

– Ha akarják, forgassák le a klipet nélkülem. És majd találkozunk a Guildford Fesztiválon –

mondom. A Guildford egy baromi nagy zenei fesztivál Angliában, az a turnénk első állomása. – Akkor

majd mindent elmagyarázok nekik.

– Hol leszel a fennmaradó időben? Hol fogunk tudni elérni, ha szükség van rád?

– Mondd meg mindenkinek, hogy ne legyen rám szüksége – felelem.

A következő hívás még nehezebb. Bárcsak ne ma kezdtem volna el leszokni a dohányzásról!

Ahelyett, hogy rágyújtanék, elkezdem azokat a légzőgyakorlatokat, amit a dilidoki tanított, és

tárcsázok. Egy ezer mérföldes utazás is csak tíz számjeggyel kezdődik, nem igaz?

– Gondoltam, hogy te leszel az – mondja Bryn, amint meghallja a hangomat. – Már megint

elhagytad a telefonodat? Hol vagy egyáltalán?

– Még mindig New Yorkban. Brooklynban. – Szünetet tartok. – Miánál.

Kőkemény csönd telepszik a vonalra, és én megkísérlem kitölteni ezt a nagy csöndet egy

monológgal, magam se tudom, miről... Sietős magyarázkodással arról, hogy miféle véletlenek

történtek múlt éjjel, hangsúlyozom, hogy a kettőnk dolgai soha nem mentek túl jól, közel sem annyira,

amennyire szerettem volna, és hogy összességében micsoda szarházi pasija voltam neki. Hogy szívből

remélem, hogy a következő kapcsolatával nagyobb szerencséje lesz.

– Na, az nem lesz nehéz – jegyzi meg, és megpróbálkozik egy gúnyos kacajjal, ami nem egészen

sikerül neki. Hosszú hallgatás következik. Várom, hogy belekezdjen a mondókájába, felemlegessen

mindent, ami csak a rovásomon van, de nem szól egy szót sem.

– Ott vagy még? – kérdezem.

– Igen. Gondolkozom.

– Min?

– Azon, hogy jobb szeretném-e, ha meghalt volna.

– Jézusom, Bryn!

– O, fogd be! Nincs jogod megbotránkozni. Most aztán végképp nincs. És egyébként a válasz a

kérdésre az, hogy nem. Ot nem szeretném holtan látni. – Kis szünetet tart. – Bár ami téged illet... rólad

nem tudom biztosan.

Ezzel lecsapja.

Csak állok ott, fülemen a kagylóval, és Bryn utolsó szavait emésztem. Lehetséges volna, hogy az

ellenségessége mögött volt egy csöppnyi megbocsátás? Nem tudom, hogy számít-e egyáltalán, mert a

lehűlő esti levegőben csak azt érzem, hogy szabadon engedtek, és elömlik rajtam a megkönnyebbülés.

Egy idő múltán felnézek. Mia az üvegajtónál áll, várja, hogy tiszta legyen a levegő. Bambán intek

neki, és ő lassacskán odalép hozzám a téglaborítású udvaron. Még mindig a telefont szorongatom.

Megragadja ő is a hallgató tetejét, mintha váltóbot volna.

– Minden rendben? – kérdi.

– Mondjuk úgy, hogy felszabadultam a kötelezettségeim alól.

– Lemondtad a turnét? – Meglepettnek hangzik.

Megrázom a fejem.

– Azt nem. De minden más szarságot, ami egészen idáig vezetett, igen. És a más irányú, hogy is

mondjam, bonyodalmas viszonyaimnak is vége.

– Nahát.

Állunk egymással szemben egy ideig, vigyorgunk, mint két idióta, még mindig a telefont

szorongatjuk. Végül lefejtem róla az ujjait, és a kis vasasztalkára teszem a készüléket, de közben egy

pillanatra sem engedem el Mia kezét.

A hüvelykujjammal végigsimítom a keze összes görcsét, fel és alá tapogatózom az ökle és a

csuklója csontos peremén. Olyan természetes dolog, és én tudom, hogy ez privilégium. Hiszen ez Mia,

akinek a kezét fogdosom. És ő hagyja. Nem egyszerűen hagyja, hanem becsukja a szemét, és nekem

támaszkodik.

– Igaz ez? Szabad nekem ezt a kezet fognom? – kérdem, és a tenyerével megsimítom a borostás

arcomat.

Mia mosolya akár az olvadt csokoládé. Akár egy zseniális gitárszóló. Akár a világ valamennyi

nagyszerű dolga együttvéve.

– Mhm. – Ennyit válaszol csak.

Magamhoz ölelem. Ezernyi nap kel fel a bensőmben.

– És szabad ezt csinálnom? – kérdem, és mindkét karját megragadva körbetáncolom vele az udvart.

Most már az egész arca egyetlen hatalmas mosoly.

– Szabad – mormogja maga elé.

Végigfuttatom a kezem a meztelen karján. Megpörgetem a burjánzó, illatozó virágok cserepei körül.

A hajába temetem az arcom, és beszívom az ő illatát és a New York-i éjszakáét, ami beleivódott

minden porcikájába. Követem a pillantását föl, a mennybolt felé.

– Szóval, mit gondolsz, figyelnek bennünket? – kérdezem, amikor óvatos csókot lehelek a

sebhelyre a vállán, és érzem, hogy nyilak cikáznak át a testemen.

– Kik? – kérdez vissza Mia, kissé reszketve.

– A családod. Mintha azt mondtad volna, figyelemmel kísérik minden lépésedet. Mit gondolsz, ezt

is látják? – Ezzel átkarolom a derekát, és megcsókolom a füle mögött, amitől annak idején teljesen

begerjedt, és ami a gyorsuló légzése és az oldalamba vájó körmei alapján még mindig nem hagyja

hidegen. Átfut a fejemen, hogy van némi hideglelősség a kérdésemben, de mégsem érzem

helytelennek. Múlt éjszaka szégyen töltött el a gondolatra, hogy Mia családja tudja, mit teszek, de

most úgy érzem, ha azt nem is akarom, hogy lássanak, szeretném, ha legalább tudnának róla.

– Szeretem azt hinni, hogy tiszteletben tartják a magánéletemet – mondja Mia, és mint a napraforgó

virága, kinyílik a csókjaim előtt. – A szomszédok ellenben teljesen biztos, hogy látnak bennünket. – A

hajamba túr, és úgy érzem, mintha áramütésekkel sújtaná a fejbőrömet, már persze, ha az áramütés

ilyen kellemes érzés volna.

– Szevasztok, szomszédok – bólintok, miközben az ujjam lusta köröket rajzol Mia kulcscsontja

körül.

A keze a pólóm alá kalandozik, a koszos, büdös, de igazán szerencsés fekete kabalapólóm alá. Már

egyáltalán nem óvatos az érintése: tapogatózik, az ujjbegye a sürgetés morzekódját üti.

– Ha így folytatjuk, a szomszédoknak hamarosan első osztályú műsorban lesz része – súgja a

fülembe.

– Na és? Mindketten előadóművészek vagyunk – vágom rá, és én is a pólója alá nyúlok, teljes

hosszában végigsimítom a törzsét, fel és le, fel és le. A bőrünk a másikéhoz csattan, mintha mágnesek

volnánk, amiket már nagyon régen elszakítottak az ellenkező pólustól.

Az ujjamat végigfuttatom a nyakán, az állkapcsán, végül a tenyerembe zárom az állát. És megállók.

Egy pillanatig csak bámuljuk egymást, kiélvezzük a pillanatot. Aztán egyszerre egymáshoz csapódunk.

Mia lába elemelkedik alföldről, átkulcsolja a derekamat, a keze a hajamban túr, az enyém az övébe.

És a szánk is megtalálja a másikét. Nincs annyi bőr, nincs annyi erő, nincs annyi idő a világon, hogy

jóvátegye az elvesztegetett éveket, amit az ajkaink most próbálnak bepótolni, hogy végre egymásra

találtak. Csókolózunk. Az elektromosság a tetőfokára hág. Biztosra veszem, hogy egész Brooklynban

villognak a lámpák.

– Befelé! – Mia félig utasít, félig könyörög, és mert a lábával még mindig a derekamat öleli, ölben

viszem vissza aprócska otthonába, és leteszem a kanapéra, ahol éppen csak órákkal ezelőtt aludtunk

elszigetelt együttlétben.

De ezúttal éberek vagyunk. És teljes az együttlét is.

* * *

Elalszunk, és amikor az éjszaka közepén felébredünk, éhen bírnánk halni. Kaját hozatunk, és az

emeleten, Mia ágyában esszük meg. Olyan az egész, mintha álmodnám, csak éppen az a

leghihetetlenebb, amikor hajnalban felébredek. Mia mellett. Ahogy a sötétben kirajzolódik mellettem

az alvó alakja, olyan boldog vagyok, mint még soha. Magamhoz szorítom, és rögtön visszaalszom.

De amikor pár órával később újra felriadok, Mia az ablak alatt ül, összekucorodva egy széken. Egy

takaróba burkolózik, amit a nagyanyja horgolt. És olyan elkeseredettnek tűnik, hogy a félelem

gránátként csapódik belém; majdhogynem jobban félek, mint bármikor korábban. És ez azért nagy szó.

Csak fohászkodni tudok: nem veszíthetem el őt még egyszer. Másodjára tényleg bele fogok

pusztulni.

– Mi a baj? – kérdezem meg, mielőtt elszállna a bátorságom, és kérdés helyett valami határtalan

ostobaságot tennék, mint, mondjuk, kisétálnék az ajtón, mielőtt végleg elporlik a szívem.

– A gimin gondolkoztam – feleli Mia.

– Ó, attól bárkinek rossz kedve lenne.

Mia nem harap rá a csalira, nem is nevet. Csak összeroskad a székén.

– Arra jutottam, hogy már megint ugyanott tartunk, mint régen. Akkor a Juilliardra készültem, te

pedig... hát, oda, ahol most tartasz. – A szőnyeget bámulja, az ujjára tekergeti a takaró rojtjait, amíg

egészen elfehéredik a bőr a körménél. – Csak akkor kicsit több időnk volt aggódni miatta. Most épp

csak egy napunk van, vagyis volt. Körülbelül hét órán belül most már tényleg el kell mennem

Japánba. És neked ott az együttesed. Meg a turnéd. – A csuklójával a szemét dörgöli.

– Mia, hagyd abba! – A hangom visszaverődik a falakról. – Már nem vagyunk gimisek!

Felnéz rám, a kimondatlan kérdés a levegőben lebeg.

– Először is, a turné csak egy hét múlva kezdődik.

A remény, mint holmi kis tollpihe, lebegni kezd közöttünk.

– És, ha már így mondod, gondoltam, szólok, hogy nagyon ennék egy kis szusit.

Bánatos mosollyal felel. Nem egészen erre számítottam.

– Eljönnél velem Japánba?

– Már el is mentem.

– Ez csodálatos lenne, de utána... úgy értem, biztos ki tudunk találni valamit, de ha én állandóan

úton leszek, és...

Hogy lehet ennyire zavaros a számára, mikor előttem már annyira világosan kirajzolódott minden?

– Én leszek a kísérőd – magyarázom. – Az első számú grupid. Az utazó technikusod. Amit csak

akarsz. Akárhova mész, veled megyek. Persze csak ha te is akarod. Ha nem akarod, azt is megértem.

– Nem, persze hogy ezt akarom! Hidd el, pontosan erre vágyom. De hogy működhetne ez így? A te

időbeosztásoddal, a bandával!

Hallgatok. Ha hangosan kimondom, attól végre valósággá fog válni.

– A bandának vége. Részemről legalábbis ennyi volt. Amint ezt a turnét letudtuk, abbahagyom.

– Szó se lehet róla! – Mia olyan erővel rázza a fejét, hogy hosszú haja hatalmasat csattan a falon.

Ezt az eltökélt pillantását túlontúl jól ismerem, és láttára megereszkedik a gyomrom. – Nem hozhatsz

ekkora áldozatot értem – folytatja kicsit kevesebb indulattal. – Több engedményt nekem ne tegyen

senki.

– Engedményt?

– Az elmúlt három évben mindenki, jó, talán a Juilliard tanárait kivéve, de mindenki más

engedményeket tett nekem. Sőt, még én is engedményeket tettem magamnak, és hidd el, csak kárát

láttam. Nem akarok többé egyszerűen mindent elfogadni. Már bőségesen eleget vettem el tőled is.

Nem hagyhatom, hogy eldobd magadtól azt, amit a világon legjobban szeretsz csak azért, hogy a

gondomat viseld.

– Igazából arról van szó – vallom meg neki –, hogy kiszerettem a zenéből.

– És ennek én vagyok az oka – teszi hozzá Mia keserűen.

– És ennek az életem az oka – igazítom ki. – Mindig játszani fogok. Talán idővel újra készítek

lemezeket is, de most egy kis holtidőre van szükségem, hogy kettesben maradjak a gitárommal és

felidézzem, miért is kezdtem zenélni. Mindenképp otthagyom a bandát, akár része vagy az

egyenletnek, akár nem. Ami meg a gondviselést illeti... nekem van rá szükségem, hogy valaki

vigyázzon rám. Én vagyok tele komplexusokkal.

Hiába próbálom meg viccnek elsütni, Mia mindig is átlátott rajtam, és az elmúlt huszonnégy óra

bebizonyította, hogy ez nem változott.

Lézerszemének egyetlen pillantás elegendő.

– Tudod, elég sokat gondolkoztam ezen az elmúlt években – meséli akadozó hangon. – Hogy vajon

ki volt ott melletted. Hogy vajon ki fogta a kezedet, amikor megsirattad mindazt, amit te veszítettél el.

Mia szavai felszakítanak bennem valamit, és egy pillanat alatt már megint elöntik a könnyek az

egész hülye fejemet. Három évig nem sírtam, aztán most napokon belül ez már a második alkalom.

– Talán eljött az idő, hogy én gondoskodjam rólad – súgja Mia, ahogy visszabújik mellém és

beteker a takarójába, amíg még egyszer kibőgöm magam. Szorosan tart, míg sikerül visszaszereznem

az Y kromoszómámat. Akkor felém fordul, de a tekintete valahova a távolba néz.

– A fesztiválod jövő szombaton van, ugye? – kérdi.

Bólintok.

– Két koncertet adok Japánban, aztán egyet Koreában, csütörtökön, úgyhogy pénteken

megléphetünk, ráadásul ha nyugatnak utazunk, még nyerünk is egy napot. Legközelebb Chicagóba kell

mennem, de csak egy héttel később. Szóval ha Szöulból egyenesen Londonba repülnénk...

– Te meg miről beszélsz?

Olyan félénken néz rám, mintha bármi esély volna rá, hogy nemet mondjak, mintha nem erre

vágytam volna egész életemben.

– Elkísérhetlek a fesztiválra?

HUSZONKETTŐ

– Én miért nem mehetek soha koncertekre? – kérdezte Teddy.

Mind a vacsoraasztalnál ültünk, Mia, Kat, Denny, Teddy és én, a család harmadik gyereke, aki ott

kosztolt. Ezért igazán senki sem hibáztathat, Denny sokkal jobb szakács volt, mint az anyám.

– Mi a gond, kisöreg? – értetlenkedett Denny, és egy adag krumplipürét kanalazott Teddy

tányérjára a grillezett lazac és a spenót mellé, amelyek közül az utóbbit Teddy sikertelenül próbálta

elhárítani.

– Megnéztem a régi fényképeket az albumban. És Mia mindenféle koncerteken ott lehetett. Már

akkor is, amikor kisbaba volt. Én meg soha nem voltam sehol, pedig már gyakorlatilag betöltöttem a

nyolcat.

– Alig pár hónapja voltál hét – nevette el magát Kat.

– Akkor is. Mia már akkor is koncertekre járt, amikor még járni se tudott! Ez nem igazság!

– És ki mondta neked, hogy az élet igazságos? – kérdezte Kat. – Én aztán biztos nem, én abban

hiszek, hogy az Élet Nagy Pofonokat Oszt.

Teddy elindult a kisebb ellenállás irányába.

– Apu?

– Kisfiam, a nővéred azért lehetett ott a koncerteken, mert én játszottam. Családi program volt.

– Egyébként is, szoktál koncertekre járni – szólt közbe Mia is. – Mindig ott vagy, amikor játszom.

Teddy arcára ugyanaz az undor ült ki, mint mikor Denny a tányérjára tette a spenótot.

– Az nem számít! El akarok menni egy igazán hangos koncertre, és fel akarom venni a Fővédőt! – A

Fővédő egy hatalmas, kiszolgált, szivacspárnás fejhallgató, amit mindannyiszor Mia fülére tettek

kölyökkorában, ha koncertre mentek. Az apjuk egy punkbandában játszott. Egy iszonyúan hangos

punkbandában.

– Félek, hogy a Fővédő már időtlen időkkel ezelőtt nyugdíjba vonult – sóhajtott Denny. Sok éve

volt már, hogy otthagyta a zenekart. Azóta felső tagozatban tanított, felöltőt viselt és pipázott.

– Az én egyik koncertemre akár el is jöhetnél – szólaltam meg a beállt csöndben, miközben a

villámmal egy darab lazacra vadásztam.

Az asztalnál mindenki abbahagyta az evést, és rám bámult, a család valamennyi felnőtt tagjáról

sütött a neheztelés. Denny úgy festett, mint aki túl fáradt ahhoz a műsorhoz, ami következik, Kat

látványosan zokon vette, hogy aláásom a szülői tekintélyét. És Mia, aki ki tudja, miért, áthatolhatatlan

falat emelt a családja és a bandám között, szinte felnyársalt a tekintetével. Már csak a székére

izgalmában feltérdelő Teddy állt az én oldalamon.

– Teddy nem maradhat fenn olyan sokáig – szögezte le Kat.

– Mia fennmaradhatott, amikor ő volt kicsi! – vágott vissza Teddy.

– Mi pedig nem bírunk olyan sokáig fennmaradni – tette hozzá elgyötörtén Denny.

– Arról nem is beszélve, hogy nem volna helyénvaló – mondta Mia vészjóslón.

Azonnal belém nyilallt a szokásos bosszankodás. Mert ezt az egyet soha nem voltam képes felfogni.

Ha egyszer a zene volt a legerősebb kötelék Mia és köztem, többek között nyilván az is vonzotta

hozzám, hogy rocker vagyok! És mindketten tudtuk, hogy a családi fészkükben megtaláltuk a közös

pontunkat – azért is lógtunk állandóan náluk, velük. De a családjának éppen csak, hogy meg nem

tiltotta, hogy eljöjjenek a fellépéseimre. Már egy éve volt akkor, hogy összejöttünk, és soha nem

hallottak játszani, pedig Kat és Denny többször utalt már rá, hogy szívesen eljönnének egyszer. De

Mia mindannyiszor előállt valami kifogással, hogy miért nem megfelelő pont ez az alkalom.

– Helyénvaló? Azt mondtad az imént, hogy nem volna „helyénvaló”, ha Teddy eljönne egy

koncertemre? – kérdeztem, és erőnek erejével igyekeztem higgadt maradni.

– Azt bizony! – Mia, ha akarja, sem bírt volna ennél ellenségesebben vagy élesebben válaszolni.

Kat és Denny gyors pillantást váltottak. Bármennyire is bosszankodtak rajtam egy pillanattal

korábban, az máris a múlté lett, és átvette a helyét az együttérzés. Pontosan tudták, milyen az, ha Mia

a megvetésével sújtja az embert.

– Oké, először is tizenhat éves vagy. És nem vagy könyvtáros. Úgyhogy egyáltalán nem

használhatsz olyan szavakat, mint a „helyénvaló”. Másodszor meg mi a franc bajod is van a

bandával?

– Jól van, Teddy – szólt közbe Kát, és felkapta a fia tányérját –, vacsorázhatsz a nappaliban a tévé

előtt.

– Én inkább ezt nézem!

– Beteszem neked SpongyaBobot – ajánlotta fel Denny, azzal megragadta Teddy könyökét.

– Egyébként – szóltam a távozó Kat és Denny után – egy konkrét koncertre gondoltam. Jövő hónap

közepére kinéz egy zenei fesztivál a parton. Napközben lesz, hétvégén és szabadtéren, úgyhogy

annyira nem is lesz talán hangos. Ezért is gondoltam, hogy eljöhetne Teddy. Igazából talán

mindannyian eljöhetnének.

Kat arckifejezése megenyhült. Bólintott.

– Jól hangzik – mondta, aztán Mia felé biccentett, a tekintete azt üzente: de előbb még őt kell

megpuhítanod.

Ők hárman kisoroltak a konyhából. Mia egészen lecsúszott a székén, és egyszerre ült ki az arcára a

bűntudat és az elhatározás, hogy ő márpedig nem fog engedni.

– Mégis, mi bajod van? – tudakoltam. – Mi ez az egész a családod meg a bandám elkülönítésével?

Ennyire szarnak találod a zenénket?

– Dehogyis! Persze hogy nem!

– Akkor az zavar, hogy a papáddal sokat beszélgetünk a zenéről?

– Nem. Beszéljetek, amennyit csak akartok.

– Akkor meg mi a gond, Mia?

Egy apró, renegát könnycsepp jelent meg Mia szeme sarkában. Dühösen elmorzsolta.

– Mi a csuda van? Mi a baj? – kérdeztem, most már kicsit finomabban. Mia soha nem dobta be a

krokodilkönnyeket. Ami azt illeti, általában a könnyeket sem, úgy egyáltalán.

Megrázta a fejét. Az ajkán lakat.

– Nem mondanád mégis el nekem? Annál nem lehet rosszabb, mint amit gondolok, miszerint

szégyelled az Üstököst, mert annyira elviselhetetlenül borzalmasak vagyunk.

Megint a fejét rázta.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Egyszerűen... – szünetet tartott, mintha egy nagy döntést kellene

meghoznia. Nagyot sóhajtott. – A banda a baj. Amikor velük vagy, már akkor is mindenkivel

osztoznom kell rajtad. Nem szeretném még a családomat is bedobni ebbe a kalapba. – És akkor aztán

végképp elveszítette a harcot, és elsírta magát.

Az ingerültségemet mintha elfújták volna.

– Te hólyag! – vigasztaltam, és megpusziltam a homlokát. – Senkivel sem kell osztoznod rajtam. A

tiéd vagyok.

* * *

Mia végül megenyhült. Az egész családja eljött a fesztiválra. Fenomenális volt, húsz északnyugati

együttes lépett fel, és egész hétvégén egyetlen felhőt sem láttunk. Hatalmas híre ment a bulinak, élő

lemezfelvétel készült, és akkor indult el a mai napig is tartó nyugati parti fesztiválsorozat.

Teddy ragaszkodott a Fővédőhöz, úgyhogy Kat nagyjából egy órán át morgolódott a pincében, amíg

feltúrta a dobozokat, de végül megtalálta.

Mia általában jobb szeretett a színfalak mögött meghúzódni, de mikor az Üstökös színpadra lépett,

ott volt a színpad előtt, éppen csak a küzdőtér mögött, és egész végig Teddyvel táncolt.

HUSZONHÁROM

Ha leletem meglesz

Az asztalra fektetsz

Boncolj, faragj már

De ne sokat babrálj

Még feltámaszthatnál

ÚJ ÉLET – Ártatlan áldozatok #1

Amikor Londonban leszáll a gépünk, szemerkél az eső, és ettől mindketten rögtön otthon érezzük

magunkat. Délután öt óra van, mire kijutunk a reptérről. Ma este már Guildfordban kell lennünk,

holnap este koncert. És akkor végre megkezdődik a visszaszámlálás a totális szabadságig. Mia és én

kidolgoztunk egy menetrendet az eljövendő három hónapra, amíg én is turnézom meg ő is,

belekalkuláltunk minden szünetet, hogy mikor leszünk éppen egymás közelében, és mikor lesz időnk

meglátogatni a másikat. Nem éppen leányálom, de az elmúlt három évhez képest ez is maga a

mennyország.

* * *

Nyolc óra után érünk a szállodába. Megkértem Aldoust, hogy nekem is ugyanoda foglaljon szállást,

mint a többieknek, nemcsak a fesztivál, hanem az egész turné idejére. Bármit gondoljanak és

érezzenek annak kapcsán, hogy kiszállok az Üstökösből, semmit sem enyhít rajta, ha két mérföldre

alszom tőlük. Miáról egy szót sem szóltam se Aldousnak, se bárki másnak, és csodával határos

módon egyelőre sikerült megúsznunk, hogy a nevét felkapják a bulvárlapok. Látszólag senki sem sejti,

hogy az elmúlt hetet vele töltöttem Ázsiában. Mindenkit leköt Bryn új hapsija, valami ausztrál színész.

Üzenetet hagytak nekem a recepción, hogy az együttes az átriumban vacsorázik és hogy amint

megérkezem, csatlakozzam hozzájuk. Hirtelen úgy érzem, mintha a kivégzésemre invitálnának,

ráadásul egy ilyen, tizenöt órás repülőút után, amilyen a szöuli volt, szívem szerint csak

lezuhanyoznék és nem találkoznék velük holnapig. De Mia a vállamra teszi a kezét.

– Eszedbe se jusson! Oda kellene menned hozzájuk.

– Jössz velem? – Pocsékul érzem magam, amiért ezt kérem tőle. A napokban játszott három,

eszméletlenül intenzív és őrülten jól sikerült koncertet Japánban és Koreában, aztán átrepülte a fél

világot, és most belecsöppen a pszichológiai drámám kellős közepébe. De ha mellettem marad, akkor

minden sokkal elviselhetőbb lesz.

– Biztos vagy benne? – kérdi. – Nem szeretnék betolakodni...

– Hidd el nekem, ha beszélhetünk egyáltalán betolakodóról, az én leszek.

A hordár elindul a csomagjainkkal a szobánkba, a recepciós pedig átvezet bennünket az

előcsarnokon. A szálloda fénykorában kastély lehetett, de most megszállták a rockzenészek, és amíg

trappolunk, többen is felém bólintanak és rám köszönnek, de pillanatnyilag túl ideges vagyok hozzá,

hogy viszonozzam. A portás nyomában megérkezünk a homályosan megvilágított átriumhoz. A többiek

mind ott vannak már, előttük roskadozó svédasztal, rajta hagyományos angol sült húsok.

Liz fordul meg elsőként. Kettőnk kapcsolata az Ártatlan áldozatok turné után soha nem lett már

olyan, mint volt, de a mostani pillantása... nem is találok rá szavakat. Mintha én volnék egész élete

legnagyobb csalódása, de ő megpróbál felülemelkedni a sérelmén és civilizáltan viselkedni, mintha

én is csak egy rajongó volnék vagy valamelyik élősködő, egyike annak a rengeteg embernek, aki mind

olyasmit akar kapni tőle, amit nem kötelessége megadni.

– Adam. – Kurtán biccent.

– Liz – kezdem óvatosan.

– Hé, te fasz! Milyen kedves, hogy csatlakozol hozzánk! – Fitzy zabolátlan hangja egyszerre marón

gúnyos és örömteli, mintha nem egészen tudná eldönteni, hogy is viszonyul hozzám.

Mike egy szót sem szól. Csak úgy tesz, mintha a világon se volnék.

Aztán megérzem, ahogy a vállamat súrolva Mia előlép mögülem.

– Sziasztok – mondja.

Liz arcáról egy pillanatra mintha mindent leradíroztak volna. Mintha nem is tudná, ki ez a lány.

Aztán rémültnek tűnik, mintha kísértetet látna. És aztán az én erős, kőkemény, férfitermetű

dobosomnak megremeg az alsó ajka, meggyűrődik az arca, és csak rebegni tudja:

– Mia?

És még egyszer megpróbálja, ezúttal hangosabban:

– Mia?

És harmadszor is, de akkor már kiáltja, hogy:

– Mia!

Akkor már könnyek ömlenek végig az arcán, és hatalmas, szoros ölelésbe burkolja az én Miámat.

Amikor aztán el tudja engedni, Liz kartávolsága tolja magától, és csak bámulja, aztán rám néz, aztán

megint rá.

– Mia? – kiáltja, egyszerre kérdezve és egyúttal meg is válaszolva a saját kérdését.

És mikor újra felém fordul, már tudom, hogy ha meg nem is bocsátott, de legalább megértett.

* * *

Az eső másnap sem áll el. Mindenki azon viccelődik, micsoda kellemes, angolos nyárba

csöppentünk. Régi, megcsontosodott szokásom az ilyen óriásfesztiválon elbarikádozni magam, de

most rá kell jönnöm, hogy jó ideig biztosan a mostani lesz számomra az utolsó alkalom, amin részt

veszek, így aztán már reggel kimegyek a terepre, meghallgatok pár együttest a kisebb színpadokon,

találkozom régi barátokkal és ismerősökkel, sőt, még néhány újságíróval is szóba állók. Nagyon

odafigyelek, nehogy kicsússzon a szájamon, hogy szakítok az Üstökössel. Idővel nyilván ki fog

tudódni, de a többiekre bízom, hadd tálalják úgy, ahogy akarják. Röviden hajlandó vagyok viszont

nyilatkozni a másik szakításról, Brynről és rólam. De amikor megkérdezik, ki az a titokzatos hölgy,

akivel láttak, csak azt felelem: no comment. Tudom, hogy csak idő kérdése, hogy minden kiderüljön,

és bár szeretném Miát megkímélni a felhajtástól, azt a legkevésbé sem bánom, ha a világon mindenki

megtudja, hogy együtt vagyunk.

Este kilencre, amikor a koncertünk kezdődik, az eső visszavonulót fúj és már csak alig szitál, a

pára táncolni látszik a nyárestében. A tömeg már beletörődött az időjárásba. Mindenütt térdig ér a

sár, és az emberek úgy fetrengenek benne, mintha Woodstockban lennénk.

A koncert előtt feszülten ideges az együttes. A fesztiválokon így is van rendjén. Sokkal nagyobb a

csődület, mint a rendes koncerteken – még annál is többen vannak, mint ahányan egy óriási stadionba

beférnek ráadásul itt tele van a közönség más zenészekkel. Csakhogy ma este én halálosan nyugodt

vagyok. Minden zsetonomat kijátszottam. Nincs vesztenivalóm. Vagy talán amit elveszítettem, azt meg

is találtam, és amit ezen kívül birtoklók és elveszíthetek, annak már semmi köze nincs ahhoz, ami a

színpadon történik. Talán ezért is érzem olyan jól magam, ahogy a régi Gibson Les Paul Junioromon

nyúzom az új számainkat, íme, a történelem még egy apró morzsája, ami visszatért halottaiból. Liz

csaknem eldobta magát, amikor meglátta, hogy előhúzom a régi tokjából.

– Azt hittem, már rég megszabadultál ettől a vacaktól – jegyezte meg.

– Ja, én is azt hittem – feleltem, és összevigyorogtunk Miával.

Végigszáguldunk az új lemezen, bedobunk egy-két számot az Ártatlan áldozatokból, és mire észbe

kapnék, csaknem a végére értünk a koncertnek. Lenézek a lábam elé a listára. Liz nyomtatott betűi

szerint már csak egy dal van hátra, mielőtt lemennénk a színpadról és visszajönnénk ráadást adni. Az

Új élet. Az indulónk, ahogy Gus Allen, a régi producerünk nevezte. Az Ártatlan áldozatok

legsötétebb momentuma, ahogy a kritikusok nevezték. Talán a létező legnagyobb slágerünk. Minden

koncerten megvadul tőle a közönség, talán a refrén miatt, azt imádják énekelni.

Egyébként egyike azon kevés számnak, amit vendégmuzsikusokkal vettünk fel, a stúdióváltozaton

hegedűsök játszanak, bár a koncertre nem hívtunk vonósokat. Mégis, ahogy belekezdünk, nem az

izgatott tömeg ordítását hallom, hanem a fejemben megszólaló csellót. Egy másodperc erejéig

felvillan előttem a kép, ahogy kettesben idétlenkedünk egy névtelen hotelszobában, ő a csellóján, én a

gitáromon, és eljátsszuk együtt a dalt, amit neki írtam. És nem tudom, mi tehetne ennél boldogabbá.

Mindent beleadok ebbe a számba. És akkor elérünk a refrénhez:

Gyűlölj’, hé!

Ne legyek többé!

Nyomoríts péppé!

Alakíts széppé!

Teremts egésszé!

Hát nem, hát nem,

hát nem megérné?

A lemezen újra és újra ismétlődik a csikorgó düh és fájdalom egészen a végtelenségig, és egy ideje

rászoktam, hogy a koncerteken abbahagyom az éneklést, és a közönség felé fordítom a mikrofont, hadd

vegyék át a szólamomat. Most is a sáros mezőre fordítom a mikrofonomat, és a közönség bevadul,

éneklik a dalomat, kántálják a könyörgésemet.

Hagyom nekik, és kis sétára indulok a színpadon. A többiek azonnal leveszik, mit csinálok, és csak

játszanak tovább, újra meg újra ismétlik a refrént. És mikor elérek a színpad széléhez, már látom őt;

ott áll, ahol világéletében szeretett, bár a belátható jövőben ez majd megfordul: ő lesz

reflektorfényben, és én leszek a szárnysegédje, és ez így is lesz jól.

A közönség csak énekel, fohászkodik helyettem, én pedig tovább pengetem az akkordokat, amíg

elég közel nem vagyok ahhoz, hogy a szemébe nézhessek. És akkor énekelni kezdek. Egyenesen neki.

És Mia rám mosolyog, és már olyan, mintha csak mi ketten volnánk a világon, csak mi ketten tudnánk,

hogy mi történik valójában. Az történik, hogy a dal, amit mindannyian együtt éneklünk, átírja magát.

Megszűnt a tátongó űrnek szóló dühös követelőzés lenni. Itt és most, ezen a színpadon, nyolcvanezer

ember tanúsága előtt valami más lesz belőle.

Az új fogadalmunk.